Osmosis – 253. fejezet

– Valóban váltottam néhány szót mostanában Gunnerud herceggel – ismerte el Esteban a rőtvári trónteremben. – De nem én kerestem az ő társaságát, hanem éppen fordítva. Gondolhatod, nagyuram, hogy egy magamfajta szolga meg sem mer szólítani egy herceget, ha nem kérdezik! Hát ki vagyok én? Egy egyszerű főszakács. Ő pedig egy magas méltóságú ifiúr. A szememet sem mertem rávetni, amikor egyszer úgy alakult, hogy szembetalálkoztunk Rőtvár egyik folyosóján!

Kalrund lassacskán bólogatni kezdett, elvégre teljesen logikus és életszerű volt mindaz, amit a főszakácsa előadott. De azért a gyanú még nem csitult el végleg a lelkében. Mégiscsak nagy dolgok vannak készülőben, a háború is közeleg, ilyenkor a legalapvetőbb kötelessége egy uralkodónak, hogy éber legyen!

– Mesélj nekem erről a folyosói találkozásról – kérte a fejedelem, és végre abbahagyta a fel-alá járkálást. Levetette magát egy székre a helyiség közepén álló étkezőasztalánál, és fürkészően nézett Esteban arcára.

– Azon az éjszakán történt, amikor visszatértem szolgálatodba, nagyuram – közölte a főszakács. – Te pedig voltál olyan nagylelkű, hogy felajánlottad számomra éjszakai szállásul pompás vendégszobádat. Éppen arrafelé tartottam, amikor találkoztam a folyosón kóválygó herceggel.

– Mit művelt éjnek idején a vejem a folyosón? – hunyorított nagyot Kalrund.

– Mint csakhamar kiderült, a fáklyákat tanulmányozta – felelte Esteban. – Pontosabban egyetlen fáklyát. Állt előtte mozdulatlanul, és mereven bámulta a falra szerelt fáklya fényét. Hogy mi okból tette ezt, az sosem derült ki számomra, pedig amikor odaértem, igen részletes előadásban lehetett részem a fényről, amely az istenek útja, vagy valami ilyesmi… Teljesen összefüggéstelenül és érthetetlenül beszélt.

Kalrund hirtelen felröhögött, de olyan harsányan, hogy szinte beleremegtek a falak.

– Erről ráismerek! – hahotázta. – Egyszer nekem is előadást tartott a gyertyáról, a fényről, meg az istenekhez vezető útról, és bizony mondom néked, ha azelőtt sosem ittam volna, azon az éjszakán egész biztosan rákaptam volna a borra! Hahahaha! Hát azt a madárfejű gyereket józanon el sem lehet viselni!

Látván a fejedelem vidor hangulatát, Esteban szinte vérszemet kapott, és felidézte a következő esetet is. Úgy gondolta, ha az egyszeri titkosügynök meg tudja nevettetni a kémkedésre kiszemelt uralkodóház fejét, az már szinte kikövezett út a célszemély teljes bizalmának elnyeréséhez.

– Nemrégiben szintén elkapott engem a folyosón a herceg, és majdhogynem berángatott egy dohos szobába, mert mindenáron el akart nekem mesélni valami újabb marhaságot – folytatta anekdotázó hangulatban.

– Na, képzelem! – vinnyogta a még mindig röhögő fejedelem. – És miről mesélt? A csillárokról?

– Megmondom őszintén, már nem emlékszem pontosan a részletekre – mosolyodott el Esteban. – Egyébként is rosszul éreztem magam abban a poros, áporodott szagú helyiségben, amelyik állítólag Iniciusz páter olvasószobája volt egykoron.

A vidám hangulatnak lőttek. Kalrund fejedelem arcára oly hirtelen ült ki a villámló harag, hogy attól a spanyol fiatalembernek is görcsbe rándult a gyomra.

– Szóval Iniciusz páter olvasószobájába vonszolt be téged a herceg? – dörögte az uralkodó, majd előrehajolva megkérdezte: – És mit mesélt neked a páterről?

– A páterről semmit – vágta rá gyorsan Esteban.

– Az előbb még azt mondtad, nem emlékszel pontosan a beszélgetés minden részletére.

– Így is van, nagyuram!

– Hát akkor…? Miért ne mesélhetett volna Iniciusz páterről is?

– Mert arra biztosan emlékeznék, felség.

Kalrund most hátradőlt a székben, de közben egy pillanatra sem függesztette fel a főszakácsa arcának vizslatását, sőt! Olyan szúrós szemmel nézte, hogy a spanyolnak a legnagyobb önuralomra volt szüksége, hogy állni tudja a fejedelem tekintetét.

– Akkor összegezném a hallottakat – szólalt meg nagy sokára az uralkodó. – Esteban fiam! Te azt állítod, hogy a vejem bevonszolt téged Iniciusz páter olvasószobájába, hogy mondjon neked valami fontosat. Nyilván titkosan, hiszen máskülönben mi a fenéért akarta volna, hogy elbújjatok kettecskén egy már jó ideje nem használt és senki által nem látogatott helyiségben? És miután ez megtörtént, azaz becsukódott mögöttetek az ajtó, Gunnerud mondott valamit neked Iniciusz páter olvasószobájában, de az a valami egyáltalán nem Iniciusz páterről szólt. Ezt állítod?

– Pontosan ezt, méltóságos uram – szögezte le szikáran a főszakács.

Bár mind a kijelentése, mind az arckifejezése magabiztos volt, közben szerfölött különös gondolatok pörögtek Esteban elméjében. Mi a bánat van itt? Tán csak nem tapintott rá valamiféle súlyos titokra? Miért durrant be így Kalrund feje pusztán a páter nevének említésére? Ennek mindenképpen utána kell járnia! Még az is lehet, hogy a legnagyobb dicséretet azért fogja kapni a megbízóitól, mert leszállít egy efféle furcsa ügyet, a hozzá tartozó különféle adatokkal.

