Már hosszú órák óta folyt Dariosz és Mario beszélgetése, amikor először telepedett csönd a helyiségre. Szótlanul kortyolgatták a hűs bort, és mindketten a gondolataikba merültek.
Dariosz átismételte magában, mit is mesélt nemrég ez a fiú az Evilágba való átkerüléséről. Tehát ő egy úgynevezett kocka srác, aki a számítógépes játékok nagy rajongója. Ennek okán hívta meg a torinói egyetemen dolgozó ismerőse, hogy legyen az egyik alanya a pszichológiai és az orvostudományi kar közös kutatásának, amely a játékfüggők agyműködését vizsgálja. Amikor csatlakoztatták a fejére a különböző érzékelő tappancsokat, akkor kisvártatva elaludt, és egyszer csak ebben a különös világban találta magát.
Egyelőre nagyon is egy irányba mutatnak a dolgok – gondolta Dariosz. – Főleg, ha Sztavrila történetét is idevesszük. Mindhárom esetben egy megváltozott agyi állapot okozta a kalandos utazást, legyen szó kómáról, regressziós hipnózisról, vagy éppen klinikai vizsgálatról. Ez a tény önmagában ugyan nem old meg semmiféle rejtélyt, de mindenképpen jelentős lépés a dolgok jövőbeni megértése felé.
Mario mindeközben leginkább azt próbálta felmérni, voltaképpen mit is érez a kormányzó iménti mondata után. Miért ütött szöget a fejében az a bizonyos nyolc év? Mármint az, hogy Darioszhoz hasonlóan ő is itt ragadhat, akár nyolc évre is, vagy még többre. Igazából meglepte, hogy nem ütötte szíven a dolog, pedig hát eredetileg azért jött ide az olimpia hívószavát követve, hogy megoldást találjon a hazatérésre.
Aztán rájött, hogy a kormányzó elbeszélése nagyon sok biztató elemet tartalmazott. Eleve megnyugtató volt arra gondolni, hogy Dariosznak már sikerült visszatérnie a földi világba. És utána csakis a saját döntése volt, hogy folytatni akarja az evilági életpályáját is. Az meg aztán egyenesen főnyeremény, hogy mindeközben csak háromnegyed óra telt el a földi életében, tehát lényegében nem vesztegetett el semmilyen földi időt.
Igaza lehet ennek a fickónak – gondolta Mario. – Igenis úgy kell tekinteni az evilági létet, mint valamiféle kalandot, ajándékot, egy nagyon különleges nyaralást, és csöppet sem kell aggódni semmin. Lehet, hogy ő most is ott fekszik a Torinói Egyetem laboratóriumában, fején az érzékelő tappancsokkal, és amíg ott csak néhány perc telik el, addig ő mindezt „ideát” hosszú hónapoknak éli meg.
Merengéséből egy kissé ijesztő fejlemény zökkentette ki. Dariosz odatolt elé az asztalon egy jókora tőrt, és azt kérdezte:
– Megmutatod nekem a trükködet?
– Milyen trükkömet? – pislogott zavartan Mario.
– Az előbb hazudtál nekem? Mégsem te vagy a Sebezhetetlen? – vigyorgott a kormányzó.
A fiú hirtelen olyan képet vágott, mint aki citromba harapott:
– Egész este attól tartottam, hogy ez a menüpont mindenképpen napirendre fog kerülni. És tudd meg, hogy bár valóban nem történik sebzés, de a mutatvány csöppet sem kellemes. Néha kifejezetten fáj is. Igaz, csak néhány másodpercig, de attól még fáj. Egy felbőszült kocsmáros például nemrég a hátamba állított egy hatalmas bárdot, hát mit mondjak, azt hittem, kettéharapom a mestergerendát kínomban.
– Nem szándékozom neked fájdalmat okozni, még áttételesen sem, úgyhogy ezennel kegyelmet gyakorlok – hajolt rá az asztalra Dariosz, és a tőrért nyúlt, hogy visszahúzza maga elé, de Mario elkapta a kezét:
– Várjunk csak egy percet! Nem úgy van az. Mégiscsak te vagy itt a kormányzó. Mindjárt az első napon tagadjam meg a kérésedet, amikor megismertelek? Hát milyen bizonyítványt állítanék ki magamról?… Inkább tölts még egy kis bort – nyújtotta oda a poharát a fiú. – Az a tapasztalatom ugyanis, hogy minél inkább be vagyok rúgva, annál kevésbé fáj a mutatvány.
Dariosz szúrós szemmel fürkészte egy darabig a fiú arcát, de aztán engedett a kérésnek, és teletöltötte a poharát. Mario egy hajtásra megitta az italt, majd elszántan megragadta a tőrt, és belevágta az asztalon heverő bal kézfejébe. A következő pillanatban pedig ugyanilyen hevesen rántotta ki a fegyvert, és átnyújtotta a kormányzónak.
– Varázslatos – ámuldozott Dariosz, és felváltva vizslatta Mario kezét, amelyen semmiféle sérülés nem látszott, illetve a tőr pengéjét, amely tökéletesen tiszta volt. – Ha helyettem csöppentél volna ide nyolc évvel ezelőtt, akkor ezzel a képességgel most te lennél itt a kormányzó.
Az olasz fiú kicsit sem értette, hogy miért mondta ezt Dariosz, de a témáról eszébe jutott valami, amit már régóta meg akart kérdezni:
– Mondd csak, neked hogyhogy ilyen jól ment a bajvívás? Már úgy értem, amivel rövid idő alatt Osmosis bajnokává küzdötted fel magad. Nem hinném, hogy Ausztráliában sok lehetőséged lett volna ilyesmit gyakorolni.
– Először is hét évig vívtam. Mármint otthon, a Földön – magyarázta a kormányzó. – De ez csak egy a sok közül, mert egy igazi sportőrült voltam. Gyerekkorom óta majdnem húszféle sportágat próbáltam ki, a legtöbbet űztem is hosszabb-rövidebb ideig. Birkózás, boksz, cselgáncs, ez a listám a küzdősportok terén. Aztán lovaglás, lövészet, úszás, az atlétika különböző válfajai, na és persze a szörf. Melbourne-i srácként rettentően szégyellném magam, ha nem volna semmi közöm a hullámlovagláshoz.
– Na jó, de ettől még…
– Azért felhívnám a figyelmedet valamire – hajolt közelebb Dariosz, és még a hangját is lecsöndesítette. – Én otthon, a Földön nem vagyok feltűnően nagydarab. Oké, kisportolt vagyok és jó kiállású, elvégre rendszeresen edzek, karbantartom a testemet. De a száznyolcvankét centiméteres magasságommal csak egy jó átlagot hozok. Vagy inkább úgy fogalmaznék, nálam sokkal magasabb, nagyobb termetű férfiak is vannak otthon, és nemcsak a kosárlabdások testalkatára célzok… Na de itt? Az evilági emberek között én egy izomkolosszusnak számítok, magad is láthatod.
– Értem én ezt – vigyorodott el Mario –, azt viszont már nem nagyon, hogy miért halkítottad le a hangod. Félsz, hogy valaki megtudja, magas és kisportolt vagy? Főleg úgy, hogy mindezt angolul közölted velem.
Dariosz felkacagott, de olyan felszabadultan, hogy hátra is dőlt a székén:
– Teljesen igazad van! – harsogta nevetve. – Ezen a szigeten azért nem sok mindenki beszél angolul!
