2. kötet – Minden út Osmosisba vezet
Emma ezúttal Mario előtt ült a lovon, de ezt az állapotot egyre inkább megterhelőnek érezte. Nem azért, mert a haladási sebességük okozott volna kényelmetlenséget. Közel volt már Királyrév, szinte lépésben haladtak. A fiatalúr azonban olyasmiket engedett meg magának, amiket azelőtt sohasem.
Először is tapogatózott. Kezdetben beérte annyival, hogy Emma derekát fogta át, de aztán folyton felfelé kalandozott a keze, és egy ízben direkt rá is markolt Emma melleire – még ha finoman is –, miközben olyan bujaságokat suttogott a fülébe, hogy attól muszáj volt elpirulni.
Aztán meg állandóan célozgatott. Hogy neki van mit bepótolnia, így meg úgy, és ha már előző éjjel kipróbálták ezt a testi érintkezést, akkor ezek után miért is kellene úgy eltelnie egy napnak, hogy nem gyakorolják ezt a gyönyörteljes tudást? Mindeközben olyan elszántan matatott Emma combjainak környékén, hogy a cseléd attól tartott, a végén még egyenesen itt, a ló hátán akar majd különböző kunsztokat kipróbálni.
Igazából Emmát egy idő után mulattatta is a dolog, és amikor belegondolt, hogy ez az ifjú legény általa nyert bebocsáttatást a szerelmeskedés rejtelmeibe, akkor büszkeséggel vegyes izgalmat érzett. Végül pedig úgy döntött, essenek túl a mai penzumon, így hát elhúzta a ló kantárját balra, hogy újra csak bevessék magukat az erdő sűrűjébe, ahol kevésbé feltűnő meztelenkedni, mint a nyílt úton, egy ló hátán, mint valami mutatványosok.
Az erdő szélétől nem messze csakhamar rátaláltak egy aprócska tisztásra, amelyet egy vidáman csörgedező csermely szelt ketté. Csakhogy a helyszín kicsit sem volt alkalmas a szerelmi légyottra, mivel a víz partján egy ősz öregember guggolt, és éppen a kezeit mosta.
A fiatalok hamar lelombozódtak. Valahogy nem hatott rájuk testet-lelket felüdítő körülményként, hogy egy tisztálkodó öreg bácsi lehetne a kettesben tervezett formagyakorlatuk nézőközönsége. Ám ahogy telt az idő, ennél sokkal különösebb érzések kerítették hatalmukba őket.
Mario később mindezt úgy fogalmazta meg, hogy amikor az öregember a szemébe nézett, azt érezte, hogy belelát a lelkébe. Emma egyenesen gondolatolvasónak nevezte az ősz hajú bácsit, és meggyőződéssel állította, hogy az öreg valamiféle szent ember lehet.
Mindenesetre ott, a csermely partján másról már nemigen lehetett szó, mint beszélgetésről, és ennek során a különös tekintetű agg vándor alaposan kifaggatta a fiatalokat:
– Merrefelé visz az utatok? Ti is a felhívás nyomán eredtetek útnak, mint oly sok ember? – kérdezte az öreg.
– A magam részirül nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet egy ilyen versengés – magyarázta lelkesen Emma.
– Akkor minden bizonnyal Királyrévbe igyekeztek, hogy átkelhessetek a tengeren Osmosis szigetére – vélekedett az ősz vándor.
Mario ezen a ponton szükségét érezte, hogy bemutatkozzon, legfőképpen azért, mert a kölcsönösséget feltételezve szerette volna megtudni a titokzatos öregember nevét, de nem jutott sokra, mert az ősz szakállú bácsi csak annyit mondott:
– Szólítsatok Tanítónak.
Később az tűnt fel Mariónak, hogy az öreg igen becsületesen tartotta velük a lépést a Királyrévbe vezető úton, annak ellenére, hogy ők Emmával lovon ültek. A Tanító azonban még csak nem is lihegett, főleg nem izzadt, vagy nem kérte, hogy lassítsanak, hanem szinte folyamatosan beszélt hozzájuk. Amikor Mario felajánlotta az aggastyánnak, hogy üljön ő a ló hátára, akkor ezt azonnal elintézte egy kézlegyintéssel, és zökkenőmentesen folytatta az elbeszélést.
De a legfurcsább jelenet Királyrév városában játszódott le. Nyomban a kikötőbe siettek, mert hiszen nem a városnézés volt a cél, hanem hogy minél hamarabb elintézzék az Osmosisba való áthajózást. Mario elkezdett alkudozni egy hajóskapitánnyal, de az illető túlságosan sokat kért volna az utaztatásért.
– A lovadért cserébe átviszlek, ez eddig tiszta sor – jelentette ki a torzonborz fickó –, de a cselédedért még két ezüstöt kell leszurkolnod, és ajánlom, hogy Kalrund fejedelem képmása szerepeljen rajta, máskülönben változik a kalkuláció.
Ekkor lépett oda az öregember, és mélyen a borzas kapitány szemébe nézett.
– Voltál te is ilyen ifjú hajdanán, mint ez a legény – közölte halkan, de kellő határozottsággal.
– Voltam hát, de ettől még…
– Amikor új életet akar kezdeni az ember, főleg a kedvese oldalán, akkor nagyon szerencsés körülmény, ha némelyek segítik és támogatják őt ezen igyekezetében – vélekedett az öregember.
– Hajós vagyok, nem szerelmi közvetítő – makogta a torzonborz üstökű fickó, de közben tágra nyílt szemmel bámult az aggastyánra, és kezdte nem érteni, hogy mi történik vele.
– Elhiszem én, hogy lesz ez az olimpia, ami kicsit felverte az árakat – mondta nagyon megnyugtató hangon az öregember, és közben mindvégig a kapitány szemébe nézett. – De hát azért egy ló mégiscsak egy ló. Kiváló fekete mén, hibátlan, ápolt, gondozott. Egy ilyenért a déli partokra is elvisznek két embert, nemhogy Osmosis szigetére, igazam van?
– Ha úgy vesszük, akkor…
– Az égi hatalomnak szerfölött tetsző dolog a mértékletesség, a szerénység, az együttérzés és a jóakarat, nem igaz, barátom? Gondolom, te is nagyra becsülöd eme szép erényeket.
– Mindenképpen… – nyökögte a kapitány, majd intett a fiataloknak: – Jöhettek! Vár a hajóm fedélzete!
– Mintha valamiféle ezüstökről is szót ejtettél volna – mutatott rá az öregember.
– Ja, hát igen… – kapkodott az erszényéhez a borzos fickó, aztán kihalászott belőle két érmét, amiket átnyújtott Mariónak: – Ez még visszajár. Mert tényleg szép a lovad.
Az öregember a borzos fickó vállára tette a kezét:
– Ugye, hogy milyen nemes érzés jót cselekedni? Az égi hatalom megjutalmaz majd érte.
Mario és Emma elképedve bámulta a jelenetet, és pont annyira kevéssé értették, mint a hajóskapitány. Természetesen nagyon hálásak voltak az öregembernek, és csalódottan vették tudomásul, hogy ő maga mégsem szándékozik Osmosisba utazni, pedig szinte egész úton a szigetről mesélt.
– Előbb még van egy kis dolgom – mondta titokzatosan, aztán eltűnt a kikötői forgatagban.