– Azért vagyok teljesen biztos a dolgomban, nagyuram – folytatta a magyarázkodást –, mert Gunnerud herceg egyáltalán nem említette egyetlen személy nevét sem abban a szobában. Teljesen más dolgokról beszélt nekem. Hogy úgy mondjam, a szokásos összefüggéstelen és értelmetlen ostobaságokról. Valami olyasmiről, hogy a barátság egy kötelék, ami a fejből nő ki, mint a haj, és úgy is kell befonni, így lesz belőle varkocs… vagy hajókötél?… Én már nem is tudom… Látod, nagyuram, ezért mondtam azt, hogy nem emlékszem pontosan az elhangzottakra, mert hát… tisztesség ne essék szólván, de Gunnerud ifiúr megállapításait nagyon nehéz az értelem oldaláról elemezni. De hogy ott sem a páterről, sem más néven nevezhető személyekről nem esett szó, az olyan biztos, mint hogy én most itt állok méltóságod színe előtt.

Kalrund látszólag kezdett lenyugodni. Pedig igazából már akkor is átkozta magát, amikor Esteban még a mondandója felénél sem járt. Annyira már nem volt részeg, hogy ne lássa át, most hibát követett el. Haragudott magára, amiért ennyire színpadiasan reagált Iniciusz páter nevének elhangzására. Mire volt jó ez a nagy felhorgadás? A titok nem derülhet ki, hiszen azokat is rögtön megölette, akiknek köszönhetően a páter már nincs az élők sorában. Semmi esély nincs rá, hogy pont az a töppedt agyú kis nyomorult szerzett volna tudomást a történtekről, akit még ideig-óráig a vejének tudhat, de ennek is csakhamar vége…

Azaz vége lehetne, ha egyáltalán köztudott volna, hogy hol tartózkodik most ez a madárfejű idióta. De nem köztudott! Tehát erre kell most összpontosítani, hogy mielőbb megkerüljön a nyomorult!

Kalrund felpattant ültő helyéből, és újra csak fel-alá kezdett járkálni.

– A lehető legrosszabbkor tűnt el ez a kis töppedék – morogta ingerülten. – Bizonyára hajnal óta úton van a családja, komoly kísérettel, ajándékokkal, miegymással. Estére beállítanak Rőtvárba, mi meg itt állunk majd tanácstalanul, hogy vajon hol tetvészkedhet maga az ünnepelt?

– Ha meg nem sértelek, nagyuram, mikor és hogyan derült ki, hogy a herceg eltűnt? – érdeklődött Esteban.

A fejedelem megtorpant, tekintetét a padlózat egyik érdekes pontjára fókuszálta, és úgy emlékezett vissza:

– A lányom hajnalban rosszat álmodott. Felriadt, és átment a férje lakószobájába, mert valamit meg akart vele beszélni. De nem találta ott. Az ágya még meleg volt, és úgy festett, hogy nem olyan régen lehetett, amikor Gunnerud kikelt belőle… Lanagrid várt, és csak várt, de a férje nem került elő. Ekkor riasztotta az őrséget, és nem sokkal később már mindenki ezt a nyomorult madárfejűt kereste.

– Akkor nem lehetséges, hogy csak elbújt valahol? – vetette közbe álságos reménykedéssel Esteban.

– Nem hinném – csóválta meg a fejét Kalrund. – A katonáim elsőrangúak, ha valakit elő kell keríteni. Akár a palotaszárnyban, akár Rőtvárban, akár a városban, de az egész fejedelemséget is mondhatnám. Ezek még futkosót is fogtak az erdőben! Ha Gunnerud bárhol is fellelhető lenne, ők már fellelték volna! Ezek kifordítják még az udvarhölgyek éjjeliedényeit is, nem szívbajosak! Ha a herceg itt lapult volna valahol, akkor már rég nem lapulna, hanem itt állna előttem, én meg leordítanám azt a buta madárfejét!

A fejedelem nagyot fújtatva, ingerülten szuszogva folytatta a kövezet kunkorgós mintáinak követését, és nem úgy tűnt, mintha minden dühét kiadta volna. Ezt igazolandó hozzákezdett egy új monológhoz, amely csöppet sem volt kevésbé vészjósló, mint az előzőek:

– Ráadásul mindez a lehető legrosszabb időpontban történik. Itt állunk a háború kezdetén. Egyesíteni kellene a hadseregeinket, szövetségi kötelékben felvonulni Osmosis ellen, legyűrni a köztársaság eszméjét, és mindazt a beteges mételyt, amit ez a bűnös sziget már hosszú esztendők óta hordoz a puszta létezésével. Erre mi történik?

Kalrund fenn hagyta a hangsúlyt, és az egyik jelentős mintájú padlókövön megpördülve odafordult Estebanhoz, voltaképpen egy vizsgáztató történelemtanár szerepét magára véve:
– Na, mi történik?

A spanyol fiatalember nagyot nyelve nyögte ki:
– Jó ok keletkezik a háborúra. Már úgy értem, a Kalrund Fejedelemség és a Gunnerud Hercegség között.

– Úgy van! Telitalálat! – harsogta a részeg uralkodó, majd az égnek emelte mindkét karját: – Hát ennél sokkal jelentéktelenebb ürügyek miatt is esett már egymásnak két szomszédos ország ezen a rohadt Északi-földrészen!

Alakul a dolog – gondolta magában a főszakács, de persze nagyon ügyelt rá, nehogy kiüljön az arcára az elégedettség. A meglepődés viszont hamar kiült az arcára, mert ebben a pillanatban belépett a helyiségbe Lanagrid.