A félszemű kapitány még akkor is habzó szájjal üvöltözött Guzel felé, amikor Osmosis kikötőjében lefogták a parti őrség katonái:
– Ne higgyetek neki, drága vitéz urak! Ez egy vajákos ember, az ördöggel cimborál! Aljas rágalom minden, amit mond! Ne nézzetek a szemébe, különben titeket is megbabonáz az égetnivaló pokolfajzat!
A baskír odalépett az ordibáló őrizetes elé, és nyugodt hangon figyelmeztette:
– Ha valamivel kevesebb gyűlölettel szórnád rám az átkaidat, némileg hihetőbb lenne a bíróság előtt a tanúvallomásom, amelyet az érdekedben kívánok tenni.
A félszemű erre elhallgatott, és a továbbiakban megelégedett annyival, hogy zokogva tűrte, amint a katonák megláncolják. Az őrség rangidős tisztje ekkor odalépett Guzelhez, és csodálkozva így szólt:
– Tanító! Hát te volnál az? Évek óta nem láttalak.
– Volt néhány dolog szerte Evilágon, amit el kellett intéznem, mielőtt visszatérek a szigetre – válaszolta a baskír. – És hát néha olyasféle alakok is akadályozzák az egyszerű vándort a gyors hazatérésben, mint ez a megtévedt kapitány, aki ugyan a Második Esély nevet adta a rablott hajójának, de úgy tűnik, ez sem jött be neki. Ezért kell most annyi könnyet hullatnia a fél szeméből, amennyi még két szemnek is a becsületére válna.
A parti őrség katonái harsány nevetéssel fogadták a Tanító szavait. Egyikük még a bilincsek kulcsait is kiejtette a kezéből, annyira röhögött.
– Mindenesetre örülök, hogy újra hazai földön üdvözölhetlek – hajtotta meg fejét tiszteletteljesen a rangidős. – Szerencsésnek érzem magam, hogy rajtam még azelőtt sikerült segítened, mielőtt elindultál volna vándorutadra. Sosem fogom neked elfelejteni. Az istenek vigyázzák a lépteidet Osmosis szigetén!
Guzel megköszönte a jókívánságokat, aztán elindult a belváros felé. Egyre csak azon töprengett, hogy miért nevettek olyan nagyot a katonák a szavain, amelyeket ő teljesen komolyan gondolt. Talán ez volna az úgynevezett humorérzék? És ha igen, akkor vajon mikor bukkant fel a képességei tárházában ez az újfajta kvalitás?
Nem tudott rájönni, de túl sokáig nem is kötötte le magát ezzel a feladattal, a halpiachoz érve ugyanis egy másik késztetésre figyelt fel magában, amelyet követve hamarosan ott állt egy olyan pult közelében, amely mögött egy derék fiatalember és egy szőke leány tevékenykedett szorgosan. A fiú boszorkányos gyorsasággal éppen halat filézett, és ez a feladat láthatóan a teljes figyelmét lekötötte, ám egyszer mégis felpillantott, és kis híján a kést is kiejtette a kezéből:
– Tanító! Hát te lennél az?
Guzel is üdvözölte a fiatalembert, és elismerően megjegyezte:
– Nahát, milyen jól megy a sorod itt a szigeten, Zurab! Már saját standod van a halpiacon? Ez igen derék dolog, ám csöppet sem érdemtelen.
– Lehet, hogy nem érdemtelen, de jórészt a te érdemed, Tanító – hálálkodott Zurab. – Ha te nem segítesz nekem, akkor még mindig bálákat rakodnék a kikötőben. Vagy ami még rosszabb, egy gálya fenekén eveznék rabszolgaként.
– Ugyan már! – legyintett Guzel. – Mindenki a maga szerencséjének kovácsa.
– Az meglehet, de ha annak a kovácsnak valaki nem ad a kezébe egy jó kalapácsot, akkor hiába várja a szerencséjét. És ki tanította meg nekem a meori nyelvet annak idején? Bizony, te! Néha azt éreztem, hogy csak úgy öntöd a tudást a fejembe, pedig otthon, északon engem csak egy buta parasztnak tartott a gazdám. Arról nem is beszélve, hogy önbizalmat is te adtál nekem, a tanításaid nélkül soha nem lett volna merszem standot nyitni ennyi más árus között.
– Hagyjuk ezt, hiszen mindez évekkel ezelőtt történt – hárította el a dicséretet a baskír. – Látom, már egy ügyes kezű segédet is foglalkoztatsz. Tehát valaki mást is kenyérkeresethez juttat a vállalkozásod. Ezt már igazán nem tulajdoníthatod az én hajdani segítségemnek.
A segéd természetesen Emma volt, aki kezdettől fogva gyanakodva pislogott a jövevényre, de mivel a beszélgetés meori nyelven folyt, gyakorlatilag egy szót sem értett belőle. Igyekezett hát a munkájára összpontosítani, ám egyszer csak odafordult hozzá Zurab, és immár norling szavakkal mutatta be neki hajdani jótevőjét, a Tanítót.
A lány most már nem lopva, hanem egészen nyíltan vehette szemügyre a jövevényt, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy valahonnan ismeri ezt az embert. De mivel sehogy sem tudott rájönni, hogy honnan, hangosan csak ennyit szólt:
– Nahát, milyen sok Tanító szaladgál ebbe a világba! Mink is tanálkoztunk eggyel, mikó Marióval idefele igyekeztünk, de az még odaát vót, a fejedelemségbe. Mongyuk az sokkal másabb vót, egy olyan ősz szakállú, ősz hajú kisöreg. De pont ilyen vót a tekintete, mint ennek.
– Ügyelj a szavaidra, te lyány, mer a Tanító jól beszéli a norling nyelvet – figyelmeztette Zurab, mire Emma zavarba jött, de szerencsére ekkor új vendégek érkeztek, és mindketten visszatértek a munkájukhoz.
Guzel megvárta, hogy elfogyjanak a vásárlók, aztán megkérdezte Zurabtól:
– Jól hallottam, hogy uramnak szólítottad ezt a göndör hajú férfit?
– Jól hallottad, Tanító – bólintott a halárus.
– De, ugye, azért láttad, hogy ő egy szolga?
– Az rám nem tartozik. Én minden férfit uramnak szólítok, aki nálam vásárol. Ha szolga is, hát biztosan nem az én szolgám. Én pedig mindenkinek megadom a tiszteletet, amíg ő is tisztelettel közeledik felém – fejtette ki hitvallását Zurab.
A Tanító ekkor átnyúlt a pulton, a fiatalember vállára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett, és így szólt búcsúzóul:
– Most mennem kell. De biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Gondom lesz rád.
Guzel ezután barátságosan odaintett Emmának is, aztán elindult a kormányzati negyed felé. Zurab még hosszan nézett utána, egészen addig, míg végleg el nem nyelte az alakját a piaci forgatag.