Mario és Emma a hajó orrában álltak, és lenyűgözve bámulták az eléjük táruló látványt. Szó, ami szó, Osmosis kikötője valóban nagyon impozáns volt. Egy folyó torkolatánál terült el, de tulajdonképpen már maga a torkolat is kikötőként szolgált. A folyam többszörös elágazással érkezett meg a tengerbe, így aztán a kikötő felülnézetből egy háromágú villa alakját mutatta. A komplexum megszámlálhatatlanul sok dokkból, mólóból, raktárépületből és daruból állt, amelyek környékén végeláthatatlan emberáradat hömpölygött. Zsákok, ládák és egyéb csomagok vándoroltak be hajók gyomrába, vagy éppen onnan a partra, daruk, talicskák, kézikocsik vagy éppen puszta emberi erő segítségével.
– Nem semmi, igaz? – zökkentette ki őket a merengésből a kapitány. Észre sem vették, mikor állt meg mögöttük.
– Valóban magával ragadó látvány – ismerte el Mario.
– A szükség hozta így.
– Hogy érted ezt, uram? – kérdezte a fiú.
– Ha majd netán körbejárjátok a szigetet, magatok is meg fogjátok látni, hogy ez az egyetlen pontja a partnak, amely kikötésre alkalmas – magyarázta a kapitány. – Osmosis szigete pont olyan, mintha az istenek ledobtak volna az égből egy jó nagy, vaskos sziklatálat. Persze nem arra célzok, hogy szabályos kör alakú lenne, mert igencsak meg van rágcsálva itt-ott a széle – nevetett fel a hajós a saját viccén –, de ezen a részen kívül, amit magatok előtt láttok, mindenhol csupa sziklafal és sziklafal. Ahol meg mégsem, hát ott annyira sekély és zátonyos a tenger, hogy legfeljebb kis halászbárkákkal vagy rákászcsónakokkal lehet közlekedni.
– Katonailag nem egy utolsó szempont – motyogta elgondolkodva Mario, de nem olyan halkan, hogy a kapitány ne hallja meg:
– Fején találtad a szöget, fiatalúr – bólogatott lelkesen. – Nem is akadt emberemlékezet óta senki, aki meg merte volna támadni a szigetet. Ez itt a Belső-tenger közepe, egész Evilág kereskedelmi központja. Jószerivel ide fut be minden áru a déli partvidékről, szintúgy az északiról. Itt cserél gazdát Evilág minden kurrens terméke. Szerintem Osmosis csak a vámokból simán meg tudna élni, de persze azért ők is kiveszik a részüket a hajózásból és a kereskedelemből. Azoknak a hajóknak, amiket itt láttok, legalább a fele osmosisi felségjel alatt közlekedik. Ott az árbóc tetején a címer a nyolcágú csillaggal, látjátok? – mutogatta a kapitány.
– Olyan rajongással beszélsz errül a szigetrül, mintha magad is Osmosis pógára vónál – jegyezte meg Emma.
– Valaha az voltam – jelentette ki furcsa büszkeséggel a hajós, aztán elkomorodott. – Osmosis szülötte vagyok, de ma már nem léphetek a sziget területére.
– Mi történt? – érdeklődött Mario.
– Elég szigorúak a törvények, és nem nagyon pártolják, ha az ember trükközni próbál a vámmal – sajnálkozott a kapitány. – De ne aggódjatok, kikötnöm még szabad.
Ez a bizonyos kikötés hamarosan megtörtént, és onnantól kezdve az érkezőknek, akik az olimpián szándékoztak részt venni, igazán nem volt nehéz dolguk. Minden mólót, minden őrbódét, utcasarkot és a nagyobb fák törzsét elborították a tájékoztató táblák, amelyek az öt karika mellett meori és norling nyelven, valamint anagur rovásbetűkkel is tájékoztatták a látogatót, hogy hol és hogyan kell jelentkeznie. Ezenkívül az is feltűnő volt, hogy igen sok katonai járőr biztosította a rendet a szigeten, és ők is készséggel adtak felvilágosítást olyan utazók számára, akik nem birtokolták az olvasás tudományát.
– Hinnye, de megéheztem – kiáltott fel Emma, és ez csöppet sem a mindent elborító feliratok látványának szólt, sokkal inkább annak az illatorgiának, amely a város belseje felé közeledvén lepte meg őket.
– Nekem is birizgálják az orromat ezek a fejedelmi illatok – vallotta be Mario. – Na, járjunk csak utána, hogy honnan származnak!
