A Rőtvár tróntermében jelen lévő három személy közül egyértelműen Lanagrid volt a legidegesebb:
– Még mindig nem került meg az az anyaszomorító?
– Nyomban üzentem volna neked, ha megkerült volna – mondta a fejedelem, aztán próbálta megnyugtatni a lányát: – Nem kellene ezen idegeskedned. Estig csak előkerítjük tán azt a nyomorultat! A te állapotodnak most az tenne jót, ha szépen visszafeküdnél, alaposan kialudnád magad, és rám bíznád ezt a dolgot. Lehet, hogy mire felébredsz, már rég…
– Ugyan hogy tudnék most aludni, atyám? – vágott közbe ingerülten Lanagrid. – Le sem tudnám hunyni a szememet! Inkább azon csodálkozom, hogy te ilyen nyugodt vagy. Hát nem látod, milyen kínos helyzet vár ránk este?
Kalrundról hirtelen lehullott a magára erőltetett nyugalom álarca, és gondterhelten roskadt le az asztal mellé:
– Dehogynem látom – temette a kezébe az arcát. – Hej, de még mennyire látom!
– Ha estig sem kerül elő az a borsófejű barom, akkor itt olyan botrány lesz, hogy ekkorát még Evilág nem látott! – harsogta kétségbeesetten a lány. – Már szinte hallom az anyósom sipítozását, hogy nem vigyáztunk a kicsi fiára, és még jó, ha nem kapjuk meg azt a vádat, hogy egyenesen mi tettük el láb alól!
Kalrund sokért nem adta volna, ha a lánya csendben marad, és nem sorolja fel azokat a variációs lehetőségeket, amelyek enélkül is jó ideje kínozták már a szüntelen töprenkedésben megfáradt elméjét. Ezért hát majdhogynem felüdülésként hatott rá, hogy ebben a pillanatban a főszakácsa kért szót.
– Engedelmetekkel, felséges uram és úrnőm – udvariaskodott Esteban –, a figyelmetekbe ajánlanék egy olyan eshetőséget, amelyen talán érdemes lenne elgondolkodni.
Kalrund reménykedve nézett ki a tenyere mögül:
– Csak beszélj bátran, derék főszakácsom – biztatta a fiatalembert. – Minden okos ötlet és új gondolat jól jöhet egy ilyen helyzetben.
Lanagrid szava is elakadt, és rendkívül furcsa pillantásokkal méregette a főszakácsot. Mintha most jutott volna el a tudatáig, hogy Esteban korántsem azért tartózkodik a helyiségben, mert az ünnepi menü vonatkozásában vár utasításra a gazdájától.
– Az imént, amikor még csak ketten voltunk jelen, úgy fogalmaztál, nagyuram – nézett a fejedelemre a spanyol –, miszerint Gunnerud ifiúr eltűnése jó ok lehet a háborúra a Hercegség számára. Az jutott eszembe, vajon mi van akkor, ha ezt a jó okot egyáltalán nem bízták a véletlenre ott, a Hercegségben?
– Mire célzol egész pontosan? – vonta össze a szemöldökét Kalrund.
– Csak arra, hogy talán Gunnerud ifiúr eltűnését valakik pontosan így tervezték el – magyarázta Esteban. – Annak idején az egyik északi őrgrófságban hallottam azt a mondást, miszerint vádold meg az ellenségedet azzal, amit épp te készülsz elkövetni – fejtette ki jelentőségteljesen, persze gondosan eltitkolva, hogy ezt a mondást a Föld nevű bolygóról ismeri. – Ha ennek mentén gondolkodunk, akkor könnyen belátható, hogy senki másnak nem áll érdekében Gunnerud eltűnése, mint éppen a Hercegség uralkodóházának. Ha valóban okot akartak gyártani a háborúhoz, akkor ennél jobb ürügy nem is létezhet. Márpedig ha engem el tudtak rabolni Rőtvárból, akkor a saját hercegük eltávolítása vagy megszöktetése bizonyára semmiféle nehézséget nem okozhatott számukra.
