– Te Félvér! Egyet mondj meg nekem! Mi a búbánatot akarsz tőlem? – firtatta Attila egy közepesen jelentős lebuj mélyén, amelyik nem volt messze Stribek rózsaszín zászlós házától. – Már annyit szövegeltél, hogy ennyit összesen nem beszéltél hozzám életedben, még akkor sem, amikor te is a törzsem szabad tagja voltál. De még mindig nem tudom, mit akarsz.
– Talán messziről indítottam a regémet, és túl sok volt a kitérő – ismerte el Stribek, de a magyar még nem fejezte be:
– Ezerszer megköszöntem már, hogy újra van nekem paprikám. Bár te ennek a jelentőségét soha nem fogod megérteni. Magát a szót sem érted. De nem haragszom rád emiatt. Sőt! Amit a piacon műveltél, az igazán varázslatos volt. Mindig is hálás leszek neked érte. De bökd már ki végre, hogy mit akarsz! Mert nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember biztos lehessen benne, valamit akarsz.
– Igazad van. Én is amondó vagyok, hogy most már hagyjuk a fölösleges köröket – bólintott az alacsony emberke az asztal túloldalán. – Jelenteni valóm van neked, törzsfőnök.
– Nekem? – ámult el Attila.
– Igen, neked – bólintott Stribek. – Mert te kapcsolatban vagy a kormányzóval. És itt, Osmosisban minden okos ember tudja, hogy változások jönnek. Nagy változások. Rettentő ostobának kell ahhoz lenni, hogy ezt valaki ne vegye észre.
A magyar nem válaszolt. Jobbjával lassan és megfontoltan a szájához emelte a boros kupát, a balját pedig még mindig azon a hátizsákon nyugtatta, amelyik telis-tele volt egy bizonyos égővörös fűszernövénnyel.
– Márpedig ahol változások vannak kilátásban, ott mindig azok lesznek a nyertesek, akik az elsők között alkalmazkodnak az új helyzethez – folytatta Stribek. – Én ott voltam az Arénában. Hallottam a kinyilatkoztatást, amelyik úgy szólt, hogy az új isten, akiből csak egy van, szereti a gyerekeket, és mindenkitől elvárja Evilágon, hogy óvja és istápolja az ő kicsi kincseit. Ezzel kapcsolatban van jelenteni valóm neked, nagyuram.
Attila arca elkomorult. A baljával ugyan nem engedte el a paprikával teletömött zsák száját, de a jobbja már nem a boros kupán pihent, hanem vadul szorította a rövid tőre markolatát:
– Figyelmeztetlek, Félvér – sziszegte felindultan –, az egyike vagyok azon szabad vendégeknek ezen a szigeten, akik fegyvert viselhetnek még a kormányzó jelenlétében is. Ha most arról akarsz tájékoztatni, hogy a mocskos mulatódban gyerekeket is felkínálsz a látogatóidnak, akkor levágom a fejedet.
Az alacsony emberke felemelte a kezét, és sűrű integetéssel igyekezett lenyugtatni az asztaltársát:
– Éppen ennek az ellenkezőjéről van szó, nemes törzsfő, éppen az ellenkezőjéről! Vagy hogy is mondjam…
– Gyorsan és nagyon egyértelműen!
– Az én rózsaszín zászlós házamban olyasmi soha nem fordulhat elő, amire céloztál, nagyuram.
– Akkor miről akarsz beszélni?
– Nem kell előtted alakoskodnom. Nagyon jól tudod, hogy amiből pénzt lehet csinálni, arra én mindig rávetem magam. De hogy ilyen alantas módon szerezzek bevételt, az kizárt dolog. A gyomrom is kifordul tőle – bizonygatta Stribek. – Mondd meg igaz lelkedre, nemes törzsfő: amíg köztetek éltem, előfordult akár csak egyszer is olyan eset, amikor engem rajtakapott volna bárki, hogy gyerekeket készülök megkörnyékezni?
– Akkor már rég ott porladnának a csontjaid, szétszórva az anagur pusztán – morogta a magyar.
– Nem mondom, a menyecskék közül megkörnyékeztem párat, de hát… – kezdett bele egy újabb mondatba a sunyi képű kis emberke, ám Attilának végképp elfogyott a türelme:
– Már megint mellébeszélsz, Félvér! Nagyon jól ismerem az életrajzodat, különös tekintettel a törzsünk körében eltöltött időszakra. Talán azt kívánod tőlem, hogy megírjam az emlékirataidat, vagy mi van? Nyögd már ki a lényeget, különben a Világügyelő Férfiúra esküszöm, mégiscsak előkapom a tőrömet, de abban nem lesz sok köszönet.
– Hallgass ide, derék törzsfő. Igaz, hogy az én mulatómba gyerekek be sem tehetik a lábukat, de attól még akadnak néhányan ezen a szigeten, akik igenis hódolnak ennek a mocskos szenvedélynek. Ha érted, mire gondolok. Ezek az alakok, akikről beszélek, igencsak szeretik a gyerekeket, de kötve hiszem, hogy az új isten, akiből csak egy van, pont ilyen szeretetre célzott volna, amikor megparancsolta, hogy a kisdedeknek gondját kell viselni.
Attila hátradőlt a székében, és visszahelyezte a kupáját az asztalra. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy a savanykás bortól kavarodott-e fel a gyomra, vagy az imént hallottaktól. Egy darabig nem szólt semmit, de aztán szúrós tekintettel mérte végig Stribeket:
– Mondd csak, Félvér! Ha a te mulatódban semmi ilyesmi nem folyik, akkor honnan tudod, hogy létezik efféle mocsokság ezen a szigeten?
– Ismersz jól, derék törzsfő, van tehetségem hozzá, hogy tudomást szerezzek bizonyos dolgokról, amik fontosak lehetnek nekem. Ehhez mindig is volt érzékem. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak benne vagyok az éjszakai iparban, hát kihez jutnának el ezek a dolgok, ha nem hozzám?
– Egyvalamit még mindig nem értek – vakarta meg a füle tövét Attila. – Ha nemcsak te tudsz efféle dolgokról, hanem mások is, akkor miért nem akadt még Osmosis derék polgárai közül néhány, akik elkapták volna ezeket a rohadékokat? Miért nem lett a kutyák vagy a halak eledele réges-rég a hitvány testük?
Stribek mintha kissé elsápadt volna, és bár anagur nyelven beszélgettek, tehát senki emberfia nem érthette a szavukat, mégis lehalkította a hangját, amikor válaszolt:
– Az a baj, hogy akikről beszélek, túlságosan nagy emberek. Érted már, derék törzsfőm? Gazdag és befolyásos urakról van szó, akiket nem lehet csak úgy leütni egy sikátorban, mert ha utána elkapják az embert, akkor mehet oroszlánokkal vagy medvékkel birkózni az Arénába. Hát ezért mondtam azt neked, hogy itt már csak a kormányzó úr segíthet.
