Az öblös sziklazugoly partján aprócska ladik árválkodott kikötve. Raudona meg is kezdte a leereszkedést a függőleges sziklafalon, pontosan a lágyan ringatózó ladik fölött, Szubotáj azonban tanácstalan volt.
„Most mi ez az egész? Én hogy fogok oda lejutni? Nincsenek olyan falmászó képességeim, mint egy androidnak!… Mégiscsak átverés volt ez a mai, szürreális nap is? Beetetés? Kínzás? Hát nem hegymászó vagyok, a jó életbe már, hanem vadászpilóta!”
Ezek a gondolatok jártak az agyában, és a Golub utáni mérhetetlen vágyakozásában már éppen azt fontolgatta, hogy fejest ugrik a magasból az öböl vizébe, amikor is a vörös démon odalentről rászólt:
– Az ugrást támogatom, de ne rugaszkodj el messzire, hogy el tudjalak kapni.
A tatár hirtelen kizökkent az addigi gondolatmenetéből. Hát tényleg igaz lenne, hogy ez az átkozott metamorf úgy olvas az elméjében, mint földi halandó egy könyvben? Vagy a mozdulataiból következtetett arra, hogy mire készül? Netán az arcvonásaiból, ahogy állt a meredek sziklafal peremén, és vágyakozva bámult lefelé?
Ehh, mindegy is – döntötte el magában Szubotáj, aztán egy utolsó pillantást vetett a völgyzugoly vízfelületén árválkodó Golubra, lehunyta a szemét, és előredőlve levetette magát a sziklafalról.
A következő pillanatban azt érezte, hogy valaki elkapja, és szerfölött óvatosan lehelyezi a ladik egyik ülőkéjére. Csak ekkor nyitotta ki a szemét, és először Raudona fölényesen vigyorgó arcát látta meg, utána pedig azt is szemrevételezhette, hogy a ladik egy vaskos láncon csatlakozik a sziklafalba bevert karabinerhez. A következő pillanatban a vörös démon úgy akasztotta le a láncot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna egy olyan bolygón, ahol a karabinert még fel sem találták.
Szubotáj nem szólt semmit. Öt éve várt erre a pillanatra. Ez idő alatt soha ilyen közel még nem volt az ő Golub madárkájához. Úgy döntött, semmiféle hibás megszólalással nem fogja kockáztatni, hogy végre újra a vezetőfülkében ülhessen. Aztán meg majd lesz, ami lesz.
Pedig akadt volna kérdése bőven. Például olyan is, hogy most miféle módon fognak a jó negyven méternyire ringatózó űrjárműhöz jutni, ha egyszer ebben az átkozott ladikban nincs is evező.
Rögtön kiderült, hogy ez valóban egy teljesen fölösleges kérdés lett volna. Raudona – a szemközti ülésen elhelyezkedve – a ladik két oldalán belemerítette kezeit a vízbe, és a csakhamar feltörő haboktól ugyan nem lehetett látni, hogy mit művel a mellső végtagjaival a felszín alatt, de az egyértelmű volt, hogy a vízi alkalmatosság megindult a Golub felé.
A következő percben már az űrjárműben ültek mind a ketten. Szubotáj a menetirány szerinti bal oldalon, ahogy illik, Raudona pedig a jobb oldalon, amelyet a seregben csak pótülésnek neveztek a katonák egymás között, némi gúnnyal.
A tatár oldalra pillantott. Eszébe jutott az a perc, amikor a legjobb barátja, az anno módfelett megszeppent és ideges Attila foglalt helyet ugyanebben az ülésben, és ő azt ígérte neki, hogy unalmas és eseménymentes landolás ígérkezik…
Aztán előrefordult, megkeményítette a szívét, kissé talán el is mosolyodott, és elkezdte sorolni a parancsokat:
– Rendszerellenőrzés… Felszállást megelőző teszt… A válaszokat szóban kérem, nem kijelzőn… Megismered a hangomat, drága kicsi életem?