Hamarosan a legnagyobb halpiacon kötöttek ki, amelyet valaha láttak. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Édesvízi hal és tengeri hal. Roston sült hal, rántott hal és főtt hal. Ezenfelül hal tésztabundában, hal olajos pácban és hal citromos szószban. De még csípős, savanyú és édes halleves is akadt, a legkülönbözőbb színárnyalatokban, és a hígtól az egészen sűrűig mindenféle állagban.
– Legszívesebben megkóstolnák mindent, szép sorba – nyelt nagyot Emma.
– Szó se róla, nem egyszerű a választás – ismerte el Mario, miközben újra és újra végigjáratta a tekintetét a pazar kínálaton.
A piac területén végeláthatatlan sorokban álltak a főzőüstök és sütőalkalmatosságok, hordószerű tűzhelyek tetején faszén parázslott, amelyekre a megfelelő pillanatban grillrácsot helyezett a tulajdonos, és szép sorban rápakolta a halfiléket. Száz meg száz árus tüsténkedett a roskadásig telepakolt asztalok és állványok mögött, és mindannyian fennhangon hirdették a saját portékájuk nagyszerűségét, különös atmoszférát adva ezzel a kétemeletes házak által határolt, kockakővel borított térnek.
Az egyik ilyen árus, aki éppen levest kavargatott az üstben, hirtelen felfigyelt arra, hogy a közelében álldogáló fiatal párocska norling nyelven beszélget egymással. Egyszer csak a nagy merőkanál is megállt a kezében, ahogy a lány arcát fürkészte.
– Emi! – kiáltott fel csodálkozva. – Emi! Hát te vónál az?
A lány odafordult, és gyanakodva mustrálta végig a harminc év körüli férfit. Ki lehet az, aki a régi nevén szólítja őt? Aztán bizonytalanul megkérdezte:
– Zurab?
– A vónák! Há megismersz, te lyány?
„Na, még egy suttyó tájszólásos norling. Pont ez hiányzott” – jajdult fel magában Mario, de közben kellően meglepődött azon, hogy a féltékenységet vélte felbukkanni érzelmei dzsungelében.
– Nem vót eccerű, de megismertelek – felelte Emma. – De hát hogy kerűsz te ide, Zurab? A faluba mindenki aszitte, hogy beátál az orzók közé, oszt te is kalóz lettél.
– Na, mán csak a hiányzott vóna! Még hogy én meg az orzók? – háborgott Zurab. – Hát a falubú is azé szöktem meg, hogy a becsületem megmaraggyík. Mit kerestem vóna én a kalózok közt? Ide gyüttem egybül Osmosisba, oszt úgy hidd el nekem, Emi, hogy ez itten az igéret főggye. Itten minden dógos embert befogadnak, és megcsinyáhatod a szerencsédet, áldják meg az istenek a métóságos Dariosz kormányzó urat!
– Lehet, hogy oda fog kozmálni a levesed, ha nem kavargatod – vetette közbe Mario, de Zurab a legkevésbé sem epés megjegyzésként fogta fel a szavait, hanem a jóindulat jelének. Vele ellentétben Emma azért megeresztett egy lapos pillantást Mario felé, de nem bírta kivárni, hogy a fiú észrevegye a rosszallását, mert Zurab szünet nélkül szövegelt, így képtelenség volt nem rá figyelni.
Elsősorban a saját levesét kezdte dicsérni, és azt állította, bejárhatja bárki az egész piacot, nem fog jobbat kapni. Különösen a citromos hallét ajánlotta a pár figyelmébe, mondván, hogy egy ilyen meleg napon az üdítően citrusos, savanykás leves a legokosabb választás. Rögtön utána a roston sült halait kezdte reklámozni, amelyek kitűnő déli fűszerekkel készültek, márpedig köztudott, hogy azok összetéveszthetetlenül pazar aromát adnak mindenféle húsnak.
Mario közben elnevezte magában a fickót pazar parasztnak, mert láthatóan igencsak kedvelte ezt a jelzőt, és legalább rusztikus tájszólás nélkül volt képes kiejteni. Pazar volt az étek, pazar volt a piac, no és főleg pazar volt az élet Osmosis szigetén, ahol egy pazar kormányzó uralkodik, akit öröm szolgálni. És ez az olimpia, vagy mifene is milyen pazar ötlet, mert özönlenek a népek a szigetre, ő meg nem győzi előállítani a sok pazar étket, amelyek az esti zárásra mind el szoktak fogyni az utolsó falatig, és hát ha van valami, ami nagyon pazar, akkor ez utóbbi mindenképpen az.
