Az elöl álló guzeliánusok elhűlve vették tudomásul, hogy a fiatal fiút az egyházi testőr egyszerűen leszúrta, azt azonban még nagyobb döbbenettel konstatálták, miszerint a fekete hajú siheder erre nemcsak hogy nem rogyott össze, hanem éppen ellenkezőleg. Elrúgta magától a jól megtermett férfit, aztán – érzékelve a híd korlátjánál történteket – Baskírra mutatott, és beleordította a tömegbe:
– Dicsőség az egyetlen Istennek, aki megmentette!
Aztán felkapott a lovára, és miközben néhányszor körbefordult, vadul hergelni kezdte a körülötte állókat:
– Láthatjátok a saját szemetekkel! Baskír él! Isten megmentette az öreg Tanítót!
Eközben a tagbaszakadt egyházi testőr feltápászkodott a kövezetről, és újból kísérletet tett a rebellis fiatalember ártalmatlanná tételére, de megint csak kudarcot vallott. Amikor a lovas közelébe ért, Mario lendületből úgy rúgta homlokon, hogy azonnal hátrabicsaklott a feje, majd az egész teste, végül pedig magatehetetlenül terült el a kövezeten.
Mindeközben Baskír csak állt a híd korlátján, karját széttárva, szelíden mosolyogva.
Zsatar főpap természetesen nem volt abban az állapotban, hogy a rémült hápogáson kívül egyebet is hozzá tudjon tenni az eseményekhez, így hát a jóval nagyobb hangú és egyébként is jobb egészségi állapotnak örvendő Uvon padre volt az, aki az egyház részéről magához ragadta a kezdeményezést. Felmászott a híd korlátjára, megállt Baskír mellett – persze biztonságos távolságban, jó három karnyújtásnyira –, aztán az öreg Tanítóra mutatva elkezdett eszelősen rivalogni:
– Ez egy démon! Ugye, ti is látjátok, emberek? Semmi kétség felőle, a vénember egy démon! Hallottátok, mit mondott? Hallottátok??? A hitünket gyalázta! Az isteneink létezését vonta kétségbe, amikor azt hörögte, hogy csak egyetlen isten létezik! Pusztítsuk el ezt a mételyt, mielőtt magunkra haragítjuk az égieket, akik aztán olyan csapást fognak mérni Osmosisra, hogy abba mind belepusztulunk!
Mi tagadás, a hídon állók körében nem aratott egyértelmű sikert a padre hőbörgése. Az emberek jelentős része tanácstalanul állt a dolgok ilyetén alakulása előtt. Hát nem arról volt szó, miszerint a vízpróba éppen arra való, hogy kiderülhet általa, valóban bűnös-e a meghurcolt személy? És ha nem, akkor az égiek úgyis megmentik? Mit számít az, hogy az öregember csak egyetlen istennek köszönte meg a megmenekülését? A lényeg az, hogy túlélte azt, amit minden józan számítás szerint élő ember nem élhetett volna túl. Hát két híd között húzták át a víz alatt ezt a szerencsétlen öreget, mégis él! Mit akarnak még tőle?
Ezzel ellentétben valamivel nagyobb tömeg képviselte azt a nézetet, hogy Uvonnak igaza lehet. Akárhogy is, de az öregember megtagadta a meori nép isteneit, ennélfogva csakugyan démon lehet, akit minél hamarabb el kell pusztítani, mielőtt nagy bajt hozna Osmosisra. Ha a folyó vize nem boldogult vele, hát akkor az egyházi testőröket kell ráküldeni, vagy ha másképp nem megy, neki kell esniük mindannyiuknak, és darabokra cincálni a vénember démon által megszállt testét!
A nézetkülönbségek kaotikus hangzavart eredményeztek a hídon, mert mindegyik tábor a saját igazát harsogta, ráadásul úgy, hogy nem volt semmiféle vezérszónoki iránymutatás vagy egységes skandálás, tehát lényegében mindenki a magáét ordítozta.
