Mariót most már semmivel sem lehetett volna rávenni, hogy kitérjen a furcsa különítmény útjából, sőt! Alig várta a találkozást, és semmiféle veszély gondolata nem foglalkoztatta. „Elvégre én vagyok a Sebezhetetlen, nem igaz?” – biztatta magát.
Beigazolódtak a legszebb reményei. A karneváli menet szívélyesen fogadta őket, és a különítmény egyik tagja, aki jól beszélte a norling nyelvet, a legapróbb részletekig elmagyarázta, miben is áll ez az úgynevezett olimpia, amelyet Osmosis szigetének nagy tiszteletű kormányzója hirdetett meg.
Miután elbúcsúztak, és jó utat kívántak egymásnak, Mario felugrott a lovára, és fölsegítette maga mögé a cselédjét is. Szó, ami szó, Emma is nagyon lelkesnek mutatkozott. A fiú lelkében pedig egyre furcsább gyanú kezdett éledezni. Úgy érezte, számtalan kérdése lenne a nőhöz, és szerencsére csakhamar lehetősége is nyílt arra, hogy ezeket tisztázza.
Emma szólt, hogy forduljanak balra. Megpillantott ugyanis egy ígéretes gyümölcsfákból álló ligetet. „Mostan érik a vadbarack” – jegyezte meg, és olyan lelkes leírást mellékelt a közleményéhez, hogy Mariónak összefutott a szájában a nyál.
Kisvártatva letelepedtek hát a liget közepén, egymással szemben ülve, és majszolták a valóban finom gyümölcsöt. Ezt a helyzetet használta ki Mario, és megkezdte az óvatos tapogatózást:
– Mondd csak, Emma! Mi a neve a kis faludnak, ahol eddig éltél?
– Hódospatak.
– Nahát, ez érdekes – csóválta a fejét Mario.
– Osztán mi vóna benne az érdekes, Vialli úrfi?
– Hát csak az, hogy semmiféle patakot nem fedeztem fel, amikor ott jártam.
– Azér lehetett ez így, mer a patak a falu napnyugati végibe folyik. Odáig biztos nem lovagót el az úrfi.
– Ez kétségtelen – hagyta rá a fiú, aztán tekintetét a cselédje arcára függesztette, és jól tagoltan kijelentette:
– Én pedig Torinóban születtem.
Emma egykedvűen rágcsálta tovább a vadbarackot, és csak mintegy mellékesen kérdezett vissza:
– Hát az meg hun van? Életembe nem hallottam errül a helyrül. Az még a méltóságos Kalrund fejedelem birtokáho tartozik? Vagy ki ottan az uraság?
– Tudod, az úgy volt – folytatta könnyed, csevegő modorban Mario, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a nő arcáról –, hogy amikor kicsi gyerek voltam, néhány pajtásommal kimentünk a falu szélére. Úgy hívták őket, hogy Sztálin, Hitler, Kolumbusz és Oroszlánszívű Richárd.
Emma érdeklődve, de a megütközés legkisebb jele nélkül majszolta tovább a gyümölcsöt.
– De ekkor megjelentek a mezőn a szomszéd falu fiúcskái és leányai – folytatta Mario, egyre szuggesztívebb módon bámulva a cselédje arcát –, úgymint Giordano Bruno, Galilei, Jézus, Elvis Presley, Marilyn Monroe, Marie Curie és Albert Einstein.
Semmi. Emma ugyanúgy táplálkozott, mint a felsorolás előtt, és várta, hogy mi lesz a folytatás. Aztán kicsit kedvét szegte a túl hosszúra nyúlt hatásszünet, és rákérdezett:
– Osztán mi lett a vége? Mer ha tanálgathatok, oszt büdösségi verseny lett belüle, akkó aztat mondanám, hogy az a oroszlánszagú gyerek nyert.
Hősünk hirtelenjében nem is tudta eldönteni, hogy mit érez. Egyrészt ellenállhatatlanul mulattatta a nő humora, és mintha már a tájszólása sem lett volna annyira undok a fülének. Másrészt viszont csalódott is volt, mert pár perccel korábban még meggyőződése volt, hogy ez a különös teremtés szintén földlakó, de ezt mostanra ki kellett zárnia. Ennyire közömbös arcot képtelen lenne magára erőltetni egy olyan illető, aki szintén a Földről származik, és egyszer csak derült égből villámcsapásként az arcába mondják ezt a parádés névsort.
