Az Adósok hídjánál egyre tarthatatlanabb volt a helyzet. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. A folyó ezen ágának szegényebbik felénél olyannyira fokozódott a tömeg nyomakodása, hogy most már az eseményekhez legközelebb állók is kénytelenek voltak előretolakodni, még ha a vallási procedúra kezdetén nem is terveztek ilyesmit.
Ennek köszönhetően a híd közepén már teljesen összekeveredett a tömeg. Darócruhás parasztok és fényes kelmékbe öltözött polgárok sodródtak egymás mellé, és nehéz lett volna eldönteni, hogy ezt a körülményt mely társadalmi osztály tagjai viselik nehezebben.
Közben a különböző jelszavak is egyre harsányabbak, és ami még fontosabb, egyre durvábbak lettek.
– Fojtsuk vízbe a vénembert mi!
– Halál rá!
– Máglyára a démonnal!
– El a kezekkel az öreg Tanítótól!
– Kiontom a belét, aki hozzá mer érni!
Ilyen és ehhez hasonló csatakiáltások röpködtek a levegőben.
– Pusztuljon minden hitetlen! – üvöltözte a híd közepén egy rókaképű kis ember, aki ezzel nem sokat kockáztatott, mert eme csatakiáltás nyomán bármelyik tábor joggal érezhette úgy, hogy a sunyi ábrázatú fickó velük van.
A Golub fedélzetén Szubotáj ugyanúgy belekezdett a furcsa monológjába, mint ahogy korábban is tette:
– Megkezdem a körözést a célterület fölött. A magasság 40 méter, a pálya sugara 68 méter.
– Ilyenkor ki a bánathoz beszélsz? A fekete dobozhoz? – faggatta Dariosz, de a tatár nem válaszolt neki, mert túlságosan lefoglalta a felszínen zajló események megfigyelése. Mivel a gép már bedöntve repült, ezt monitor nélkül, a saját szemével is megtehette.
Nem sokkal később mégis megszólalt, de ezúttal sem a kormányzóhoz beszélt:
– Digitális kamuflázs kikapcsol.
Az ausztrál elképedve bámult a pilótára:
– Hát ezt meg miért csináltad? – értetlenkedett továbbra is. – Biztos, hogy ez volt a terv?
Szubotáj végre válaszolt, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a tömegről:
– Ha nem kapsz semmilyen választ a bevetésirányítástól, az általában két dolgot jelent. Vagy leszarják, hogy mit csinálsz, vagy ők maguk sem tudják, hogy mi történik. De mind a két esetben rád akarják verni a döntés felelősségét. Hát én most döntöttem.
– Na jó, de…
– Semmi de! Csak nézz rá erre a kurva tömegre! Tele van mindenféle lumpenprolival, vagy nem tudom, nálatok, Osmosisban hogy kell az ilyesmit mondani, de hogy ezek hamarosan egymásnak fognak esni, az száz százalék! És ez még hagyján, de odalenn vannak a barátaink is!
– Akkor most már mindenki láthat minket?
– Láthat, és ez főleg a lumpenproliknak lesz újdonság, mert ezek egész biztos nem voltak ott az Arénában, tehát nem lehettek szemtanúi a produkciónknak. Hát most csak lessenek, és tátsák el azt a buta szájukat!
Szubotáj voltaképpen jósdát is nyithatott volna, mert az előrejelzései sorra beigazolódtak. No persze, ehhez nem sok köze volt a jövendőmondásnak. Sokkal inkább egy jó katona tapasztalatain, gyors észjárásán és logikus gondolkodásmódján alapult a „jóslat”.
Odalenn először a domboldalon álló emberek észlelték az égi jelenséget, de számukra nem volt újdonság a látvány, hiszen ők voltak azok, akik az Arénában már megszemlélhették a különös jármű landolását, majd az égbe emelkedését. Részükről tehát csak halk morajlás kísérte az újabb csodás történést, ez a szerény zsivaj pedig gyakorlatilag beleveszett a híd környékén folyó általános hőbörgésbe. Viszont ahogy teltek a másodpercek, egyre többen és többen vették észre, hogy valami nem mindennapi dolog zajlik a fejük fölött. Végül már mindenki fölfelé bámult, kivéve azokat a nekihevült atyafiakat, akik a keleti hídfő közelében immár tényleg egymásnak estek.
– Na, akkor pörköljünk oda nekik egy kis Szigma-5-tel! – szívta fel magát Szubotáj, majd kihozta a körözésből a vadászgépet, az események centruma felé irányította a Golub orrát, aztán egy pillanatra odanyúlt a plasztikus kijelzőhöz.
