Mario és Emma hazafelé gyalogoltak a Kormányzói Palotából. A lány először félt az éjszakai sétától, de a kedvese azon a véleményen volt, hogy ha leesik a lóról az ember, akkor azonnal vissza kell ülni rá, különben megette a fene az egészet. Különben is, csak öt sarok, mit kell ettől annyira rettegni?
– Történhetnek rossz dolgok velünk. Történnek is. Pont neked magyarázzam? – tette fel a költői kérdést az olasz fiú, miközben átkarolta a szerelme derekát. – De nem rendezhetjük be az életünket arra alapozva, hogy mikor milyen rossz dolgok történhetnek velünk… Láttad ezeket az embereket? Megfigyelted az arcukat? A tekintetüket? Csupa jószándékú, rendes és tisztességes férfi. Számíthatunk rájuk. Nem is beszélve Sztavriláról, aki aztán tényleg a legnagyobb jóindulattal van irányunkban. Nem lehetünk eléggé hálásak neki.
– Ebbe igazad van – ismerte el Emma. – Legszivesebben térdre borútam vóna előtte. Csuda egy nőszemély, az mán biztos. Alig várom, hogy nála legyünk, oszt összeismertessen avval az öreg nénivel, aki majd megmutogassa nekem a csudás növényeit. De azér majd ugyi a fejedelemségbe is visszamegyünk, hogy én is elhozhassam onnet, amirül én tudom, hogy ezek az itteniek nem is ismerik a pompás hatásait?
– Hát persze. Úgy lesz, ahogy akarod – nézett le biztatóan a lányra Mario. – Én mindenben segíteni fogok neked, amiben csak tudok.
Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett, aztán Emma kibökte:
– Azér én mégiscsak aggódok emiatt a Zurab miatt. Mi lesz, ha az a nemes úr főjelenti? Mer az rendbe van, hogy mámma este nem csinyát belőle nagy ügyet, mer alig bírt a két lábán hazatántorogni, de ha hónap majd magáho tér, akkor kitanáhatja, hogy csak jó lenne eztet a koszos halárust bepanaszóni a bíróságon, oszt akkor Zurabnak annyi.
Mario már jó ideje nem tudta megmagyarázni magának, hogy mit érez, és Emma felvetése ezt csak megerősítette. Hálásnak kellett volna lennie az általa csak ostoba halárusnak tartott férfinak, elvégre mégiscsak hős lovag módjára védte meg Emmát. Másrészt pontosan ez a hős lovagiasság zavarta, hiszen ez nyilván imponált a kedvesének is. Viszont ha nem védi meg, és szó nélkül tűri a megvető szavakat, netán együtt nevet a nemes urakkal, akkor neki most majdnem ugyanúgy kéne utálnia Zurabot, amiért nem védte meg Emmát, mint azt a dagadt úriembert, meg a részeg haverját.
Elég nehéz volt ebben dűlőre jutnia, de kénytelen volt elismerni, legalább saját maga előtt, hogy tiszteli Zurabot azért, amit tett. Hangosan azonban csak annyit mondott:
– Kérlek, bízz a barátomban, a kormányzóban. Ő majd mindent elsimít, ha netán odáig fajulna a helyzet, elvégre mégiscsak ő a sziget első embere.
Egy mellékutcából öttagú, vidám társaság bukkant elő. Látszott rajtuk, hogy Osmosis messze földön híres boraiból már alapos kóstolót vettek az este folyamán. Ezenkívül azonban semmi baj nem volt velük. Nem látszottak kötekedőknek, agresszíveknek, egyszerűen csak élvezték az életet, és meori nyelven kiáltoztak valamit, a harsány szónoklataikból pedig csak az olimpia szó volt felismerhető. Talán egy másik helyszínre igyekeztek, ahol még várható volt, hogy megkínálja őket a házigazda. Ki tudja?
Emma mégis reszketni kezdett, és szorosan odabújt Marióhoz. A fiú magához ölelte a lányt, és belesúgta a fülébe:
– Amíg velem vagy, nem érhet baj. Én vagyok a Sebezhetetlen. Nyugodj meg, kedvesem.
A vidám társaság elhaladt mellettük, minden baj nélkül. Sőt, Mario még barátságos mosolyokat is kapott. Emma csak ezért nem, mert riadtan fúrta bele az arcát Mario vászoningébe.
Az utca végén aztán az ügyeletes őrjárat lekapcsolta a társaságot. Nyilván feltették nekik azt a kérdést, hogy minek örülnek ennyire éjnek idején, és miért zavarják fel a környék aludni vágyó polgárait.
– Látod, édesem, itt vannak a katonák is, akik vigyáznak ránk – biztatta Mario a még mindig reszkető lányt, de nem sok sikerrel.
