Osmosis – 70. fejezet

Az öt földi ember súlyos csöndben ült az ovális asztal körül, mindannyian a gondolataikba mélyedtek. Leginkább talán Sztavrila roskadt magába. Ezen ő maga is meglepődött, hiszen idáig úgy érezte, hogy már réges-rég belenyugodott a megváltozhatatlanba, azaz hogy soha nem térhet vissza a földi életébe. Hiszen ő volt az, aki Dariosz minden ellenkező előjelű érvelését lesöpörte az asztalról. Ám hamar rájött, hogy az az állapot, amikor az ember résnyire nyitva hagyja a remény ajtaját a lelke mélyén, nagyon különbözik attól az állapottól, amikor félreérthetetlen jelet kap arra, hogy bizony be kell zárnia azt az ajtót.

Hasonló vívódást élt át Attila is. Bár kezdettől fogva jól érezte magát a puszták lovas népének körében, a lelke mélyén mindvégig dédelgette a vágyat és a reményt, hogy egyszer még visszakaphatja a régi életét. Ezeket a szunnyadó érzéseit igencsak felkorbácsolták az olimpia és az új találkozások kapcsán nyert impulzusok. Most azonban mélységes csalódottságot érzett, amiért a feltámadó bizakodást alig néhány nap után újra el kellett temetnie, talán örökre.

Mario is belső vizsgálatot tartott, és döbbenten fedezte fel, hogy korántsem sújtja le annyira az új információ, mint hitte volna. Pedig eleve azért utazott Osmosisba az olimpia kapcsán, hogy információkat szerezzen a hazatérés lehetséges módozatairól. Mi a fene történik hát vele? Mindenre nem lehet magyarázat a sziget borainak vidító hatása!

Aztán rájött, hogy az evilági élete mostanság már egészen más, mint amikor még kétségbeesetten bolyongott az Északi-földrészen, magányosan és elárvultan keresve a szabadulás lehetőségét. Azóta összehozta a jó sorsa Emmával, megismerte a szerelmet – érzelmi és testi értelemben egyaránt –, új barátokra is lelt, az élet pedig összehasonlíthatatlanul boldogítóbbnak bizonyult ezen a derűs, meleg és hangulatos szigeten, mint az északi fejedelemségek néhol egészen lehangoló és nyomasztó vidékein. Talán mégsem olyan nagy tragédia, ha bebizonyosodik, hogy soha nem térhet haza innen.

Darioszt az ovális asztal körül jelen lévő két véglet foglalkoztatta leginkább. Rettentően idegesítette, hogy Szubotáj közönyösen és szenvtelenül kortyolgatja a borát, mintha nem is ő dobott volna be az imént egy mindenkit letaglózó közleményt. De ennél is jobban izgatta, hogy mi játszódhat le Sztavrilában. Hosszasan nézte az arcát, és felismerte rajta azt a fájdalmat, amelyet a görög nő már az első találkozásuk éjszakáján sem tudott előle eltitkolni.

Aztán egy szempillantás alatt elmúlt minden haragja a tatár iránt. Elvégre mindjárt az első közös beszélgetésük elején megállapodtak, hogy őszinték lesznek egymáshoz, és nem titkolnak el semmilyen információt, amely esetleg közelebb viheti őket a nagy, közös rejtvény megfejtéséhez. Szubotáj nem tett mást, csak tartotta magát ehhez a vállaláshoz.

A kormányzó abbahagyta a morfondírozást, mert úgy gondolta, ideje inkább a tettek mezejére lépni. Felállt a székéről, és határozott léptekkel az íróasztalához sietett. Ennek hatására Sztavrila kizökkent a melankóliából, és kinyitotta a szemét. Az első pillantása a tatár arcára esett, és neki is feltűnt, hogy a pilóta milyen egykedvűen veszi tudomásul a saját szavai okozta letargiát.

