Osmosis – 270. fejezet

Gunnerud főherceg lenyelte az utolsó falatot, és közben olyan bárgyú vigyorral nézett a fejedelemre, mint aki máris alig várja, vajon mi fog kisülni az új játékból, meg abból a kérdésből, miszerint látott-e már karón varjút.

Kalrund ezt a fajta viselkedést is alaposan félreértette. Hombárfejű nászurának kétségkívül sajátságos mosolyát úgy dekódolta, hogy ez a nyomorult kajánul kiröhögi őt, és nem győzött esküdözni magában, hogy majd letörli az önelégült vigyort ennek a szánalmas idiótának a mocskos pofájáról. Eközben mintha a halántékán egyre csak azt dobolták volna elszánt kismanók, hogy át-vernek-té-ged, át-ver-nek-té-ged, Kal-rund, vi-gyázz, el-ne-hi-bázd!

Kiderült, hogy a hombárfejű főherceg neje, ha lehet, még türelmetlenebbül várja a hagyományos rőtvári játék végkimenetelét, mert kíváncsian megtudakolta:
– Na, mi a helyzet azzal a karóval meg a varjúval, nászuram? Hadd tudjam már meg, mert elepeszt a furdalás!

„Elepeszt a furdalás?” – hökkent meg Kalrund, és gyakorlatilag önigazolásként állapította meg magában, hogy ezek a senkiházi összeesküvők még beszélni sem tudnak rendesen.

– Majd megmondom én, hogy mi epeszt el téged, nászasszonyom! – mordult fel vészjóslóan. – Nem a furdalás, hanem az, hogy most megmutatom, miképpen száll fel az a bizonyos varjú a karóról!

Azzal fölemelte balját, és olyan ívet írt le a levegőben a kezével, mintha valóban egy madár felröppenését szerette volna érzékeltetni. Ez csupán a hercegségi vendégek számára volt érthetetlen. A teremben igen nagy számban tartózkodtak olyanok, akiknek abszolút egyértelmű volt. Egyesek közülük egyenruhát viseltek, de kardot vagy tőrt mindannyian, és eme vezénylő mozdulat nyomán pillanatok alatt lezárták a nagyterem bejáratait, közben pedig fenyegetően előrántották fegyverüket.

Kalrundnak igaza lett. Immár leolvadt a bárgyú vigyor a nászura arcáról, és a nejével egyetemben döbbenten pislogott körbe.

– Mire véljük ezt? – fakadt ki végül a hombárfejű, mire a fejedelem készséggel megadta a választ:

– Csak nem gondoltátok, hogy ölbe tett kézzel fogom nézni a mesterkedéseiteket? Vagy igen? Tényleg ekkora marhának képzeltetek engem?

– Na de hát… nászuram!… – habogott a főherceg. – Mi ütött beléd éppen ma, amikor egyesített seregeink egy tábor alá gyűlnek Királyrévben, hogy hajnalban megkezdhessék közös küldetésüket?

– Kuss! – vágott közbe nyálat fröcsögve a fejedelem, akinek az agyát eddigre már teljesen elborította az alkohol, no meg a saját tévképzeteinek komplett elméletté összeálló rögeszméje. – Egy tábor, mi? Közös küldetés, mi? Hát még mindig nem bírod felfogni, hogy átláttam a mocskos terveiteken, te önjelölt trónbitorló? Valóban azt képzelted, hogy birka módjára hagyom magam és az egész fejedelemségemet az igátokba hajtani? Hát akkor közlöm, hogy igencsak korai volt az örömöd. Eddig tartott az édes álom, és ha mostantól csak egyetlen rossz mozdulatot is teszel, a következő pillanatban ott fog gurulni a rusnya hombárfejed Rőtvár padlóján, nemkülönben a pocokarcú asszonyodé is! Érthető voltam?

Azzal intett az őrségnek:
– Fogjátok le azonnal ezt a galád árulót, és az egész bandáját!

Eközben odalenn, Rőtvár gyűrűjében is igen komoly fordulatokat vett a mulatozás. A hercegségi katonák sorra dőltek ki az asztalok mellől, némelyek akkorát puffantak hátraestükben a földön, mint az ólajtó. Az efféle fejleményeket eleinte nagy röhögés kísérte, de hamarosan egyre kevesebben lettek, akik még kikacaghatták volna gyengének bizonyult társaikat.

A szíveslátásnak helyet adó utcában, az asztalsorokhoz legközelebb eső műhely egy patkolókovácsé volt. Az ő istállójába hurcolták be az ájult hercegségi katonákat egyszerű öltözetű legények, akik azonban valamennyien Kalrund zsoldosai voltak. Az alélt vitézeket megkötözték kezüknél-lábuknál fogva, aztán úgy hajigálták fel az istálló hátsó kijáratánál sorakozó szekerekre, mint a zsákokat.