A következő pillanatban viszont már nem nagyon volt világos önmaga számára sem, hogy miért kéne most csalódottságot éreznie. Ha nem földi, hát nem az. És akkor mi van? Jó, hát az odáig rendben van, hogy például angolul, vagy akár olaszul beszélgetni vele, és maguk mögött tudni ezt a fülsértő tájszólást, sokat lendített volna a kapcsolatukon, de hát ott egye meg a penész. Sokkal fontosabb, hogy ez a nő egy remek kis teremtés. Őszinte, nyíltszívű, tiszta lelkű, és a feneke annyira gömbölyű, hogy olyat rajzolni sem lehetne…
Na jó, de mi van akkor ezzel az olimpiával? Miért akart annyira jelentkezni a versenyre ez a nő, hogy emiatt veszélybe sodorta magát a saját falujában, a saját rohadék gazdája előtt?
– Hé! Vialli úrfi! Mi van a történetivel? Mi lett azokkal a gyerekikkel? – zökkentette ki merengéséből a cselédje követelőzése.
– Semmi, nem lényeges – legyintett egykedvűen Mario, aztán rákérdezett: – Mondd csak, Emma! Honnan hallottál te erről az olimpiáról?
– A mink falunkba is jártak a minap ezek a kikiátók – felelte a cseléd. – Osztánhát rögtön tudtam, hogy eztet nekem tanáták ki, merhogy más úton-módon úgyse tudnák megszökni arrul a leprás helyrül. Amellett meg a nyeremény is kecsegteti ám az ember lyányát. Nem is az arany, bár az se kutya, ugyi, hanem hát aztat is rebesgetik, hogy aki nyer valamék versenyszámba, az szabadságot kaphat a szigeten, nem kő többet szógánia senkit se az égkerek világon.
– És te melyik versenyszámban érzed magad esélyesnek, Emma? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a fiú.
– Íjászatba – vágta rá a cseléd. – Mostan jut eszembe, hát Vialli úrfi nem is láthatott még engemet nyilazni! Na, gyüjjön csak velem! Ottan van az a kis pagony, előtte meg az a kis árok, hát bisztos van benne pár fácán. Fogadunk, hogy azon nyomba vadászok magunknak vacsorát?
– Elfelejtesz valamit, Emma – mutatott rá Mario. – Nincs egyetlen nyílvesszőm sem, mindet ellőttem, mire a falutokba értem.
A cseléd gyöngyözően kacagva hajtotta hátra a fejét:
– Na lássa, Vialli úrfi, mennyire nem ismeri eztet a vidéket! De még a növényzetit se, nemhogy az állatokat! Mingyán tuttam én, hogy valahunnet északrul származhat. Hát a vadbarack ágainak véginél jobb nyílvessző nincsen! Aggya csak ide nékem a késit izibe!
Mario átadta a kését, aztán elhűlve figyelte, hogy miféle ámokfutás-szerű programot valósít meg a pártfogoltja. Bizonyos korokban valószínűleg olimpiai versenyszámnak is beillett volna a Földön. Emma ugyanis odament a késsel a legközelebbi fához, lemetszett néhány ágvéget, majd ezeket szakavatott mozdulatokkal kihegyezte. Aztán elkérte az úrfi íját, felkapott a lova hátára, megcélozta a már nevezett árkot, felzavarta a madarakat, és úgy lőtt le két szárnyast, hogy Mario követni sem tudta, mi történik most, legfeljebb abból értesült az elmúlt percek eseményeiről, hogy Emma hamarosan megérkezett mellé, lecsusszant a nyeregből, és odafektette elé a két madár tetemét.
– Ejha! – csettintett elismerően a fiú. – Most már elhiszem, hogy szép reményekkel indulsz az íjászat versenyszámában.
– Na ugyi, hogy tudok ám én is valamit – lihegte a földre kuporodva Emma, és hirtelenjében olyan közelinek érezte az úrfi száját, hogy majdnem megcsókolta, de aztán leküzdötte ezt a vágyát, mert bármennyire is kedvérevaló lett volna a dolog, tisztában volt vele, hogy a gazdájával beszél, lett légyen akármilyen fiatal is az úrfi, nem mellesleg pedig különleges képességgel bír, hiszen mégiscsak ő a Sebezhetetlen.
