Esteban kifejezetten megkönnyebbült, hogy átmenetileg véget ért a kihallgatása Rőtvár tróntermében. Úgy érezte, ideje lesz visszahúzódni egy csöndes sarokba, ahol kellőképpen rendbe szedheti a gondolatait. De hiába volt ez a terve, Lanagrid egyetlen mozdulattal keresztülhúzta a számításait.
Ez a mozdulat pedig nem volt más, mint egy erőteljes rántás. Amikor ugyanis a néptelen folyosón Iniciusz páter hajdani dolgozószobája mellé értek, a lány nemes egyszerűséggel kézen fogta a szeretőjét, és berántotta a helyiségbe.
Nyilvánvaló volt, hogy Lanagrid – a férjével ellentétben – még véletlenül sem a varkocsokról, a gyertyákról vagy a csillárokról szeretne eszmét cserélni a főszakáccsal. Lanagrid elsősorban nyálat szeretett volna cserélni a szeretőjével, ezért amikor becsukódott mögöttük az ajtó, hevesen Esteban szájára tapadt.
A spanyol megdöbbenve érzékelte, hogy csöppet sincs rá olyan hatással ez a tevékenység, mint korábban. Máskor pillanatok alatt készen állt a szerelmeskedésre, ha csak ránézett a gyönyörű és kívánatos Lanagridra, most azonban – nem volt mit szépíteni – csődöt mondott. És ez némi célzatos matatás után a lány számára is teljes egyértelműséggel derült ki.
Lanagrid dühösen lökte el magától a szeretőjét:
– Na mi az? Már nem tetszem neked? Nem kívánsz? Tán a fogságod alatt összejöttél valami koszos konyhalánnyal Gunne-várban? Vagy a kicsit nagyobb hasam taszít? Te hálátlan dög!
Esteban megadóan és csöndesen tűrte a lány dühödt szózatát, és közben újfent megállapította magában, amit már a Földön is tudott: nincs veszélyesebb egy féltékeny nő haragjánál, amely egyébként nélkülöz minden logikát. Talán nem emlékszik rá ez a szédült tyúk, hogy amióta ő visszatért a „fogságból” Rőtvárba, azóta már voltak együtt? És már akkor is pont akkora hasa volt, mint most? Hiszen csak pár napja történt!
De hát mit is mondhatna ennek a méltatlankodó kis libának mentegetőzésképpen? Hogy egyfolytában az a jelenet jár a fejében, amikor a férjével ücsörgött ugyanitt, és az a közhülye a varkocsokról hadovált neki? Arról nem is beszélve, hogy most már egyszerűen képtelen volt elengedni azt az erős sejtelmet, miszerint Lanagrid gyermekének nem is Gunnerud az apja, hanem az a gusztustalan, vén kéjenc Iniciusz páter, aki egészen kislánykora óta nevelte, tanította. Hát ez milyen visszataszító már? A tetejében meg itt van Kalrund faggatózása, ami még néhány perccel ezelőtt is szorongatta a lelkét, elvégre ő Osmosis titkosügynöke, és ha lebukik, az életével kell felelnie… Vajon ezen dolgok közül mit lehetne elmesélni Lanagridnak? Hát semmit se.
Esteban újra csak arra gondolt, hogy talán kár volt titkosügynöknek állnia. Ha ez a szolgálat ilyen megpróbáltatásokkal jár, akkor ez nem volt jó csere. Azelőtt megbecsült főszakács volt, és majdhogynem akkor hált a fejedelem kívánatos feleségével, illetve a hamvas leányával, amikor kedve tartotta, közben pedig nem volt gondja semmire. Most meg? Szinte a nap minden percében kész idegbaj az élete. Éjszakánként furcsa űrtaxikkal repked, robotokkal és a jövőből jött katonákkal társalog, nappal meg egész birodalmak gondját kell magára vennie, és mindez, valljuk meg, nem egy nyomorult főszakács súlycsoportja.
Most úgy érezte, mindjárt szétpukkan a feje ettől az elviselhetetlen nyomástól. De aztán kicsit el is szégyellte magát, és gyorsan előhozott a lelke mélyéről mindenféle vigasztaló vágyakat. Mit kesereg itt, élete legnagyobb kalandjának kellős közepén? Ilyen elképesztően izgalmas nyaralásban soha, egyetlen barátjának sem volt még része, ez egészen biztos! És a Suttogó is megmondta, hogy nem eshet baja, vigyáznak rá, a küldetés végén nagy jutalom várja Osmosis szigetén, aztán pedig csodás élményekkel térhet vissza a földi otthonába, ráadásul úgy, hogy egyetlen percet sem veszít el az ottani életéből. Mi kellhet ennél több egy kalandvágyó férfinak?