Dariosz kissé csodálkozott rajta, hogy mintha most megszakadt volna az eddigi monológok sorozata, már ami a pilóta „tollbamondásait” illeti, és ezúttal a fenti kijelentésen kívül nem diktált semmit a „fekete doboznak”. Talán ezekről a Szigma-izékről nem szabad beszélni? Vagy Szubotáj nem akarja, hogy nyoma maradjon, mikor és milyen erősségű hatást bocsátott rá az alant hadakozókra?
Mindenesetre nem töprenkedett sokat a dolgon, mert most már ő is kíváncsian figyelt előrefelé, és a szélvédőn át szemlélte az eseményeket.
A keleti hídfőnél egymásra támadó osmosisi polgárok – igen különös módon – egyszeriben módfelett lelassultak. Vagy inkább elkedvetlenedtek? Dariosz hirtelen nem is tudta volna megmondani, melyik kifejezés illene leginkább arra, ami a híd azon felén történt. Ám az tény, hogy egy eléggé széles sugarú körben a tömeg korábbi heves hullámzása láthatóan alábbhagyott.
Odalent is pontosan észlelhető volt ez a változás. A híd korlátján álló Mario az imént még aggodalmasan figyelte, hogy a híd túlvégén miként esnek egymásnak a derék osmosisi polgárok, aztán viszont megnyugodva vette tudomásul a fejleményeket. Az ismerős zúgást a feje fölött, Guzel biztató pillantását, Nihuc újbóli, bár halovány feltűnését a látómezejében, de legfőképpen azt, hogy amott, azok a verekedők kezdenek igencsak furcsán viselkedni.
A legfeltűnőbb az volt – legalábbis a híd korlátjáról megszemlélhető felülnézetből –, hogy mintha lekókadt volna a delikvensek feje. A pillanatokkal korábban még előreszegezett állal harciaskodó, nyakukat alfahím módjára nyújtogató egyedek mostanra igencsak darvadozva, bután bámultak egymásra.
Igen, Mario határozottan azt tapasztalta, hogy az előbb még öklöt rázó atyafiak karja lehanyatlik, a válluk előreesik, de olyannyira, hogy némelyek öregemberekhez illő görnyedt testtartással zuhannak magukba. Mozgásuk lelassul, minden mozdulatuk ólmossá válik, még az is, amellyel az égnek fordítanák a fejüket, de némelyiknek még ez is olyan lassan megy, hogy mire odanéznének, addigra az égi tünemény – azaz a Golub – már a híd másik oldalán jár.
Az olasz fiú valami csodás, éteri zsongást érzett a fejében, és aztán minden sejtjét átható nyugalom kezdett szétáradni benne. A legnagyobb meglepetésére ekkor megjelent a gondolataiban Emma. Kicsit sem értette, miképpen lehetséges, hogy ebben a feszült és kiszámíthatatlan helyzetben éppen a kedvese jut eszébe, aki iránt e percben olyan forró vágyakozást érzett, hogy azt semmilyen szóval nem tudta volna leírni.
Rettentően haragudott Nihuc vezérezredesre. Ugyanis a kövérkés testőrparancsnok volt az, aki őt ebben a szent pillanatban egyszerűen lekapta a híd korlátjáról, és az ölébe vette, mint valami rongybabát, aztán elkezdte hurcolászni valahová, de hogy milyen célból, arra Mario nem volt képes rájönni, bár azt egyelőre pontosan érzékelte, hogy a kövérkés ezredes karjaiban pihen, és mennek át a tömegen, tán a nyugati folyópart felé, de még az is lehet, hogy nem oda.
Nem nagyon kell neked több dózis – mondta Nihuc, vagy ha nem is ezt, hát valami ilyesmit, de hogy miről beszélt, az Mario számára – mivel nagyon távolról hallotta – egyáltalán nem volt világos. Mint ahogy az sem, hogy hová viszik, miért viszik, és vajon verekedett-e Zurab is, és ha igen, akkor elszenvedett-e legalább egy maradandó sérülést, vagy ha nem is, mert hát inkább ne kapjon sebet, mégiscsak jó gyerek, igazi guzeliánus, de ha csak egy forradás lesz az arcán, az nem jó, mert a nők állítólag szeretik a sebhelyes arcú férfiakat, és ha Emma beleszeret abba a forradásba, őt meg elhagyja, akkor itt vér fog folyni, elvégre mégiscsak ő a Sebezhetetlen, na de hol lehet a lova…
– Ó, a rohadt életbe! – káromkodott Szubotáj a vadászgép fedélzetén.
