– Megkérdezhetem, milyen nyelven beszélgettek ilyenkor egymással, kormányzó? – érdeklődött az öreg titkár. – Mármint ezeken a titkos, mindenki elől elzárt üléseken, amit te Olimpiai Tanácsnak nevezel.
Trin szavaiban annyi bújtatott, meg nem fogalmazott vád volt, hogy Dariosz nem is tudott egyhamar visszazökkenni a gondolataiból, amelyek Osmosis új titkosszolgálati rendszere körül forogtak. Szerencsére a titkár úgy értékelte a hosszadalmas hallgatást, hogy érdemesebb máshonnan megközelíteni a dolgot:
– Nézd, nagyuram! Én hűségesen szolgállak, amióta csak hivatalba léptél. Számtalan alkalommal meggyőződhettem róla, hogy jó hazafi vagy, aki nemcsak az aréna bajnoka, hanem a becsület, az igazságosság és a könyörület bajnoka is. De nem tagadom, most elbizonytalanodtam. Az utóbbi napok eseményei kissé megtépázták a hitemet. Sokat segítenél nekem, ha néhány kérdésemre azonnal és szívedből válaszolnál. Szükségem van erre, hogy újra teljes mellszélességgel képviselhesselek mindenhol, ahol a…
– Csak három kérdés – szögezte le hirtelen Dariosz, és úgy hunyorgott, mint aki valamiféle rossz álomból ébredt.
A titkár elhallgatott. Hosszan nézett maga elé, mielőtt megszólalt:
– Azt gondolom, mindig őszinték voltunk egymáshoz, kormányzó. Talán ez adta a kapcsolatunk különlegességét. Én bízhattam benned, és te is bízhattál bennem. Amikor a hazugság megjelenik egy ilyen kapcso…
– De nem jelenik meg – jelentette ki határozottan Dariosz, aztán hátradőlt a fotelben, és hogy oldja kicsit a feszültséget, csevegő modorra váltott: – Nézd, ma ebédre hívtam meg az Olimpiai Tanács tagjait. Hamarosan indulnom kell. Három kérdésre van időm. De ez nem jelenti azt, hogy később nem tehetsz fel nekem újabbakat, ha úgy alakul. És megígérem, hogy erre a három kérdésre most a legteljesebb őszinteséggel fogok válaszolni. Mert szerintem is ez a kapcsolatunk alapja, és én sokkal jobban tisztellek téged, mint hogy bármiféle hazugságokkal szereljem le az érdeklődésedet. Halljam hát a kérdéseidet!
Trin összefonta az ujjait, és majdhogynem imára kulcsolva a kezét próbált arra koncentrálni, hogy vajon mit lenne érdemes kérdezni ebben a különleges helyzetben. Aztán kibökte az elsőt:
– Nektek, mármint akik benne vagytok ebben az úgynevezett Olimpiai Tanácsban, van egy közös nyelvetek, amit mindannyian megértetek?
– Igen – vágta rá azonnal Dariosz.
– Kapcsolatban álltok egy másik világgal, netán az istenekkel, amit egyszerű evilági halandó nem ismerhet?
– Igen – jött az újabb válasz.
Trin arcáról mindig nehéz volt leolvasni, hogy mit gondol, de most annyira tisztán látszott rajta a megkönnyebbülés és a csodálat, hogy az bárki számára nyilvánvaló lett volna. Mindenesetre alaposan megfontolta, hogy mi legyen a harmadik kérdése, és aztán a következőképpen fogalmazott:
– Van-e félnivalóm Osmosis jövőjét és a népem sorsát illetően, ha arra gondolok, hogy milyen tevékenységet kívánsz kifejteni az elkövetkezőkben, akár az új barátaid oldalán?
Dariosz csak nézte ezt a ráncoktól barázdált, markáns arcot, és egyszeriben elfutották a szemét a könnyek. Nem igazán volt rá jellemző a meghatódás, de most nyílegyenesen a szívét találták el ennek a kiváló embernek a szavai, akinek nincs se felesége, se gyereke, talán már nincs is sok hátra neki Evilágon, mégis amiatt aggódik, hogy mi lesz a népével. Ha ez az idős titkár, ez a szürke eminenciás nem igazi államférfi, akkor senki sem az.