Ezen a ponton pattant fel az asztal mellől Kalrund, és nagyokat fújtatva, kezét a háta mögött összekulcsolva folytatta a fel-alá járkálást, amit nem olyan régen hagyott abba. Már az arcán is jól látszott, hogy minél tovább töpreng az elhangzottakon, annál valószínűbbnek tartja az elméletet, de ezt csakhamar szóban is megerősítette:
– Meg kell mondjam, ilyen éles elméjű ember még a tanácsadóim között sem volt soha, nemhogy a konyhámon – morogta a szakálla alól, aztán megtorpant, és már a szokásos hangerővel jelentette ki: – Nagyon is igazad lehet, Esteban fiam! Áldom az eszemet, amiért úgy döntöttem, hogy a bizalmamba avatlak. Hát minél alaposabban pörgetem a gondolataimban okos szavaidat, annál világosabb, hogy fején találtad a szöget!
Lanagrid közben némi értetlenséggel pislogott, hol az apjára, hol a szeretőjére, bár az az egy dolog most már kezdett világos lenni számára, hogy kettejük között még annál is bizalmasabb kapcsolat áll fenn, mint amilyet előzőleg feltételezett.
– Ó, hogy vernék meg őket az istenek! – átkozódott mindeközben Kalrund. – Ezeknek az alávaló hercegségieknek aztán semmi se drága! A saját fiukat is beáldoznák, csak hogy megkaparinthassák a fejedelemségem trónját! Teljesen igazad van, Esteban fiam! Ha téged is el tudtak rabolni, akkor Gunnerud nyomtalan eltüntetése Rőtvárból szinte gyerekjáték számukra! Csak hazaviszik, elé raknak egy gyertyát vagy egy csillárt, és az a félhülye hónapokig elvan! Bámulja a fényt, gyártja az értelmetlen mondásait, és közben annyit se kérdez, hogy hol van most ő, és mit keres ott!
– Kisegítene valamelyikőtök? – szólalt meg kissé elárvultan Lanagrid. – Igazán nem tartom magam az udvar legostobább fiatalasszonyának, de nem egészen tiszta előttem ennek a megfejtésnek minden egyes pontja.
– Pedig világos, mint a Nap – jelentette ki a fejedelem. – Ezek a törtető hercegségi senkiháziak úgy vágynak a trónomra, mint ahogy a kiszáradt vetés szomjúhozza az esőt. Az uralkodócsaládjaink közötti házasságtól nyilvánvalóan azt remélték, hogy majd szép csöndesen átveszik a hatalmat a Kalrund Fejedelemség fölött. De valamiért türelmetlenek lettek. Már azt sincs idejük kivárni, hogy a majdan megszülető trónörökös egyáltalán fiú lesz-e vagy lány.
Az uralkodó nem bírta leküzdeni a kísértést. Öntött magának az asztalon elhelyezett feketeborból, nagyokat kortyolva felhörpintette, aztán folytatta az eszmefuttatását:
– Hogy mire ez a nagy sietség, azt nem tudhatom biztosan, legfeljebb sejtem. A küszöbön álló háború óriási változásokat fog hozni az egész Szigetvilág hatalmi rendjében. És ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, mindenki a lehető legnagyobb zsákmányt szándékozik leszakítani magának. Így van ezzel a Gunnerud Hercegség is. És nagyon nem mindegy számukra, hogy a méretüket és jelentőségüket tekintve az utolsók között lesznek a sorban, amikor például Osmosis kikötőinek vámbevételét fogják felosztani a győztes országok, vagy egy igazán rangos és befolyásos középhatalomként vehetnek részt a zsákmány porciózásában. Hát ezért lehet olyan fontos nekik, hogy mihamarabb átvegyék az uralmat a fejedelemség fölött, és a saját trónjuk alatt egyesítsék országainkat.
Lanagrid lassan odalépdelt az asztal mellé, és miközben leereszkedett egy székre, méltatlankodva szólt az uralkodóhoz:
– Igazán nem értelek, atyám. Mi vagyunk a Kalrund Fejedelemség – tárta szét a két karját, hogy az ország méreteit érzékeltesse, majd úgy közelítette egymáshoz csinos kis kezeit, mintha csak egy láthatatlan labdát akarna megfogni: – Ez meg a Gunnerud Hercegség. És akkor mi félünk tőlük?
