– Szóval azt állítod, hogy nem is én voltam a merénylet célpontja, hanem Sztavrila? – kérdezte a kormányzó Szubotájt. – Nem gondolod, hogy ez egy kissé meredek?
– Elmesélek neked valamit. Úgymond első kézből, hiszen a saját szememmel láttam a történteket, ráadásul én voltam a legközelebb az esethez – szögezte le a tatár. – Amikor megérkeztünk Attilával a szurdokba, veled már végeztek a merénylők. Vagy legalábbis ebben a hiszemben voltak. Mit csináltak ekkor? Talán menekülőre fogták? Nem, még véletlenül sem ezt cselekedték, hanem feltépték a hintó ajtaját, és éppen rá akartak támadni a görög nőre. Kétségem sincs felőle, hogy őt is kardélre akarták hányni.
Dariosz próbálta leplezni az érzelmeit, de azért egy halvány gúnyos mosoly megjelent a szája szegletében:
– Nem akartak szemtanút hagyni. Ezt még egy kisgyerek is tudná, aki látott már krimit.
A kormányzóval ellentétben Szubotáj meg sem próbált gátat szabni a gúnynak:
– Aztán mitől tartottak? Hogy estére már benne lesz a tévéhíradóban a körözési fotójuk?
– Nem tűnt fel neked, hogy mindegyikük álarcot viselt?
– De igen, feltűnt.
– Akkor végképp nem értelek – tárta szét a karját Dariosz. – Nem érzed, hogy egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokról beszélsz? Egyrészt azt állítod, a haramiák nem foglalkoztak vele, hogy hagynak-e szemtanút, mert Sztavrilát nem ilyen okból akarták megölni. Másrészt meg elismered, hogy egytől-egyig álarcot viseltek.
A tatár elvigyorodva dőlt hátra:
– Tét nélkül nem jártatom a számat tovább. Kössünk egy fogadást. Te azt állítod, te magad voltál a merénylet célpontja, én meg azt, hogy Sztavrila. Amikor teljes egyértelműséggel bizonyítást nyer egyik vagy másik állítás, akkor az egyikünk jön egy nagy szívességgel a másiknak.
– Miféle szívességgel? – vonta össze a szemöldökét Dariosz.
– Bármilyennel. Épp ez a lényeg! Ha bebizonyosodik, hogy te voltál a célpont, akkor kérhetsz tőlem valamit, és én azt köteles leszek végrehajtani. És ugyanígy fordítva. De arra kérlek, ne szexuális területeken tapogatózz, tudod jól, hogy az olyasmi engem nem igazán érdekel – röhögött fel a tatár.
Darioszt ebben a percben nem szórakoztatta a pilóta cinikus humora, sokkal inkább idegesítette. Mindazonáltal kapva kapott az ajánlatán. A tatár megfejtését teljes képtelenségnek tartotta, ezért könnyű szívvel adott kezet neki. Úgy gondolta, egyszer még jól jöhet egy szívesség ettől a képzett katonától.
Miután a fogadás létrejött, Szubotáj így folytatta:
– Akkor hát lássuk az álarcok témáját. Tudod, kormányzó, ez nagyrészt katonai pszichológia. Egy csapatnyi olyan ember, akik ijesztő álarcot viselnek, sokkal nagyobb félelmet kelt a megtámadottakban, mint ugyanennyi fedetlen arcú elkövető. Másrészt az arctalanságnak van egyfajta olyan hatása, ami már a tömegpszichózis témaköréhez tartozik. Amikor a többiekkel együtt fölteszem magamra az álarcot, akkor ezzel egyidőben a személyes felelősséget leteszem. Mivel felismerhetetlenné váltam, már nem én magam követem el a bűnt, hanem mi, együtt, egy arctalan tömeg.
– Elismerem a szakértelmedet a katonai pszichológia területén – vágott közbe Dariosz –, de még mindig nem értem, mire alapozod azt az állításodat, hogy a kormányzói hintó megtámadói nem a kormányzót akarták eltenni láb alól, hanem egy teljesen véletlenül ott tartózkodó nőt. Ez egész egyszerűen badarság.