– Megnyugtathatlak, semmilyen félnivalód nincs, drága öreg barátom – közölte halkan, de annál határozottabban a kormányzó. – Az eskümhöz halálomig hű leszek, és azon fogok igyekezni, hogy Osmosis népét felemeljem.
Nagyon ritkán történt meg ilyesmi, de Trin elmosolyodott, és azzal az érzéssel állt fel a székéből, hogy lényegében minden fontos dolgot megtudhatott, amit csak akart.
Dariosz nem hazudott, valóban ebédre várta a földi embertársait, és mivel az időjárás úgy követelte, a Kormányzói Palota hátsó kertjében teríttetett meg nekik. Amikor megérkeztek, Szubotáj volt az első, aki szóvá tette az elviselhetetlen kánikulát.
– Hogy bírjátok ezt a pokoli hőséget? – csodálkozott a tatár, és a korábbiakkal ellentétben most már csöppet sem volt ellenére a bekészített jeges citromos víz, bár azért ebben a másnapossága is jelentős szerepet kaphatott.
– A nyárutó hava már csak ilyen mifelénk – tájékoztatta Dariosz. – De mi tagadás, nekünk sem a kedvencünk, ilyenkor nagy hasznát szoktuk venni a minket legyezgető szolgálóknak, ám most nyilvánvaló okokból ettől el kell tekintenünk.
– Miért? Van olyan rabszolgád, aki beszél angolul? – akadékoskodott a tatár, miközben helyet foglalt az asztalnál.
Aztán az arcára fagyott a cinikus mosoly. De nemcsak ő viselkedett hirtelenjében igen furcsa módon, hanem Attila is.
Dariosz egyelőre nem értette, mi történt. Ő csak annyit csinált, hogy a nagy melegre való tekintettel lazított egy kicsit a fűzős nyakú felsőruházatán, miáltal annak nyakkivágásából előbukkant a medál, amelyet egy ezüstláncon viselt.
A magyar és a tatár ettől a pillanattól kezdve olyan arcot vágtak, mint akiket valami ártó varázslat merevített le. Le sem tudták venni a tekintetüket a medálról, olyannyira, hogy Szubotáj még a száját is eltátotta kissé.
Attila volt az, aki hamarabb tért vissza a valóságba, és nagyot nyelve megkérdezte:
– Ha megengeded, kormányzó…, megnézhetném azt a medált, ami a nyakadban lóg?
Dariosz előzékenyen levette a nyakláncát, és odanyújtotta a két férfi felé, akik az asztal túloldalán ültek, éppen vele szemben. Attila vette át a míves tárgyat, érdekes módon úgy fogva meg a medált, mintha egy hímes tojás lenne. Hosszasan szemlélte, majd jelentőségteljesen Szubotájra nézett. A tatár megbabonázva bámulta a kékséges követ a medál közepén, aztán a társára nézett, és bólintott.
– Elárulnátok nekünk is, hogy mit bámultok annyira? – érdeklődött kissé türelmetlenül Dariosz.
– Azonnal – nyugtatta meg Attila, de nyomban vissza is kérdezett: – Honnan származik ennek a medálnak az ékköve, kormányzó?
Dariosz nehezen viselte, hogy kissé lassan bontakozik ki a felvilágosítás:
– Fogalmam sincs. Nerid királytól kaptam ezt a láncot ajándékba, sok egyéb mellett, amikor menedéket kért a népének Osmosis kikötőjében. Biztosan az ő szigetén készült, amelyet most az orzók tartanak uralmuk alatt. De miért olyan fontos ez nektek?
– Ennek a medálnak az anyaga ridezit – felelte Szubotáj. – Ez az ásvány az összes járművünk üzemanyaga. Ennek a kibányászása céljából küldtek minket egy távoli bolygóra.