– Meglátásod helyes, leányom. Mármint a területi méreteket illetően – hagyta jóvá a fejedelem. – De akadnak itt katonai vonatkozások is. A Hercegség csapatai erősek és harcedzettek, hiszen hosszú éveken át háborúskodtak a szomszédaikkal. Éppen ezért is szorgalmaztam haderőink egyesítését, amikor világossá vált, hogy súlyos meori belviszály közeleg, és kivonni alóla magunkat nemcsak gyávaság, de botorság is lenne. Természetesen nem állítom, hogy a hercegségi hadsereg erősebb lenne a miénknél. És ezzel odaát is tisztában vannak, hiszen ellenkező esetben már rég megtámadtak volna minket, nem pedig holmi családegyesítéssel próbálkoztak volna. De az tény, hogy nem elhanyagolható a katonai erejük. Azonban nem is ez itt a fő kérdés! Sokkal inkább az, hogy ha most elkezdünk egymással civakodni, akkor mindketten kimaradunk a nagy szigetvilági hadjáratból, és ezáltal a zsákmányból is.
Esteban egy ideje már nem volt képes a teljes figyelmét eme beszélgetésnek szentelni, mert nemrég olyan döbbenetes, szinte letaglózó következtetés született meg az elméjében, amit sehogy sem bírt elhessegetni. Sőt, minél tovább gondolkodott rajta, annál gyorsabban pörgött az agya. Egy idő után pedig már a gyomra is erősen felfordult, amikor ráeszmélt, hogy logikai levezetésének minden apró mozaikja stimmel.
Mert hiszen elég csak visszaidézni Gunnerud herceg fizimiskáját, habitusát, meg az egész nyomorult lényét. Hát az a szerencsétlen azt hiszi, hogy a káposztából lesz a gyerek! Ezt ő – mármint Esteban – a saját fülével hallhatta! Vajon mennyire valószínű, hogy Gunnerud képes volt utódot nemzeni? Vagy ha képes is lett volna, mennyire valószínű, hogy ezt bárki hagyta, sőt megengedte volna neki?
Márpedig Lanagrid állapotos, ezt mindenki tudja az udvarban… Na de ha nem a félnótás herceg a születendő gyerek apja, akkor vajon ki?
A főszakácsnak most már igen erősen kellett koncentrálnia, nehogy bármelyik gondolata kiülhessen az arcára. Merthogy ezek a gondolatok még az egy perccel korábbinál is szédítőbb sebességgel cikáztak az agyában. És ebben a pillanatban bevillant neki Iniciusz páter neve. Akinek Kalrund még a puszta említésére is kevés híján dührohamot kapott az imént. Vagy ha ez talán túlzás is, hát mindenképpen gyanakvóan és igen különösen kezdett viselkedni.
Pedig akárhogy is vesszük – okoskodott magában a spanyol fiatalember –, a puzzle minden darabja szépen illeszkedik a másikhoz, és ez az egész nagyon is Kalrundra vall. Naná, hogy nem szerette volna, ha ez a kis madárfejű szellemi fogyatékos lesz a trónörökös apja! Nyilvánvaló, hogy a fejedelem csak a Hercegség megkaparintására vágyik, nem pedig a Gunnerud család génállományára! Bármennyire is ismeretlen előtte ez a kifejezés, ha választhatott egy félkegyelmű nemes úrfi magja, vagy egy köztiszteletnek örvendő, mindenki által elismert tudós génjei közül, akkor habozás nélkül az utóbbit választotta.
Egyébként pedig nem is kellett választania! Elvégre mindenki úgy hiszi, hogy a születendő utódnak Gunnerud az apja!
Ezen a ponton Esteban legszívesebben a homlokára csapott volna, de hatalmas önuralommal legyűrte ebbéli vágyát. Kicsit büszke is volt magára, bár az önfegyelmét bizonyító sikerben az is jelentős szerepet játszott, hogy e pillanatban eszébe jutottak a történet szexuális vonatkozásai, amitől igen komoly viszolygás vett rajta erőt, és még csak nem is a saját személyét illetően. Hát ez az Iniciusz páter mégiscsak Lanagrid tanítója volt, már egészen kicsi gyermekkora óta! És akkor…
Lázas töprenkedéséből e pillanatban egy már jól ismert, borízű hang zökkentette ki:
– Esteban fiam, itt vagy még velünk? – érdeklődött idegesen Kalrund fejedelem.
