Osmosis – 45. fejezet

Amikor Dariosz másnap fogadta Mariót a hivatalában, akkor már csak jeges citromos víz volt az asztalra bekészített kancsókban, és az olasz fiú ezt megkönnyebbüléssel fogadta:
– Kitaláltad a gondolatomat, kormányzó – nyúlt mohón az egyik kancsó felé, és rögtön két pohárral is lehúzott a hűsítő nedűből. Aztán gunyorosan megjegyezte: – Mindössze némi édesség hiányzik belőle, máris lehetne limonádé. És akkor jót tenne a vércukorszintemnek is.

– Ehhez mindössze arra van szükség, hogy Evilágban feltalálják a kristálycukrot – jegyezte meg Dariosz.

– Méz például Evilágban is létezik – mutatott rá Mario. – Vagy ezen a szigeten nem ismerik?

– Nem nagyon tudsz olyasféle terméket említeni, ami Evilágban létezik, de Osmosison nem ismerik – tájékoztatta büszkén a kormányzó. – A fordítottja sokkal inkább elképzelhető.

– Rendben – rogyott le egy székre az amúgy Sebezhetetlen, de most igen komoly macskajajjal küzdő olasz fiú. – Haladjuk meg a gasztronómia témáját. Gondolom, nem a limonádé evilági feltalálása ügyében hívattál ide.

– Nem bizony – foglalt helyet a kormányzó is, és szúrós szemmel kezdte vizslatni Mario arcát, miközben belekezdett a monológjába: – Remélem, abban megegyezhetünk, hogy a tegnap este annak az élménynek a számlájára írandó, amikor két földi ember, akik régóta nem találkoztak hasonló társakkal, egyszer csak összefutnak egy szürreálisnak nevezhető világban.

– Részemről stimmel – bólintott rá Mario.

– Te egyébként otthon nagyivó vagy? – firtatta Dariosz. – Már úgy értem, a Földön.

– Egy frászt – legyintett az olasz fiú. – Mint mondtam, egy kocka srác vagyok, azok meg pont nem az ivásban jeleskednek.

– De azért az Északi-földrész borait ismered…

– Na ja. Kétségbeesésemben megismertem őket.

– Hogy érted azt, hogy kétségbeesésedben?

– Te talán nem estél kétségbe, amikor egyszer csak átkerültél ide? – kérdezett vissza Mario felindultan. – Mert én nagyon. Már az első estémen úgy éreztem, hogy ez biztos csak valami furcsa álom, és ha jól berúgok, akkor reggel arra a megnyugtató érzésre fogok ébredni, hogy újra otthon vagyok, és tényleg csak egy rémálom volt az egész. Semmi más szabadulási lehetőséget nem láttam ebből a világból.

– Oké, ez első próbálkozásnak hihető – ismerte el Dariosz. – De mi van a többivel?

Mario kezdett gyanút fogni, hogy ez valamiféle próbatétel lehet, és most már ő is gyanakodva nézte a kormányzó arcát:
– Te mindig csak egyszer próbáltál meg valamit az életedben? – kérdezett vissza újfent. – Ha elsőre nem sikerült, soha többé nem kísérleteztél vele? És csalódott is csak egyszer voltál olyankor, amikor piába fojtottad a bánatodat? Ismered egyáltalán a reménytelenség legkülönbözőbb bugyrait?

– Ismerem – felelte halkan a kormányzó, és néhány pillanat erejéig maga elé meredt. Ám hamar visszatért a jelenbe, és folytatta a kikérdezést:
– Szándékodban áll visszatérni a fejedelemségbe?

– Eszem ágában sincs.

– El tudod képzelni Osmosist evilági lakhelyednek?

– Naná, hogy el!

– És elfogadsz engem vezetődnek?

Ezen a ponton Mario már kissé elbizonytalanodott:
– Ha egyszer megmondtam, hogy Osmosisban szeretnék élni, akkor evidens, hogy elfogadlak vezetőmnek, hiszen te vagy a sziget kormányzója. De az a gyanúm, te ennél többre gondolsz…

– Bizony, hogy többre – bólintott Dariosz. – Ha segítője akarsz lenni mindannak, amit tervezek, akkor én a legnagyobb privilégiumokat biztosíthatom neked. A kedveseddel együtt úgy élhetsz Osmosis városában, hogy olyan sorsról nem is álmodhattatok, sem itt, sem a földi életedben.

– Ehhez jó lenne tudni, hogy mi az, amit tervezel – jegyezte meg visszafogottan Mario.

A kormányzó magabiztosan dőlt hátra a székében:
– Öt éve igazgatom ezt a városállamot, és magad is láthattad, hány és hány ember megelégedésére. De nem szeretnék megállni félúton. A további terveim is a közjót fogják szolgálni. Viszont ehhez szükségem lesz például egy olyan képességű illetőre, mint te.

Mario ekkor az asztalra könyökölt mind a két kezével, majd a homlokát a két tenyerében megtámasztva erősen gondolkodni látszott. Aztán, bár ezt senki sem kérte, felemelkedett az asztaltól, és szinte vigyázz-állásban közölte a mondandóját:

– Dariosz kormányzó! Amikor azt mondod, hogy a néped felemelkedéséért küzdesz, én ezt igazolva látom mindabban, amit eddig a szigeteden tapasztaltam. Ha te nekem azt ígéred, hogy a további célod a néped jólétének elősegítése, akkor minden további nélkül számíthatsz rám, mint harcostársadra. Nemes célok érdekében latba fogom vetni minden képességemet. Kitartok melletted minden csatában, minden küzdelemben, és én leszek a leghűségesebb szolgád… De ha csak egyszer is elárulod ezeket a célokat, akkor én leszek a legádázabb ellenséged.

Mario összecsattintotta a bokáját, majd leült a székére, Dariosz pedig a homlokát törölgetve próbálta értelmezni a történteket, és sejtelme sem volt, hogy ez a szózat az olasz fiú által oly nagyra becsült földi játékok egyik küldetésének szabványszövege.