A rendszer természetesen nem foglalkozott az utóbbi megjegyzéssel, az azt megelőző parancsokat azonban korrekt módon lefuttatta, majd szóban jelentette, hogy minden rendben.
– Digitális kamuflázs bekapcsol – adta ki az utasítást a tatár.
A Golub csakhamar kiemelkedett a sziklazugolyból, és amikor a megfelelő magasságba ért, Szubotáj odafordult a vörös démonhoz:
– Várom az irányvektorokat.
Raudona a fejét csóválta:
– Most komolyan mondod, hogy nem tudod, Osmosishoz képest merre van Rőtvár?
A pilóta előrefordította a fejét, a sötét semmibe bámult, és maliciózusan megjegyezte:
– Na, hát ennél Attila tényleg klasszisokkal jobb volt. Kicsit sem fölényeskedett, nem játszotta meg magát, egyszerűen csak ült a pótülésben, és rémülten bámult kifelé.
– Igen nagy gondban lennél, ha most ő ülne melletted – jegyezte meg csöndesen Raudona.
– Éjszakai üzemmód – adta ki a parancsot Szubotáj, mire a Golub szélvédőjén úgy ragyogtak fel a környező tereptárgyak, mintha nappal lenne, bár a színvilág nem volt teljesen egyenértékű a nappali látvánnyal. – Irány észak. Takarékos sebesség, ezer kilométer per óra. Start! – sorolta a tatár, és a gép engedelmesen követte az utasításokat.
– Milyen szerény vagy! – mosolyodott el Raudona. – Látszik, hogy nem akarsz olyan benyomást tenni, mint aki öt év után nem fér a bőrébe, ha újra az ő drága kicsi Golub madárkáját érzi a segge alatt.
– Már ez is baj? – méltatlankodott a tatár.
– Nyugodtan megküldheted a gépet kétezer-ötszázzal – biztatta a vörös démon. – Majd szólok, ha lassítani és navigálni kell.
Szubotáj boldogan elvigyorodva tett eleget a kérésnek, de az öröme nem tartott sokáig, mert olybá tűnt neki, mintha a metamorf szinte azonnal lassításra szólította volna fel. Pedig a valóságban a két utasítás között igen hosszú percek teltek el, és csak a tatár pilóta számára hatott elviselhetetlenül nyúlfarknyinak ez az időintervallum. De hát ilyen ez, amikor az ember öt év után újra találkozhat a régi „kedvesével”.
– Ereszkedj lejjebb, és kövesd azt a földutat – parancsolta Raudona. – Rőtvárhoz vezet, amelynek a sziluettjét hamarosan meg is fogod pillantani a horizonton.
Szubotáj kézi vezérlésre váltott, és mindkét kezével megragadta a botkormányt. Ismét elárasztották az érzelmek. Milyen régóta nem tapasztalhatta meg ezt az élményt! Most érezte csak igazán, hogy a madárkája úgy repül, ahogy azt ő, a pilóta szeretné.
– Látom a várat – jelentette csakhamar.
– Remek – nyugtázta Raudona. – Most navigálj a legészakibb toronyhoz százötven méteres magasságban, onnan kezdd meg az ereszkedést, egészen a lőrések pereméig, mert én ott fogok kiszállni.
– De hát miért? – csodálkozott el a tatár.
– Mert dolgom van itt – közölte szikáran és titokzatosan a vörös démon. – Miután engem kiraktál, folytasd az ereszkedést a várfal külső oldalán, egészen a legfelső ablakig. Ott fogod felvenni az utasodat.
– A kicsodámat?
– Estebant, a főszakácsot – ismertette Raudona. – Gondolom, nem telt még el olyan sok idő a találkozásotok óta, hogy ne ismernéd fel. Őt kell villámgyorsan Osmosisba szállítanod, nagyon várják már a jelentését a Kormányzói Hivatalban.
Szubotáj kissé megzavarodott. Eleddig szent meggyőződése volt, hogy ez csak afféle tesztrepülés lesz, mindenféle komoly cél nélkül, most meg azt kellett konstatálnia, hogy jószerivel taxisofőr lesz ezen a mai éjszakán.