A folyó két partját tekintve már nem volt ilyen kavargó a helyzet az elkülönülést illetően. Az Adóhivatal felőli domboldalon, ahová nem sokkal korábban özönlöttek be az Arénából érkezett népek, szinte egyöntetű volt az a vélekedés, hogy az öregembert szabadon kell engedni, mert kiállta a próbát. És bár abban a kérdésben, hogy az istenek hányan vannak, még nem volt egységes a nézetük, mert jócskán akadtak közöttük, akik félig-meddig kétkedve fogadták az Arénában elhangzottakat, azt azonban mindenképpen bizonyítottnak látták, hogy az égi hatalom megmentette az idős férfit.
Nem így a folyó túlpartján. Ott jobbára olyan emberek tartózkodtak, akik nemhogy a zárónapon, de egyetlen olimpiai rendezvényen sem jártak, így hát fogalmuk sem volt, mi játszódott le nemrégiben az Arénában. De más okból sem volt kellő rálátásuk a történtekre, hiszen ők nem egy domboldalon álltak, mint az Adóhivatal előtti tömegek, hanem egy teljesen sík terepen. Így aztán sokuk csak úgy kapott hírt az eseményekről, hogy az előttük állók továbbították nekik mindazt, amit a hídhoz legközelebb állóktól hallottak.
Ebben a közegben elsöprő többséget alkotott az a vélemény, hogy a megátalkodott öregembert el kell pusztítani, minél hamarabb, annál jobb. Ennek folyományaként itt alakultak ki spontán módon azok a szavalókórusok, amelyek már egyöntetűen harsogtak mindenféle rigmusokat, és ezen jelszavak egyike sem a békés megoldást célozta.
Sőt, a hátsó sorokban hőbörgő, többnyire borgőzös atyafiak igencsak szorgalmazták, hogy Osmosis büszke népe ne csak a száját jártassa, hanem lépjen végre a tettek mezejére! Ezek a polgárok az ital hatására szerfölött öntudatosak lettek, és nagyon idegesítette őket, hogy eddig lényegében semmit sem láthattak, mert kezdettől fogva kiszorultak az események középpontjából. Nagy felajzottságukban egyszer csak megtolták a tömeget a híd irányába, így hát az elöl állók is kénytelenek voltak a vízpróba konkrét helyszíne felé nyomakodni.
Baskír is detektálta mindezt a híd korlátján állva, és el is küldte jelentését a többieknek, Nihuc és Guzel azonban rögtön megnyugtatta, hogy aggodalomra nincs oka.
Csakhogy a folyó túloldalán álló tömeg is érzékelte, hogy mi történik, hiszen a domboldalon helyet foglalva világosan látható volt a folyamat. Így hát az Aréna közönsége is a híd felé kezdett nyomulni, és félő volt, hogy az összecsapás már csak idő kérdése.
Guzel ekkor vetette a vízbe magát. Eleddig ő is az olimpiáról érkezettek között álldogált, sőt leginkább ő vezette a tömeget az Adóhivatal elé, de most habozás nélkül cselekedett. A folyóba ugrott, és csakhamar kibukkant az Adósok hídjának legközelebbi pillérénél.
A híd egyébként meglehetősen impozáns volt, még ha nem is a külcsínt, hanem a méreteit tekintve. Annak idején, amikor tervezték, a szélességét úgy határozták meg, hogy hat szekér is elférjen rajta egymás mellett. Osmosis főváros legfontosabb piacait kötötte össze egyrészt a viharsebesen fejlődő raktári negyeddel, másrészt a kikötővel.
Guzel jól tudta, hogy a híd alján mely kövekbe kapaszkodva tud odajutni az építmény közepéhez, a kíváncsi szemek elől elrejtve. Már csak azért is, mert az Evilágon eltöltött öt éve alatt nem ez volt az első alkalom, hogy az Adósok hídján ilyen inverz módon kellett átkelnie.