– Mi az? Neked meg sem karcolja a lelkedet, hogy soha nem térhetünk vissza a földi életünkbe? – kérdezte tőle szinte vádlón.

– Én ilyet nem mondtam – szögezte le a tatár. – Mindössze az ozmózis általam ismert definícióját osztottam meg veletek.

– Na persze. Mindössze ennyit csináltál – reagált gunyorosan Sztavrila. – Remélem, nem tartasz minket annyira ostobának, hogy nem tudjuk kikövetkeztetni, mire céloztál azzal a bizonyos egyirányú áramlással. Egy kisgyerek is meg tudná fejteni a jelentését. Nincs visszaút a Földre. Aki egyszer idekerült, az többé nem térhet vissza. Pontosan ezt üzente nekünk valaki a múltból, aki nevet adott ennek a szigetnek.

Szubotáj hátradőlt a székén, hosszan nézett a görög nő szemébe, aztán nyugodt hangon kifejtette:
– Hidd el, nagyon sajnálom, ha ezzel az egyszerű definícióval elszomorítottalak. De hát azt beszéltük meg, már a kezdet kezdetén, hogy összeadjuk a tudásunkat, őszintén és kendőzetlenül, hátha közösen többre megyünk a rejtélyek megfejtése terén. Ennek jegyében azt sem tagadom előttetek, hogy engem csöppet sem taglózna le, ha teljesen egyértelműen kiderülne, hogy valóban nincs visszatérés innen. A magyarázat pedig rendkívül egyszerű. Ha összehasonlítom a földi életemet az evilágival, akkor tízből kilencszer Evilág nyer.

Szubotáj itt elhallgatott, amit a legkevésbé Mario értett, ezért megkérte a pilótát, hogy fejtse már ki bővebben, miért ítéli sokkal jobbnak az itteni életét.

– Ahogy kívánod – mosolyodott el a tatár. – Otthon majdnem mindenki nekem parancsolt, itt egy egész törzs főnöke vagyok, több ezer harcos lesi minden szavamat. Otthon rideg laktanyák falai és durva kiképzőtáborok szögesdrótjai mögött teltek a napjaim, itt viszont szabadon belovagolhatom akár az egész pusztát, vagy ha úgy hozza a sors, akkor az északi fejedelemségeket. Káprázatosan szép tájakat ismerhetek meg, kristálytiszta tavakban és folyókban fürödhetek, szennyezetlen levegőt szívhatok be, a lelkem eggyé válhat a természettel. Míg otthon csak egy szem voltam a láncban, itt azt érzem, hogy a képességeim, az egyéniségem, a döntéseim jobbá teszik mások életét, hatással vagyok rájuk, fontos vagyok számukra. Egyedi és jelentékeny céllal élő ember vagyok, nem pedig egy csereszabatos alkatrész, aki ha elkopott, bármikor pótolható. Ugyan, miért kellene összeomlanom attól a tudattól, hogy soha nem juthatok vissza ebből az idillből a földi létezésembe?

– Ejha! – csettintett elismerően Attila. – Ez akár egy színdarab nagymonológjaként is megállná a helyét. Nem is hittem volna, hogy ennyi líraiság lakozik benned. Eddig miért titkoltad előlem ezt az oldaladat?

– Talán eddig nem volt rá alkalom, hogy kiadjam magamból – fordult a társa felé Szubotáj, aztán incselkedve hozzátette: – Arról nem is beszélve, hogy ilyen téren melletted szóhoz jutni lehetetlenség. De ez így is van rendjén. Elvégre te vagy a törzs szakrális vezetője, hozzád nagyon is jól illenek az efféle szózatok. A színészi pályád pontosan erre predesztinál. A katonai törzsfőtől viszont nem azt várják a harcosaink, hogy patetikus és szentimentális kiáltványokban fejezze ki magát. A jövőben sincs szándékomban leuralni előled ezt a terepet.

Az egyre belterjesebbé váló csevejt Mario szakította félbe, akinek a kíváncsisága még nem nyert kielégítést, ezért megkérdezte:
– És melyik az az egy a tízből, amikor nem Evilág nyer?