Hirtelen felkapta a fejét, és kissé ijedten nézett körül. Lanagrid már jó ideje rácsapta az ajtót, erre tisztán emlékezett, de arra már nem, hogy mióta bambul itt maga elé, félig letolt nadrággal, a gondolataiba mélyedve. Jobb lesz, ha összekapja magát, mert Kalrund bármelyik pillanatban újra hívathatja, és akkor már nagyon nehéz lesz megmagyarázni neki, hogy miért pont Iniciusz páter elhagyatott olvasószobájában bukkant rá az őrség, ahol ő tökegyedül álldogált, félig letolt nadrágban.
Amikor kilépett a helyiségből, megnyugodva állapította meg, hogy a folyosó még mindig üres. Naná, most minden hadra fogható ember Gunnerud herceg után kajtat.
Abban viszont jó volt a megérzése, hogy Kalrund hamarosan újra hívatta. Ezúttal Lanagrid társaságát nélkülözve, mindvégig négyszemközt beszélgethettek.
– Nagy titkot fogok most rád bízni, Esteban fiam – dünnyögte a fejedelem, és mind a hangjából, mind pedig a testtartásából arra következtetett a spanyol, hogy az uralkodó igen szorgosan nézegetett a borospohár aljára, amióta utoljára beszélt vele.
Nem tévedett. Kalrund egészen roskatag állapotba töprengett a világ folyásán, és úgy érezte, lassan menthetetlenül maguk alá temetik az események. Ennél jóval kisebb nyomást is nehezen viselt volna el alkohol nélkül, így hát most szinte természetes volt számára, hogy a borhoz menekül.
Viszont az volt a baj, hogy a fehér-, a vörös- és a feketeborok választékából már csak az utóbbi szerepelt a trónterem asztalán, és Kalrund mindvégig abból nyakalt. Márpedig köztudomású, hogy az Evilágban fellelhető borok sorában mind közül a legerősebb a feketebor.
Nem csoda hát, hogy a fejedelem mostanra igencsak a vége felé járt annak az emberi tulajdonságnak, amit józan ítélőképességnek lehet nevezni. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy beavatja Estebant egy olyan titokba, amelyet még talán három pohárral ezelőtt is megtartott volna magának, és esze ágában sem lett volna egy konyhai szolgálóval, egy egyszerű közemberrel megosztani.
Ahogy az asztalra könyökölve vívódott, ezerszer végiggondolva az eseményeket, magának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de egyre jobban megbízott a főszakácsában. Imponált neki Esteban őszinte jelleme, szolgálatkészsége, alázata, és nem utolsósorban a fiatalember éles észjárása. Kalrund úgy értékelte, hogy most, amikor ilyen nagy dolgok forognak kockán, minden segítséget meg kell ragadni, még akkor is, ha az egy józan paraszti ésszel megáldott közembertől jön.
– Bizonyára észrevetted, hogy már nem mutatkozom a feleségemmel – kezdett bele az uralkodó, még mindig a két könyökére támaszkodva. – Ennek pedig az az oka, hogy Milla olyan súlyos bűnt követett el, ami miatt kénytelen voltam Rőtvár legeldugottabb és legszigorúbb pincebörtönébe záratni.
Esteban mukkanni sem mert, de már érezte, hogy kezd újra görcsbe rándulni a gyomra. Mindazonáltal azt is észrevette magán, hogy most már kifejezetten érdeklik Rőtvár mindenféle titkai, ráadásul nem feltétlenül a megbízatása okán, hanem gyarló emberi kíváncsiságból is.
– Hogy mi ez a bűn, az nem tárgya mostani értekezésünknek – szögezte le határozottan Kalrund, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, jobb kezét kivette az álla alól, hogy egy jelentős elhárító mozdulatot mutathasson be a tenyerével. Ettől viszont kissé megbillent az addig két ponton alátámasztott feje, és ez még véletlenül sem volt fejedelmien előkelő. Például ugyanezt koszos, pórias ruházatban elkövetve simán beleillett volna egy kikötői matrózkocsma átlagos asztaltársaságának miliőjébe.
Talán érezte ezt maga Kalrund is, mert ha ugyan lassan is, de feltápászkodott az asztala mellől, és szokás szerint fel-alá kezdett járkálni, jóval fejedelmibbnek érezve eme koreográfiát. Estebannak ekkor kissé elkalandozott a figyelme az uralkodói mondandóról, mert őszintén csodálta, hogy ez a vénülő alkoholista vajon hogy a fenébe’ bír viszonylag magabiztosan közlekedni a trónteremben? Talán a kövezet hülye mintái között keresendő valamiféle titkos varázslat?