Továbbindultak. És Emma még mindig remegett, ezt az olasz fiú pontosan érezte. Csak már nem tudott ellene tenni semmit.
Végre odaértek a házuk elé. Mario előhalászta a kulcsot, és kinyitotta a nagy kaput. Előrement, körülnézett, jelezte, hogy nincs semmi baj, aztán udvariasan maga elé engedte Emmát, és felhágtak a lépcsőkön a lakásuk felé. Az udvar csendes volt, csak a folyton üzemelő csobogó neszezett.
A szolgák közül ketten a konyhaasztal mellett kornyadoztak, és várták a jöttüket. Mario az oldalsó helyiségbe ment, és rámutatott a dézsára. Ebből érthető volt, hogy fürödni kívánnak, így hát az idősebbik asszony az őrlánghoz sietett, aztán egy fáklyával alágyújtott a nagy edénynek, amelyet vízmelegítésre tartottak fenn. A fiú intett a személyzetnek, hogy innentől kezdve ő is meg tudja oldani a dolgokat, nyugovóra térhetnek. A szolgák ezt sűrű meghajlásokkal és látható megkönnyebbüléssel fogadták.
Emma a hálószobában üldögélt az ágy szélén, meredten nézett maga elé, és nyilvánvaló volt, hogy még mindig a történteken járatja az agyát. Mario odalépett elé, gyengéden felemelte, aztán elkezdte levetkőztetni:
– Most kapsz egy finom fürdőt, és magad mögött hagyod ennek az utálatos napnak minden rossz emlékét, édes szerelmem.
A lány hagyta magát. Úgy lépdelt oda a dézsához, mint aki félig már alszik. Történjen, aminek történnie kell. Ahogy belemerült a testét körbeölelő finom melegvízbe, egyszeriben eltöltötte a biztonság érzése. Itt vannak ebben a teljesen veszélytelen lakásban, odakinn katonák vigyázzák a rendet, a kedvese pedig, a Sebezhetetlen éppen a melleit mossa le a fürdőszivaccsal, és ez milyen boldogító érzés.
Mario aztán beült a nagy kádba, szemben vele, és biztosan érdekes meg vicces dolgokat mondott, de Emma ezt már nem tudta követni. Csak azt látta, hogy az úrfi nevet és jól érzi magát, és ettől ő is belemélyedt egy csodás állapotba, amiből soha nem is akart volna kikeveredni.
Talán kicsit el is aludt, de egyszer csak azt vette észre, hogy Mario kiemeli az illatos habok közül, és beviszi az ágyra, aztán végigtörölgeti a testét. Most már nem is akarta kinyitni a szemét. Érezte, ahogy a kedvese csókolgatja a nyakát, aztán halad lefelé a melleihez, a jobb mellbimbójánál hosszan elidőz, utána az ajkai folytatják az utat lefelé, és megállapodnak a hasán.
Igazából sosem volt kibékülve a hasával. Mindig nagynak látta, és nem értette, miért is lehet ekkora egy has, amikor olyan sokszor éhezett, hogy azt elmondani lehetetlen. De Mario úrfinak tetszett, és semmi más nem számít. Azt mondta, ő a gömbölyű hasú nőket szereti. Mondjuk ezt nehéz elfogadni egy olyan fiatalembertől, aki nem is olyan régen még szűz volt, de boldogító a tudat, hogy valóban így gondolja.
Mario közben még lejjebb haladt, és az ajkaival az imádott nő combjainak belső felületein haladt végig. Ez nagyon izgató volt, és Emmának már eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Minden sóhajtásával jelezte, hogy ez most jó neki, és őrületes vágytól eltelve várta, hogy Mario végre odaérjen ahhoz a ponthoz, amelyet minden mozdulatával felkínált neki. Aztán, amikor a fiú az ajkait kezdte csókolgatni, megragadta a haját, és teljesen egyértelműen jelezte számára, hogy hol várja el a csókjait és a nyelvének minden simogatását.
Nem fogta vissza magát. Felszabadultan és minden béklyót lerázva elélvezett. Amikor visszatért a valóságba, ő is érezte, hogy nagyon hangos volt, de egyáltalán nem gondolkodott semmi ilyesmiről. Átjárta az a tudat, hogy életében először élt át ilyen élményt a szerelme által, és most mindennél jobban szerette volna magához ölelni a fiút.
Könnyekig megható élmény volt számára, hogy Mario pontosan ugyanezt érezhette, mert odakúszott mellé, magához ölelte, és azt suttogta:
– Téged szeretlek a legjobban a világon. Ha te mellettem leszel, és szeretni fogsz, akkor nekem semmi több nem kell már az életben.
Odabújt a fiúhoz, és másra sem vágyott, mint hogy így aludhasson el, testével ráfonódva a kedvesre, biztonságban érezve magát, és tudva azt, hogy valaki őt szereti a legjobban a világon.
