Már lenyugodni készült a Nap, amikor felszállt a füst a patak partján. Guzel és a három útonálló körbeülte a tábortüzet. Bár ez a szó nem is írja le pontosan a helyzetet, hiszen a baskír ült a tűz egyik oldalán, vele szemben pedig, szorosan egymás mellett, szinte összebújva gubbasztott a másik három alak, akik meglehetősen viharvert ábrázattal bámulták a fahasábokat nyaldosó lángokat.
A nagy termetű útonálló kissé előretolta a lábait, hogy mihamarabb megszáradhasson a nadrágja szára. Ekkor szólította meg őt Guzel:
– Téged ismerlek. A neved Potrogun.
– Hát emlékszel rám, Tanító? – tátotta el a száját a fickó. – Pedig megvan annak már öt esztendeje is, hogy találkoztunk.
– Valóban – bólintott a baskír. – Őszutó havának harmincadik napján találkoztunk. Őrpalánk fogadójában boroztál, abból a pénzből, amelyet nem sokkal korábban egy szerencsétlen vándortól raboltál el ebben az erdőben, félnapi járásra innen. Visszaadtad neki a maradék ezüstöket, ahogy ígérted?
– Én akartam, az istenek látják a lelkemet! Vissza akartam adni! – esküdözött Potrogun. – De már hiába kerestem, nem találtam sehol…
– Úgy emlékszel, hogy olyan elánnal kerested, mintha az üdvösséged múlt volna az igyekezeteden? – kérdezte Guzel.
A nagydarab útonálló kinyitotta ugyan a száját, de képtelen volt kimondani az igent. Egyre csak a Tanító szemébe nézett, egyszerűen nem bírta levenni róla a tekintetét.
– Most mit bámúsz, mint a bamba bornyú? – feddte meg Potrogunt az asszony. – Hamarább kelletett vón felismerned, hogy ez a Tanító, oszt most nem vónánk ekkora pácba, te féleszű!
Guzel odafordult az asszonyhoz, és csöndesen megkérdezte:
– Tehát ha nem a Tanító lennék, hanem valóban az őrpalánki ötvösmester, akkor joggal feküdnék még mindig a patakmeder alján, vízzel elborítva?
A tenyeres-talpas asszonyság arcára páni félelem költözött:
– Jajj, nem úgy értettem én, nagyuram, de hidd meg, komisz ember az ötvös, minden áldott nap az erdész hitvesinek az ágyába köt ki – próbált mentegetőzni.
– Nem a te dolgod, hogy megítéld azt az embert, hanem a Fennvaló Hatalomé – jelentette ki Guzel, mire az asszony megszeppenve elhallgatott.
A vékonydongájú útonállónak sem volt már akkora mellénye, mint amikor még fojtogatási tanácsokat osztogatott a patakpartról. Néha lopva a Tanító arcára pillantott, de legfőképp a tüzet bámulta, és elkezdett csöndben pityeregni.
– Miért nem tartottad be azt, amit öt esztendővel ezelőtt fogadtál meg nekem? – folytatta Potrogun kikérdezését Guzel, még mindig szelíd hangon, de közben a nagydarab útonálló úgy érezte, sokkal könnyebb lenne elviselni a procedúrát, ha ordítanának vele, mint ahogy szófogadatlan kisgyerekekkel szokás. Végül csak annyit bírt kinyögni:
– Bocsáss meg, Tanító, hogy nem ismertelek fel rögtön.
– Nem az a baj, hogy engem nem ismertél fel rögtön – jegyezte meg a baskír. – Sokkal inkább az, hogy öt esztendeje nem ismerted fel a becsület útját, a jó és boldog élethez vezető utat. És azt sem értetted meg, hogy az ígéreted megszegésével csak a saját idődet vesztegeted. Tudod, Potrogun, az emberi élet egyik legnemesebb vonása az, hogy választhatunk, dönthetünk, akkor is, ha rosszul döntünk. Te rosszul döntöttél, amikor intelmeim ellenére újra a bűn útjára léptél, mert azóta öt esztendőnyi hátrányt okoztál magadnak, hogy visszatalálj a tisztesség mezsgyéjére.
A vékonydongájú útonálló most már keserves sírásra fakadt, de Potrogun ügyet sem vetett rá, egyre csak a Tanító szemébe nézett, és szomjúhozta a tanácsait:
– Hogyan döntsek hát most? Mondd meg nekem, kérlek! Mit kell most tennem?
– Senki sem dönthet helyetted. Még a Fennvaló Hatalom sem veszi át tőled a döntés terhét és felelősségét, miért kéred hát tőlem, hogy döntsem el én, mit tegyél, és mit ne tegyél? A válaszokat a saját lelkedben kell megtalálnod. Mint senki más, te sem születtél bűnösnek, Potrogun. Értelmes, tanult emberré cseperedtél, még beszélni is úgy beszélsz, mint a nemes emberek. Karod, vállad erős, akár egy medvéé. Most pillants oldalra, és szemléld meg ezt a síró férfit, akinek nem adott a sors annyi képességet, mint neked. Mégis, ő már érti a szavaimat.
A legdermesztőbb az volt Guzel monológjában, hogy szinte mondatról mondatra egyre csak mélyült a hangja, s közben különös visszhangot is kapott, míg végül egészen úgy hangzott, mintha a Tanító nem is a tűz túloldaláról, hanem valami magas harangtoronyból beszélne hozzájuk. Pedig egy tapodtat sem mozdult el a helyéről.
A vékonydongájú ekkor már nem bírta elviselni a feszültséget. Felpattant a tűz mellől, hátat fordított nekik, és ordítva-bőgve rohant el a tisztásról az erdő mélye felé.
– Menjetek utána – szólt szelíden a baskír. – Hamarosan kifullad és összeroskad, könnyedén rá fogtok találni. Aztán viseljétek gondját egymásnak, együtt talán rátaláltok az igazak útjára.
A férfi és az asszony egymásra néztek, majd lassan feltápászkodtak a földről, és hátrálni kezdtek. Aztán megfordultak, megfogták egymás kezét, és elindultak harmadik társuk után. Potrogun azonban néhány lépés után visszafordult, hogy újra megmerítkezzen a Tanító tekintetében. Már egyáltalán nem félelmet érzett, mint az elején, amikor a szemébe kellett néznie, hanem szinte vágyott rá, hogy átélhesse azt a különös, borzongató, melegséget és biztatást sugárzó pillantást.
De hiába fordult vissza, a Tanítót már nem látta sehol. Csak az elszenesedett fahasábok füstölögtek elárvultan a tisztáson.