Pillanatnyi merengéséből Kalrund határozott szavai billentették vissza:
– Esteban fiam! Azért számítok rád, mert eddig is tanújelét adtad, hogy éles elmével áldottak meg az istenek. És igaz, hogy van számtalan tanácsadóm, állítólag mind tanult emberek, de az idők során rájöttem, hogy ez a nagy kupac, magát hihetetlenül sokra tartó fajankó egyvalamivel nem bír, a józan paraszti ésszel. Ebből pedig neked sokkal több jutott.
– Végtelenül megtisztelsz, méltóságos fejedelem – hajtotta meg a fejét a spanyol fiatalember.
– Millát az éjjel valakik kiszabadították – közölte szikáran Kalrund, figyelmen kívül hagyva főszakácsa gesztusát. – És én most már nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy emögött is azok a rohadék hercegségiek állnak. Mert minden jel erre mutat. És tudod, mit mondok neked, Esteban fiam? Nevezhetsz te akár üldözési mániásnak is engem…
– Soha nem vetemednék ilyen tiszteletlenségre, nagyuram.
– …de az én fejemben már az állt össze, hogy ez egy nagyon is észszerűen előrevonuló eseménysorozat, amely oly könnyedén fűzhető fel, akár egy nyaklánc.
Spanyol hősünk egy keserves pillanatig azt hitte, az uralkodója immár Gunnerudra itta magát, csak ezúttal nem a gyertyákról, a fényről meg a varkocsokról lesz szó, hanem a gyöngyfüzérekről, de szerencsére nem ez történt. Olyannyira nem, hogy Kalrund hirtelen visszafordult az ablaktól, és előrenyújtotta a kezét, majd szinte vádlón mutatott a főszakácsra:
– Veled kezdődött!
Majd látva, hogy ettől Esteban jelentősen összerezzen, gyorsan így folytatta:
– Félre ne érts, derék szolgám, téged nem hibáztatlak semmiért. De mégiscsak te voltál a főpróba, hogy úgy mondjam. Ezek a senkiháziak a te személyedet felhasználva kísérletezték ki, hogy elrabolhatnak-e észrevétlenül és főleg büntetlenül valakit Rőtvárból. És mit tapasztaltak…? Hát azt, hogy igen! És innen már egyenes út vezetett a többi mocsokságukig! Elrabolták Gunnerudot, és este majd rajtam fogják keresni, persze ájtatos és aggódó pofával, vádlóan és felháborodva. Hogy okuk legyen az ellenséges hozzáállásra a régóta lefektetett szövetkezésünk ellenében. Milla pedig már csak a ráadás volt, hogy legyen egy olyan fogoly is a kezükben, aki az eleddig elrablott személyeken túl már igazán jelentős, ők pedig megmutathatják országnak-világnak, hogy bárkit túszul ejthetnek, akit csak akarnak! Mindez pedig azt szolgálja, hogy átvegyék a hatalmat a fejedelemségben!
– Okfejtésed oly következetes, méltóságos uram, hogy nem lehet kikezdeni – ismerte el álságosan Esteban, hiszen jól tudta, hogy a legfőbb feladata a viszály kibontakozásának elősegítése a két szövetséges hatalom között.
– Meghiszem azt, hogy következetes! – rikoltotta büszkén és elégedetten Kalrund, utána viszont olyan meglepő tevékenységre ragadtatta magát, hogy az párját ritkította. Odament Estebanhoz, megragadta a grabancát, és a helyiség közepe felé kezdte cibálni.
A spanyol egyáltalán nem tudta mire vélni a dolgot. Most mi történik? Mit akar tőle ez a részeg barom? Álljon ellen, vagy hagyja, hogy kiderüljön, mire megy ki ez az egész? És ha baj lesz, tényleg megjelenik itt a Suttogó, vagy bárki más a földi csapatból…?
Mire mindez végigfutott az agyán, máris ott találta magát a trónon. A Kalrund Fejedelemség trónján. Oda taszajtotta egy végső, erőteljes mozdulattal ez az ittas, kövér, izzadságtól bűzlő férfi, aki most újra rámutatott a virsliszerű ujjával, és fenyegetően elbődült:
– A trónon ülsz, Esteban fiam! A Kalrund Fejedelemség trónján! Amit én az atyámtól, a nagyatyámtól és minden öregatyámtól örököltem évszázados jussként! Hát most csak képzeld el bátran, hogy te vagy Kalrund, a nagy hatalmú fejedelem, és mondd meg, hogy mit tennél a helyemben, ha a birodalmadat ilyen veszélyek fenyegetnék!
Boldog Karácsonyt! <<<<- <3