– A repülés – vágta rá rögtön Szubotáj. – Az azért rettentően hiányzik. Bármikor is a tó mellett lovaglok el, ahol az én Golub madárkám öt évvel ezelőtt elsüllyedt, úgy összefacsarodik a szívem, hogy azt nem kívánom senkinek.

Dariosz ebben a pillanatban tért vissza az asztaltársasághoz. Papírlapokat és szénceruzákat osztott szét közöttük, majd visszaült a helyére, és így szólt:

– Nem hittem volna, hogy pont a hőn szeretett szigetem neve lesz az, ami az első súrlódásokat fogja okozni közöttünk. És éppen közöttünk, akiknek ebben a világban életre-halálra össze kellene tartanunk. Úgy látom, akadnak itt néhányan, akiket a legcsekélyebb mértékben sem befolyásol az a körülmény, hogy jómagam már egyszer sikeresen visszatértem a földi életembe. Nem tudom eldönteni, hogy mi ennek az oka. Nem hiszitek el? Vagy azt gondoljátok, hogy ez valami kivételes alkalom volt, ami soha, senki mással nem fordulhat elő?

– Ha rám célzol… – szólt közbe Sztavrila, de a kormányzó azonnal letorkolta:

– Kérlek, hagyd végigmondani, amit akarok. Legfőképp azért ne vágj a szavamba, mert te vagy az, aki nem is olyan régen még arról szónokolt, hogy miféle véletlen egybeesések létezhetnek bizonyos földi és evilági elnevezések kapcsán… Szóval, kiosztottam a papírlapokat, és most arra kérlek titeket, hogy fogjátok meg szépen a ceruzátokat, és jó nagy betűkkel írjátok le az ozmózis szót a saját nyelveteken.

Mint amikor egy iskolában osztja ki a tanár a röpdolgozathoz használatos írólapokat, Dariosz „kisdiákjai” épp olyan szorgosan körmölték le a kérdéses szót a papírlapjaikra. Mario még a nyelve hegyét is kidugta nagy igyekezetében, Szubotáj meg leplezetlenül vigyorgott, mert már sejtette, hogy mire megy ki a játék.

Amikor mindenki elkészült, a kormányzó kérésére maguk elé emelték a papírlapokat. A következő feliratok látszottak:

osmosis – ώσμωση – osmosi – осмоз – ozmózis

– Hej, milyen érdekes, hogy nincs köztük két egyforma! – adta a meglepettet Dariosz, de itt még nem volt vége a tesztnek, ugyanis azt kérte, hogy mindenki mondja ki ezt a szót a saját anyanyelvén. Majd miután ez megtörtént, szinte diadalmasan vonta le a következtetést:

– Ha a meori nyelv számunkra követhetetlenül kunkorgós betűinek segítségével kellene kiolvasnunk a sziget nevét, nagy bajban lennénk mindannyian, nem igaz? Ám amikor ezt a szót a saját anyanyelvünkön mondjuk ki, az sem az igazi, mert pontosan annyiféleképpen ejtjük, ahányan vagyunk. És ugyanez a helyzet ennek a szónak az írásmódjával, mármint ami a földi kultúrákat illeti. Hát akkor miből kellene következtetnünk arra, hogy a sziget neve üzenet számunkra, amely azt jelenti, hogy soha többé nem térhetünk vissza a Földre?

Mélyebb elgondolkodásra nem volt idő, mert ekkor kopogtak a kormányzói hivatal ajtaján, és amikor Dariosz engedélyt adott a belépésre, az ajtónyílásban egy különös tekintetű férfi jelent meg, akinek láttán Attila és Szubotáj egyszerre kiáltott fel:
– Guzel! Hát te élsz???

VÉGE A 2. KÖTETNEK

Következik: 3. kötet – Háborúra készülve

Tovább a következő kötetre