– Úgy látom, Mario barátunk is kapott a szórásból.
– Látom én is – nyugtázta Dariosz, immár újra a kijelzőt böngészve, és egyre ügyesebben ráközelítve az eseményekre. – Nem is gondoltam volna, hogy Nihuc ilyen erős! Azt meg pláne nem, hogy ilyen sebességgel képes átvágni a tömegen, ráadásul úgy, hogy egy embert visz a karjában.
– Soha ne becsülj le egy androidot – javasolta Szubotáj. – Egy metamorfot meg pláne ne!
Aztán gondolt egy nagyot, és a legközelebbi fordulónál már a híd közepét vette epicentrumnak, és ezzel a célzással állította be a Szigma-5 hatást.
Guzel odalenn, a híd korlátján állva a magasba nyújtotta a kezét, akárcsak korábban az Arénában, amikor a kormányzó után ő is szónokolni készült. Körbepillantott a tömegen, és úgy ítélte meg, hogy immár nagyon is alkalmas a helyzet, hogy szózatot intézzen az emberekhez.
– Osmosis dicső polgárai! – harsant fel barátságos és rokonszenves hangon. – Néhányan már ismerhettek engem ebben a gyönyörű városban! Akik ismernek, elhiszik szavaimat. Én most leginkább a többiekhez fordulok, akik el sem tudják képzelni, mi történt most velük. Megmondom. Életetek első nagy csodáját éltétek át. Vagy inkább több csodát is, mert mindaz, ami a mai napon történt, be fog vonulni Osmosis, sőt egész Evilág történelmébe! Ma megmutatta nektek a hatalmát az Isten! És soha ne feledjétek, hogy…
– Tudod még követni a kamerákkal a vezérezredest? – kérdezte Szubotáj a kormányzót a Golub fedélzetén, de válasz nem érkezhetett, mert ebben a pillanatban az összes hangszóróból Raudona kellemes és enyhén erotikus hangja csendült fel a pilótafülkében, betöltve a teret:
– Feladat teljesítve, kiváló. Vissza a kijelölt parkolóhoz.
Szubotáj megvonta a vállát:
– Hát, ahogy elnézem, túl sok energiánk nem is maradt másra, mint hogy visszatérjünk a régi Aréna küzdőterére, úgyhogy ezt a döntést magam is meghoztam volna. – Aztán cinkos mosollyal jobbra nézett, és odaszólt Dariosznak: – Na látod.
A kormányzó nem igazán értette, mit kellene látnia, mindenesetre kíváncsian figyelte, ahogy a tatár – most már a digitális álcázást bekapcsolva – elnavigál a régi Aréna fölé, majd leereszkedik a küzdőtér homokjára.
Raudona nem az árkádok alól jött elő, már ott várt rájuk a terepen.
– Gratulálok, szép munka volt – mondta, amikor kezet nyújtott Szubotájnak, aztán meg a kormányzónak. – De ezzel még nem ért véget a mai napotok. Sőt, a keményebb része még csak most kezdődik.
Szubotáj nem egészen értette:
– Javíts ki, ha tévedek, de eddig úgy tűnt nekem, hogy tisztában vagy vele, mennyi üzemanyag van a Golub madárkámban…
Azért hallgatott el, mert ekkor azt látta, hogy a Mocsárvidék lányai közül kifut egy fakó vörös hajú bakfis az árkádok alól, egyenesen a Golubhoz, és miközben ők beszélgetnek, ridezittel tölti fel a vadászgép üzemanyagtartályát.
– Minden rendben lesz – közölte megnyugtató mosollyal Raudona. – Repülési terv a fedélzeti rendszerbe betáplálva. Sok sikert!
Azzal a vörös démon meg a kis törékeny bakfislány úgy szaladt el a küzdőtér széléig, és úgy tűntek el a régi Aréna árkádjai alatt, hogy a két földi férfi szó szerint tátott szájjal bámult utánuk.
Dariosz tért magához hamarabb, és meglehetősen nyomorult hangon annyit bírt kinyögni:
– Könyörgök, mondd azt, hogy te érted ezt az egészet!
– Hát, idefigyelj! A parancsot nem érteni kell, hanem végrehajtani – jegyezte meg lebiggyedt szájjal a tatár, és közben már hátra is fordult, hogy újra beülhessen az ő drága kis Golub madárkájába.
