Sztavrila a következő tervvel állt elő:
– Van nekem egy fiatal szolgálólányom, aki ég a vágytól, hogy eltölthessen egy kis időt Osmosis fővárosban. Ha azt mondanám neki, hogy néhány napig úgy tartózkodhat itt, hogy még külön pénzt is kereshet vele, akkor talán még kezet is akarna csókolni nekem. Jelzem, ilyesmit még csak véletlenül sem várok el a személyzettől. Még a férfiaktól sem, nemhogy a nőktől. Szóval, ez az ifjú hajadon repesne a boldogságtól, ha pár napon át a pezsgő életű főváros felfedezésével és bebarangolásával tölthetné a délelőttöket. Délutánonként pedig olyan szorgosan dolgozna a halpiacon, hogy az a Zurab egy pillanat alatt elfelejtené, hogy valaha is nyelvoktatásban akarta részesíteni Emmát. Természetesen a szolgálóm tökéletesen beszéli az anyanyelvét, tehát ilyesmivel nem kellene bajlódnia a derék halárusnak.
– Ez eddig nagyon jól hangzik – ismerte el Mario –, mindössze azt nem értem, mivel magyaráznám Emmának, hogy intéztem neki egy helyettesítőt.
– Mert még nem jutottam el a javaslatom második feléhez – mutatott rá mosolyogva Sztavrila. – Azt mondtad, az volt a tervetek, hogy bebarangoljátok Osmosist, felderítendő azokat a helyeket, ahol valamiféle gyógynövényeket lehet gyűjteni. Mit ne mondjak, ambiciózus terv. Mindezt nulla nyelvtudással és nulla helyismerettel. Egyáltalán tudod te, hogy mekkora ez a sziget?
– Fogalmam sincs – vallotta be Mario. – Mentségemre szolgáljon, hogy a gimnáziumban nem szerepelt a földrajzi tananyagban Osmosis szigetének területe, népsűrűsége, flórája és faunája, valamint hegy- és vízrajza.
– Aztán van nekem egy idősebb szolgálóm is, egy afféle javasasszony – folytatta Sztavrila, elengedve a füle mellett a poénkodást. – Ha él valaki ezen a szigeten, aki ismeri a különböző gyógynövényeket, hát az ő. Kizárólag neki köszönhetem, hogy már nincs semmiféle ízületi fájdalmam. És az arcomra is csak azt vagyok hajlandó felkenni, amit ő kotyvaszt nekem. Vannak, akik egészen távoli ültetvényekről is képesek elzarándokolni hozzá egy-egy kenőcséért vagy teafüvéért.
– Azon gondolkodom, hogy ha ez így van, akkor miért nem nyitott még üzletet sehol? – jegyezte meg Mario, mire Sztavrila felnevetett:
– Tehát nem érted, hogy Osmosis főváros legelitebb negyedében miért Emma fog üzletet nyitni, aki a kormányzó egyik bizalmasának kedvese, nem pedig az én vidéki birtokomon élő, idős szolgáló asszony? Engedd meg, hogy úgy vegyem, ezt nem is te kérdezted, hanem inkább a bor.
– Jó, hát te már tíz éve itt élsz, én pedig még csak most csöppentem erre a szigetre. Nem ismerem az itteni viszonyokat. Az itt élő embereket meg pláne nem, legfeljebb a Földről származókat – mentegetőzött Mario, és már nem csak az elfogyasztott bor miatt vigyorgott. Egyre jobban tetszett neki a görög nő fokozatosan kibontakozó elbeszélése, amely most szociológia tájékoztatóval folytatódott:
– Tudod, az alacsonyabb néprétegek tagjai között rengetegen vannak, akik számára teljesen ismeretlen az ambíció érzése. Nincs bennük semmiféle törekvés, pláne nagyravágyás, már egészen kevéssel is megelégszenek, amit az élettől kapnak. Itt van például ez a Zina néni, az idős szolgálóm, akiről beszélek. Ha azt mondanám neki, hogy bérelek számára egy üzletet Osmosis belvárosában, ahol jó pénzért árulhatja majd a gyógyító kenőcseit, szerintem elsírná magát, de még véletlenül sem örömében. Nem értené, miért akarok ilyen kegyetlen lenni hozzá, miért akarom elbocsátani a szolgálatból, és magára hagyni. Talán térdre is borulna előttem, úgy könyörögne, hogy ne tegyem ezt vele.
– De hát miért viselkedne így? – hüledezett az olasz fiú.
– Ezek a szolgálók bizonyos szempontból olyanok, mint a gyerekek – magyarázta Sztavrila. – Szükségük van gondoskodásra, szinte lételemük, hogy valakitől függjenek, mert az önálló életre nem igazán képesek. Arra van szükségük, hogy egy másik ember legyen a gondviselőjük, mert enélkül elveszettnek érzik magukat a világban. Akkor érzik magukat biztonságban, ha van valaki, aki szállást ad nekik, biztosítja az ellátásukat, beosztja a napjaikat, egyszóval úgy gondoskodik róluk, ahogy egy szülő a gyermekéről. Persze nehogy azt hidd, hogy Zina néni nem büszke a tudományára. De neki bőven elég az én elismerésem, az pedig már a csúcsok csúcsát jelenti számára, amikor a szomszédos ültetvény intézője elzarándokol hozzá, és könyörög, hogy adjon valami csodaszert a köszvényére, mert már megőrjíti a fájdalom.
Mario eltöprengett. Ez vajon csak a Szigetvilágra érvényes, vagy az Északi-földrész alacsonyabb néprétegeire is? Természetesen Emma miatt jutott eszébe a kérdés, de hamar el is hessegette magától. Hiszen a kedvese elég talpraesett kis teremtés, Zurabot is teljesen egyedül kereste fel, hogy elintézze magának a nyelvoktatást.
Mindenesetre megtartotta magának ezt az eszmefutást, és hangosan csak annyit szólt:
– Azért ez nagyon furcsa. Lényegében a szolgálóid gondoskodnak a kényelmedről, de közben azt gondolják, hogy te gondoskodsz róluk?
– Bármennyire is furcsa, de így van – bólintott Sztavrila. – Most azonban hagyjuk Osmosis társadalmi viszonyait, és térjünk a lényegre. Az ajánlatom tehát a következő: meghívlak titeket a birtokomra. Akár már holnap is indulhatunk, amikor Emma végzett a halpiacon. Összeismertetem Zina nénivel, és elküldöm a helyére a fiatal Ajalát, aki ezt vakációként fogja megélni. A te dolgod az, hogy intézz magatok mellé egy tolmácsot. Aztán járhatjátok a vidéket, és összegyűjtögethetitek mindazt, ami a bolt beindításához szükséges.
– Én most legszívesebben megcsókolnám a kezedet – jelentette ki fátyolos tekintettel Mario. – Csakis az tart vissza, hogy Dariosz éppen minket néz.