Az egymáshoz tapadó házikók között azonban akadt egy agyagtéglás épület, amelyben egy vörös hajú nőszemély és egy elszánt tekintetű fickó tevékenykedett, mégpedig azon igyekezve, hogy a hercegségi katonák különítményének rangidős tisztjét magához térítsék.

Lokhund kapitány utolsó emléke az volt, hogy nagyot kortyol a kupából, amelyet kicsivel korábban az a nagy seggű asszonyság borított tele, és aztán olyan szédülés jön rá, amilyet még soha az életben nem érzett. A következő élmény már valami félhomályos, alacsony mennyezetű épületben érte, amikor is egy fiatal, vörös hajú nő hajolt fölébe, akinek a mellei kis híján kibuggyantak a ruhájából.

– Lokhund kapitány! Itt vagy velünk? – hallotta meg a kérdést, de csakhamar visszahullt a furcsa szédülésbe, amelyből csak úgy evickélhetett ki valamelyest, hogy a mellette térdelő férfi erőteljesen megrázta.

– Lokhund kapitány! Itt vagy velünk? – hallotta újra a kérdést, nagyon messziről. Megint kinyitotta a szemét, és örömmel konstatálta, hogy ugyanaz a két, immár ismerős kebel foglalja el a látómezejét. Most már imádta ezt a helyzetet, egészen addig, amíg pofozni nem kezdték. De még ez sem tűnt fájdalmasnak. Mintha nem is vele történne.

Aztán kitisztult minden, és a vörös hajú nő azt mondta:
– Jól figyelj rám, Lokhund kapitány, és vedd véresen komolyan minden szavamat, mert ma jött el a napja, hogy életed eddigi legfontosabb küldetését teljesítsd. Érted, amit mondok?

– Azt hiszem – motyogta a tiszt, és óvatosan megdörzsölte a szemét.

– Hát, ez nem volt valami meggyőző – jegyezte meg halkan a vörös hajú nő, és megragadta a még mindig kissé alélt katona kezét.

A következő pillanatban Lokhund kapitány aprócska és kicsit kellemetlen szúrást érzett a bal csuklóján, de ideje sem volt felszisszenni, mert szinte azonnal konstatálta, hogy viharsebesen kitisztult a feje, és végre tökéletesen visszanyerte az uralmat minden egyes érzékszerve fölött.

– A Gunnerud Hercegség küldöttségének minden tagját foglyul ejtette Kalrund fejedelem odafönn, Rőtvár nagytermében – folytatta a vörös hajú nő, és a további közleményei sem voltak kevésbé döbbenetesek: – Ugyanez történt a Hercegség katonáival is, egyedül te vagy kivétel. Épp ezért rád hárul a feladat, hogy átszökj Rőtvár gyűrűin, és megvidd a hírt a hadseregednek Királyrévbe.

Mielőtt a tiszt felocsúdhatott volna, a mellette térdelő férfi vette át a szót:
– Nem kell aggódnod, a szökésedet már előkészítettük. Ez a vörös hajú asszony mindenben a segítségedre lesz. Bízz meg benne, mert bátran állíthatom, hogy nála különb harcossal még soha életedben nem találkoztál. Egy századnyi férfival is felér.

– Kik vagytok ti? – firtatta még mindig kásásan beszélve a katona.

– A jóakaróid. A Gunnerud Hercegség beépített ügynökei.

Lokhund kapitány egyelőre hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét, de a különös tekintetű férfi nagyon szuggesztív módon folytatta a meggyőzését, egyenesen a szemébe nézve:

– Te és a csapatod is a kelepce áldozatai vagytok. Leitattak és elkábítottak benneteket, nehogy megakadályozhassátok mindazt, ami odafönn, a nagyteremben történt. Ismétlem: a Gunnerud Hercegség küldöttségének minden tagja fogoly. Mi most azért térítettünk magadhoz, hogy meg tudd vinni a hírt hadseregetek főparancsnokának Királyrévbe. Ezért a hőstettért nagy jutalomban és komoly kitüntetésben lesz részed. Bízd hát rá magad erre a vörös hajú asszonyra, mert ő az egyetlen, aki mindebben segíteni tud neked.

Guzel úgy érzékelte, hogy az üzenete végre termékeny talajra hullott a címzettnél. Fölegyenesedett hát mellőle, aztán végignézte, amint Raudona felsegíti a földről a kapitányt, és kitámogatja a hátsó ajtón.

Aztán ő is elhagyta a helyiséget, de már az utcafront felé. Tudta, hogy nehéz éjszaka elébe néz. Estebant is el kell igazítania, illetve meg kell védenie, ha netán úgy alakulna a helyzet, továbbá mindvégig készenlétben kell állnia arra az eshetőségre, ha Raudona és a hercegségi tiszt útja nem úgy alakulna, ahogy tervezték, mert akkor haladéktalanul a segítségükre kell sietnie az Orellel.