Ellenszenvét leküzdve Mario kénytelen volt elismerni magában, hogy Zurab tényleg igencsak jeles konyhaművész. Ettől azonban még nagyon zavarta, hogy Emmával mennyire jól megértik egymást, az meg főleg, hogy halvány fogalma sem volt, milyen jellegű kapcsolat fűzi őket egymáshoz.
Miután végeztek az étkezéssel, és folytatták útjukat a Kormányzói Hivatal felé, Mario első dolga volt, hogy mindezekre rákérdezzen Emmánál. Csakhogy válasz helyett egyelőre korholást kapott a cselédjétől:
– Mér vótál ilyen komisz, Mario úrfi? Asziszed, nem vettem észre, hogy kicsit se komálod eztet a Zurabot?
– Nahát, ennyire feltűnő volt? – játszotta a meglepettet a fiú. – És azt vajon észrevetted-e, hogy be sem mutattál minket egymásnak, továbbá még mindig nem tudom, hogy ki volt ez a pasas az életedben?
Emma olyan sűrű pislogásba kezdett, mint amikor egy norling utazó életében először kóstol csípős hallevest Osmosis szigetén:
– Miket beszész mán megin, úrfi? Néha kicsit se értelek tégedet – csóválta a fejét. – Hogy mutathatnák be neked bárkit? Én a szógálód vagyok. Jól is néznénk ki, ha csak úgy mutogatnák neked befele bárkiket, mint valami úriasszony a fogadáson a palotájába!
Mi tagadás, Mario teljesen elgyengült. Most először érezte azt, hogy voltaképpen Emma tájszólása sem nem kínos, sem nem megvetendő, sokkal inkább aranyos, édes és imádnivaló. Főleg, ahogy néha mindezt előadja ez a szöszke, acélkék szemű, a maga módján végtelenül bájos teremtés. Ott állt vele szemben ez a csodálatos nő Osmosis fővárosának forgatagában, és ő ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja a nyílt színen.
– Azt hiszem, hogy beléd szerettem – mondta csöndesen mosolyogva, és megfogta a lány kezét, de Emma elhárította a közeledést:
– Ne bomolj mán, Mario úrfi, hát mit tudhassuk mi aztat, hogy mi az erkőcsi törvény ezen a szigeten? Lehet, hogy egy köztéri csókér lefejeznek mind a kettőnket, mánpedig katona van itt szép számmal, ahogy nézem.
Mario felkacagott:
– Na mi az, már nem én vagyok a Sebezhetetlen, aki téged minden bajtól megvéd?
– Ha meg tunni akarod, hát nem vót semmi velem meg ezzel a Zurabbal, csak egykorúak vagyunk, együtt nőttünk fel Hódospatakba, oszt innen ismerjük egymást – magyarázta sértődötten Emma. – De pár esztendeje elszökött a falubúl, ledobta az uraság rabláncát, oszt nekivágott a világnak, hogy szerencsét próbájjon. Ahogy elnézem, pont bejött neki a számítása, de bárhogy is, legalább nem állt be az orzók közibe, ez is valami.
– Kétségtelen. Kár lenne a kalózok belébe ilyen finom étel – somolygott Mario. – De azért jó tudni, hogy nem volt köztetek semmi.
– Mario úrfi! – tátotta el a száját Emma. – Csak nem vagy féltékeny rám?
Mario maga sem értette, mi történik vele ebben a pillanatban. Talán túl sok volt a grandiózus benyomás az elmúlt órákban. A kikötői kavalkád, a pezsgő életű főváros, a halpiac ingergazdagsága. Vagy a hazagondolás, az elérzékenyülés és a kozmikus magány, amit mindvégig érzett ezen a különös, de számára mégiscsak idegen földtekén. Ki tudhatja? De az tény, hogy ebben a percben annyira a magáénak érezte ezt a csodás kis lényt, mint még soha, senki mást. Mit számít ilyenkor, hogy ki melyik világból származik?
– Én nem féltékeny vagyok rád, Emma – mondta, mélyen a nő szemébe nézve. – Én szeretlek.
A cseléd egy darabig Mario arcát fürkészte, aztán elpirulva fordult az útjelző táblák felé, és azt javasolta, hogy induljanak most már tovább a céljuk irányába.
