Odafönn, a szőlőskertben Kozara bácsi előzékenyen kinyitotta a háza ajtaját, és maga elé engedte a két fiút. Azaz csak maga elé engedte volna, mert azok valami érthetetlen okból nem mertek közelebb jönni.
– Most meg mit álltok ott, mint két faszent? – háborgott Kozara bácsi. – Menjetek már be az ajtón! Nem láttatok még ajtót? Nem tudjátok, mire való?
– Az ajtó egy nyílás – közölte Zizi. – Szögletes a formája, de aki befér rajta, az bármilyen alakú lehet. Ezt nem lehet előre tudni.
– Nagyon igazad van! – csapta hátba Kozara bácsi. – Már látom, hogy mi pompásan el fogunk beszélgetni.
Amikor a kis csapat behaladt a takaros kőházikóba, megláthatták, hogy a tűzhelynél egy őszes hajú asszony főzi a jó illatú ételt.
– Itt van Nyinya néni – közölte a házigazda a két fiúval. – Tőle kaptok majd enni mindennap.
– Szejetyem, ha agynyak ennyi – jelentette ki Tutyi.
– Az étel finom – állapította meg Zizi. – De csak ha jó – tette hozzá szigorúan. – Mert a rossz étel pontosan olyan a gyomornak, mint a rossz zab a lónak, és a rossz moslék a disznónak.
– Motylék? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Tutyi, és ezen a kis barátja úgy elcsodálkozott, mintha valaki azt vitatta volna, hogy két hold van az égen.
– A moslék a disznóké, azt eszik – magyarázta tudományos igénnyel Zizi. – Nekik a moslék az élet. Mert az élet az étel. Ha nem eszel, nem lesz életed, mert akkor meghalsz. És utána olyan büdössé válsz, mint a moslék. Tehát a moslék maga az élet.
Kozara bácsi megvakargatta kopaszodó üstökét, és így szólt a feleségéhez:
– Szerintem a hülyébbik azt akarja mondani, hogy éhes, a másik meg szintén az lehet, csak valamivel furmányosabban adja elő.
Erre a magyarázatra mindenképpen szükség volt, elvégre a két fiú norling nyelven adta elő mondandóját, így tehát Nyinya néni nem értett belőle egy szót sem. De hiábavaló volt Kozara bácsi igyekezete, mert a felesége láthatóan csak igen csekély mértékben rokonszenvezett ezzel az egész új vállalkozással. Hátrafordult a tűzhely mellől, és anélkül, hogy abbahagyta volna az étel folyamatos kavargatását, ledorongoló szózatot intézett az urához:
– Hát persze. Az egyik ezt akarja mondani, a másik meg amazt akarja mondani. Érteni nem érted, de azért elvállaltad őket. Mert neked mindegy, csak pénzt kapjál érte! Ez a két tökkelütött tán még szőlőtaposásra se jó, de te bármit elvállalsz, csak adjanak érte pénzt!
– Most mit háborogsz, asszony? – csattant fel Kozara bácsi. – Tán nem a pénzből élünk? Az én dolgom, hogy megkeressem a kenyeret, a tiéd meg az, hogy megsüsd! Úgyhogy fordulj csak szépen vissza az edényed felé, és csináljad azt az ételt, mert most már három éhes száj várakozik rád!
Nyinya nénit egyelőre nem hatották meg az ura enyhén képzavaros leírásai – bár efféle irodalmi ihletettség nem jellemezte a gondolkodását –, és mivel még nem adta ki magából minden dühét, a korábbi hangnemtől is erőteljesebben folytatta a perlekedést.
Eközben az ifjabb Kalrund és Gunnerud herceg szinte egyszerre húzták be a nyakukat, mert bár ugyan egy árva szót sem értettek a meori nyelven folyó veszekedésből, azt azonban pontosan érezték, hogy a kosztjuk, vagy tán az egész ellátásuk forog kockán.
Az indokolatlanul hosszúra nyúló vitát végül Kozara bácsi zárta le:
– Na, most aztán már fogd be a szádat, asszony, mert végképp kitérek a béketűrésemből! Mit vekengsz itt mindenféle olyan dolgon, amihez nem is értesz? Bízd csak rám a pénzkeresetet, az elmúlt esztendőkben is megoldottam valahogy, hát eztán is meg fogom! Te meg csináld azt, ami a te dolgod, és mire százig számolok, legyen előttünk az étel, vagy nem állok jót magamért!