– Még valami – zökkentette vissza a valóságba Raudona hangja. – Ha a kiszállásom után esetleg azt tapasztalod, hogy nézeteltérésbe kerültem a vár őrségével, a szemed se rebbenjen, folytasd a feladatot. Miattam nem kell aggódnod, meg fogom oldani a helyzetet.
A tatárnak már a nyelvén volt, hogy „ebben aztán teljesen biztos vagyok”, de végül csak annyit szólt:
– Értettem.
Röviddel később pedig már Esteban ablaka előtt lebegett a Golubbal, amelynek pótülés felőli ajtaját szóbeli paranccsal nyitotta fel.
Ahogy kitekintett, először csak egy méla gyertyafénnyel megvilágított helyiség nyitott ablakát szemrevételezhette, de ebben a bizonyos ablaknyílásban kisvártatva megjelent egy ismerős alak, aki a száját eltátva így fakadt ki:
– Azt a rohadt életbe!
– Én is szép jó estét kívánok, földim! – vigyorodott el Szubotáj.
– Hát leszakad a pofám! Mi az istenek haragja történik itt? – ámuldozott tovább a spanyol, mire a pilóta kezdett kissé háklis lenni:
– Sokáig fogsz még tátott szájjal bambulni és szentségelni a nyomorult szobácskádban? Kapd már össze magad, és ugorj be, mert nem érek rá egész éjjel itt lebegni, amíg te összeszeded a padlóról az álladat!
Esteban egy pillanatra visszalépett a „nyomorult szobácskája” belsejébe, de épp csak annyi időre, amíg a gyertyát elfújta, aztán kimászott az ablakon, és átlépett a Golub félig behúzott szárnyára, majd elhelyezkedett a pótülésen, és régi, földi beidegződéstől vezetve a biztonsági övet kezdte keresni.
Szubotáj megint elvigyorodott:
– Hagyd csak, majd én intézem. És ha megkérhetlek, taxiórát se keress, ingyen lesz a fuvar.
Azzal rázárta a pilótafülke ajtaját az álmélkodó főszakácsra, és a botkormányt megragadva felhúzta a gépet száz méteres magasságba, utána pedig olyan vehemenciával tolta sebességbe a kart, hogy a gyorsulástól a spanyol gyakorlatilag mozdulatlanná dermedve préselődött bele az ülésébe.
– Azt a rohadt életbe! – ismételte meg Esteban, miután felvették az utazósebességet, és végre nem hatott már elviselhetetlen nyomás a mellkasára, tehát meg tudott szólalni.
A tatár fitymálóan megjegyezte:
– Nem vagy valami szórakoztató beszélgetőpartner. Komolyan mondod, hogy ennyi az összes készleted? Hüledezésből meg káromkodásból is? Hallanád csak egyszer az én drága magyar barátomat! Nemhogy az anyanyelvén, de már anagur nyelven is olyan cifra szitkozódásokra képes, hogy egyetlen szóismétlés nélkül nyomatja perceken keresztül!
Mint kiderült, Estebant egészen más dolgok foglalkoztatták e percben, nem a káromkodás és a szócifrázás:
– Most hova viszel? És mi ez a gép? Ilyet otthon nem láttam soha! Végül is most melyik időben vagyunk? És mi lesz az én sorsom? Remélem, nem akarsz kidobni valahol, ejtőernyő nélkül! Hibáztam valamit? Nem feleltem meg?
– Jaaaj, nyugodj már le, jó barát! – fanyalgott Szubotáj. – Nincs semmi gond, Osmosisba viszlek, de ne örülj, nem végleg. Még ma éjjel vissza foglak hozni a nyomorult kis szobácskádba. Legalábbis ezt a tájékoztatást kaptam pár perccel azt megelőzően, hogy téged a fedélzetre vettelek volna. De olyasvalaki adta ki a parancsot, akinek elhiszem, hogy minden úgy fog történni, ahogy mondta.