Csakhamar felkapaszkodott az építmény korlátján, és odaállt Baskír mellé. Láttára újabb üdvrivalgásban törtek ki Zurab kis csapatának lelkes tagjai, de korántsem osztozott mindenki a guzeliánusok örömében. Közülük is az az izmos egyházi testőr volt a legellenségesebb, aki kivont karddal közeledett a két Tanító felé. Kikerülte a nagy kereket tartó faállványt, és épp az utolsó kötélen készült átlépni, amikor hátulról valaki pokoli erővel fogott rá a nyakszirtjére.
– Hova-hova, fiatal barátom? – firtatta szívélyesen a vasmarok tulajdonosa.
A testőrnek hátra sem kellett néznie, az érdeklődő egyén nyomban maga felé fordította, mint valami rongybábut. Az egyházi alkalmazott elhűlve ismert rá Nihuc vezérezredesre.
A ráismerés egyébiránt kölcsönös volt. A vezérezredes is jól tudta, hogy ez a túlbuzgó fickó volt az, aki a Monostor kapujánál akadékoskodott vele, amikor nemrégiben látogatást tett a jeles intézményben.
Zsatar főpap katonája hamar túltette magát azon a meglepetésen, hogy az elhízott és meglehetősen puhánynak látszó vezérezredes izmaiban ilyen pokoli erő lakozik, és fojtott hangon azt nyökögte:
– Nin-csen… hatalmad… fölöttem.
Ezzel arra szeretett volna rámutatni, hogy az egyházi testőrség nem tartozik Osmosis semmiféle rendvédelmi vagy katonai szervének alárendeltségébe, ilyeténképpen Nihuc vezérezredes e percben jogtalanul intézkedik vele szemben. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy a kormányzói testőrség parancsnokát momentán kicsit sem izgatják az államigazgatási hierarchia efféle vonatkozásai.
– Ejnye! Még plagizálsz is? – csóválta meg rosszallóan a fejét a vezérezredes, arra utalva, hogy ez a mondat az imént Baskír szájából hangzott el, szó szerint.
A fickó nem értette, mi az a plagizálás, viszont a következő momentum már teljesen egyértelműen dekódolható volt számára, Nihuc ugyanis akkora maflást kevert le neki, hogy nyomban leesett a fejéről a sisakja.
A különös jelenetbe ekkor egy harmadik személy is belekeveredett, aki nem volt más, mint Mario. Az olasz fiú több egyházi testőrt is szorgosan fejbe rúgott a lova hátáról, így verekedve be magát az események sűrűjébe, és amikor már ott tartózkodott, nyomban felajánlotta szolgálatait a vezérezredesnek.
Nihuc csak három szót közölt válaszul:
– Baskír elé, most!
Mario megértette, hogy gyors cselekvésre van szükség, ezért leugrott a lováról, hogy hamarabb odaérhessen a híd korlátjához, ahol a két Tanító álldogált. Amikor elérte a híd szélét, és éppen felugrott a barátai mellé, egy nyílvessző fúródott a hátába.
Az olasz fiú hátrafordult, és immár a híd korlátján állva pillantott vissza a sokaságra. Rögtön meglátta az íját még mindig mereven tartó és döbbent arccal figyelő egyházi testőrt, így hát rövid, de hangzatos kérdést intézett hozzá:
– Te tényleg meg akartad ölni azt, akit Isten éppen most mentett meg? Felfogod egyáltalán, hogy mivel próbálkoztál? Nem féled az Isten haragját?
Guzel elismerően nézett a fiúra, aztán – mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne –, kihúzta a hátából a nyílvesszőt.
– Kezd drámaian alakulni a helyzet odalenn – jelentette ki vészjóslóan Dariosz a vadászgép fedélzetén, erősen ráhajolva a monitorra.
– És ez téged meglep? – kérdezte Szubotáj. – Nyilván nem azért küldtek ide minket, mert arra számítottak, hogy egy zenés-táncos, vidám mulatság fog spontán létrejönni az Adóhivatalnál.
– Akkor most mi lesz? – firtatta aggodalmasan a kormányzó.
Szubotáj a jobb kezével elengedte a botkormányt, és a saját kijelzője felé nyúlt:
– Nem várok tovább semmiféle parancsra. Üzembe helyezem a tompítót.