Szubotáj türelmesen kitartott az álláspontja mellett:
– Ha kiderül, hogy badarság, jövök neked eggyel, de most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez fordítva fog történni. Te most még túlságosan zaklatott vagy, amit nem is lehet tőled zokon venni. Elvégre ma mégiscsak meghaltál egy kicsit – röhögött fel újra a tatár, de aztán komoly hangon folytatta: – Szóval, elismerem, hogy bárkit felzaklatna az a tudat, hogy valakik az életére törnek. És ebben a zaklatott állapotban egyszerűen nem tudott még összeállni a fejedben a teljes kép. Én azonban már túl vagyok ezen, és nem azért, mert okosabbnak hiszem magam nálad, hanem mert nyugodtabban végig tudtam gondolni a történteket, és nálam már a helyére került minden mozaikdarabka.
– Minden mozaikdarabka? Nocsak – fanyalgott Dariosz. – Én eddig még csak az álarcokkal kapcsolatos okfejtésedet ismerem. Ennél azért több kell egy teória alátámasztásához.
– Ez valóban így van – ismerte el a tatár. – Azt javaslom, válasszunk ketté két csoportot, mégpedig a merénylőket és a megrendelőket. Mert abban nyilván megegyezhetünk, hogy a szorosban lecsapó banda egy megrendelést szeretett volna teljesíteni. Erről a bandáról azt feltételezhetjük, hogy orzók a tagjai, hiszen korábban azt mesélted, kormányzó, hogy a Nerid királlyal folytatott megbeszélések során egyvalami világossá vált. Mégpedig az, hogy olyan fegyvereket, mint amilyeneket a merénylethez használtak, eddig még senki sem látott Osmosis szigetén, de talán egész Evilágon sem, egyedül Nerid király hadseregének vannak ilyen tapasztalatai, amelyeket szenvedő félként szerzett be az orzókkal vívott háborúban.
A beszélgetés ezen pontján Mariónak támadtak rossz érzései, és azonnal meg is fogalmazta őket:
– Nem lehet, hogy a Neridea szigetéről befogadott katonák állnak a merénylet mögött?
Dariosz azonnal leszögezte:
– Erre még annál is kevesebb esélyt látok, mint Szubotáj teóriájára. Semmi okuk nincs arra a kormányzóra támadni, aki befogadta őket, és megígérte, hogy katonailag is a segítségükre lesz a szigetük visszafoglalása során.
– Végre van egy csoport, amelyet kizárhatunk a gyanúsítotti körből – jegyezte meg Szubotáj. – De úgy tudom, még ezek után is bőven kavarognak a fejedben mindenféle tippek arra nézvést, kormányzó, hogy vajon kik akarhatnak az életedre törni. Látod, az én teóriám ezzel kapcsolatban is jóval egyszerűbb, és akárhogy is vizsgálom, nincsen kikezdhető pontja.
– Tényleg nincs? – vigyorodott el most már Dariosz is. – Akkor arra kérlek, adj választ a legalapvetőbb kérdésre, amit ilyenkor fel szokás tenni. Kinek az érdeke? Kinek és milyen érdeke fűződne ahhoz, hogy Osmosis egyik arisztokrata úrhölgyét, egy gazdag, csinos özvegyet eltegyen láb alól?
A tatár magabiztos arccal dőlt hátra a karosszékében:
– Már választ is adtál a kérdésedre, egyetlen egy szóval.
– Na, most már én is kezdem magam úgy érezni, mintha egy bűnügyi film forgatásába csöppentem volna bele – szólalt meg Attila, aztán a társához fordult: – Rákérdezhetek, hogy mi az az egy szó, amire céloztál? A gazdag?
– Talált – bólintott Szubotáj. – Javítsatok ki, ha rosszul emlékszem, de nem is olyan régen mintha olyasmiről mesélt volna a görög nő, hogy a halála esetén minden vagyona az egyházra száll.
