Osmosis – 37. fejezet

Latum mester titokzatos arccal, hóna alatt egy bőrkötésű mappával igyekezett a kormányzó hivatala felé. Amikor egy túlbuzgó őr megállította, csak előhúzta a zsebéből Osmosis aranyozott címerét, és felmutatta:
– Fejeddel játszol, amikor akadályozni próbálsz – jelentette ki halkan, de határozottan. – A kormányzó úr jobban vár engem, mint hinnéd.

Az őr riadt arccal emelte fel lándzsáját, amelyet az imént még oly bőszen nyújtott előre, meggátolandó Latum elhaladását. A mester pedig diadalmas arckifejezéssel folytatta útját, és hamarosan bebocsáttatást nyert a kormányzóhoz.

– Elkészült az első nyomat, méltóságos uram – jelentette a mester. – Valamivel a vállalt határidő előtt – tette hozzá, nehogy elsikkadjanak az érdemei.

– Igen takaros, meg kell hagyni – emelte maga elé a papírlapot Dariosz, majd eszébe jutott valami: – Mindezt úgy, hogy te nem is ismered eme szöveg jelentését, igaz-e?

– Valóban így van, uram.

– No, ezen segítenünk kell – vakargatta a füle tövét a kormányzó, aztán lelkesen felajánlotta: – Mit szólnál hozzá, ha én magam tanítanálak?

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy írni-olvasni tanuljak – jegyezte meg szerényen Latum. – Meg aztán ez a tudomány a köztársaság fontos embereinek a kiváltsága.

– Ha te nem vagy fontos ember, akkor senki sem az – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Dariosz. – Különben is, az elméd frissebb, mint Osmosis összes fiataljáé együttvéve. Na, ne kéresd magad! – noszogatta a mestert, majd minden átmenet nélkül bősz haragot színlelt: – Személyesen a kormányzód ajánlotta fel, hogy megtanít téged az istenek betűire. Mi többet kívánnál még?

– Óriási megtiszteltetés, jó uram! – vágta rá riadtan Latum, nehogy elveszítse legfőbb munkaadója jóindulatát.

– Na, csak hogy végre itt tartunk – mosolyodott el Dariosz. Igazából az egyik kedvenc szórakozása volt néhanapján a szívbajt hozni az idősödő ezermesterre, de ezt persze titkolta. – Ha mindennap átveszünk egy-egy betűt, számjegyet, írásjelet, akkor egy hónapon belül végezhetünk is az alapokkal. Utána akár levelezhetünk is egymással.

– Egy hónapon belül? – hitetlenkedett Latum. – Úgy érzem, túl nagy bizodalmad van a képességeimben, méltóságos uram.

– Jaj, ne szerénykedj már! – korholta Dariosz. – Meglásd, gyerekjáték az egész. Na, nézzünk is meg egy példát rögvest, hogy eloszlassam a kishitűségedet. – Azzal elővett egy papírlapot és egy irónt, majd egyenként lerajzolt néhány betűt a mesternek: – Ez itt a ká betű, látod? Ez meg az a betű, ebből kettőre is szükségünk lesz, ez pedig a pé betű. És most nézzük a szót: KAPA. Balról jobbra haladva szépen összeolvassuk az írásjeleket, ami azt jelenti, hogy sorban kiejtünk minden hangot, amiket ezek a betűk jelölnek. K-A-P-A, érted?

– Mármint az a kapa, amit a földmívesek használnak? – pislogott Latum.

– Miért, ismersz másféle kapát is? – vigyorgott a kormányzó. – Ugye, hogy nem is olyan nagy ördöngösség?

Az ezermester megbűvölve bámulta a papírlapot. Így fest hát a kapa szó az istenek betűivel leírva. Milyen egyszerű! Szinte kézenfekvő módszer. Minden hangnak legyen egy írásjele, és kész! Igaza volt a kormányzónak, hát ez tényleg nem bonyolult.

Latum most már egyenesen sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe ez a jóformán magától értetődő ötlet. És nemcsak sajnálta, de csodálkozott is rajta, bár ezt nem hangoztatta, mert tartott tőle, hogy valamilyen formában istenkáromlásnak minősülne.