Azzal karon fogta a fiúkat, és kivezette őket a lugasba, ahol takaros kis asztalka állt, a hozzá illő faragott lócákkal. Letelepedtek a hűs árnyékban, és a két megszeppent trónörökös csak ekkor mert megszólalni.
– Nyinya nyényi ményes? – érdeklődött elfogódottan Tutyi.
Kozara bácsi válaszadás helyett egyelőre csak az állát vakargatta. A nejével ellentétben jól beszélte a norling nyelvet, hiszen fiatalkorában bejárta a Belső-tenger legfontosabb kikötőit, és aki ott nem tanulta meg az Északi-földrész nyelvét, az elveszett ember volt. De Tutyi idétlen nyammogása nehéz feladat elé állította.
Szerencsére, amikor meg akart volna szólalni, megjelent a lugasban Nyinya néni egy nagy tálcával. Rajta egy tál étel, négy tányér és négy fakanál.
A ház ura örömmel vette tudomásul, hogy egyrészt használt a neje ledorongolása, és még csak százig sem kellett elszámolni, máris az asztalon szerepel az étel, másrészt meg azt is, hogy nem szükséges kommentálni Tutyi nyammogását. Így hát most egy darabig csönd ülte meg a lugast, és mindenki a táplálkozással foglalta le magát.
Leghamarabb Tutyi hajolt hátra a gyakorlatilag tisztára nyalt tányérjától, és kedvesnek szánt mosoly kíséretében azt mondta:
– Szejetyem Nyinya nyényity.
A megszólított persze mit sem értett az egészből, ezért Kozara bácsi tolmácsolt:
– Na látod, asszony! A hülyébbiknek ízlik a főztöd. Ezért kellett ekkora veszekedést rendezned?
Végszóra az ifjabb Kalrund lecsusszant a lócáról, és hálája jeléül, mint valami hűséges kiskutya, immár a földön ülve odahajtotta a fejét a háziasszony ölébe, és megcsókolta a kezét.
Mindeközben Kozara bácsi a Gunnerud Hercegség üdvöskéjét faggatta:
– Na, mi van, ecsém? Ízlett a táp?
A Zizi nevű trónörökös átszellemülten válaszolt:
– Az étel maga az élet. Mert aki nem vesz magához ételt, annak kiürül a gyomra, és aztán elfonnyad, mint a kóró a napon. A kóró egy száraz ágas-bogas valami. Aki nem eszik, az ugyanilyen száraz ágas-bogas valami lesz, bármennyi keze vagy lába van, de nem viszi sokra, mert kihal, hiába mutogat előtte mindenfelé a kezével vagy a lábával. Csak a fény tudna segíteni rajta. Egy gyertya. Mert a gyertya az út az istenek felé.
Mindezzel kapcsolatban Kozara bácsinak temérdek kérdése lett volna, de ebben a pillanatban olyan őrületes hanghullámok érkeztek a város felől, hogy mindannyian megmerevedtek.
– Valami történt az Arénában – jegyezte meg kissé riadtan Kozara bácsi, és felállt az asztaltól.
A többiek csakhamar követték a példáját. Tutyi és Zizi odaállt mellé, Nyinya néni viszont rémülten takarította le az asztalt, és amit csak lehetett, visszavitt a kőház biztonságos belsejébe.
– Na, akkor sétáljunk egy kicsit – javasolta Kozara bácsi, és megindult a lejtős telek túlsó vége felé.
Amikor Tutyi és Zizi megállt mellette, leginkább arra intette őket, hogy tekintsenek oldalra:
– Látjátok ezeket a szőlősorokat? Már a dédapám dédapja idején is így voltak ezek a sorok. Legyetek tehát mélységes tisztelettel irántuk.
A fiúk elnémulva bámulták a szabályosan ültetett szőlősorokat, ahogy azok átvezetnek dombon, hegyen, völgyön, és minden tereptárgyon keresztül.
Nem sokkal később már jóval közelebbről, a folyópartról harsogtak fel a kiáltások.
– Hohó, ez már a folyópartról jön – ráncolta a homlokát Kozara bácsi, és kissé elbizonytalanodott.
A szőlősdomb mindig is úgy állt Osmosis fölött, mint valami népies lelátó. Az ott gazdálkodó emberek olyaténképpen tekintettek le a városra, mint akik felülről sokkal jobban láthatnak sok mindent. Sokszor bele is szóltak az odalenn zajló folyamatokba.
Kozara bácsi most sziklává merevedve figyelte az alant történteket.
