A Neridea Ezred felsorakozott az alakulótéren. Szép, szabályos rendben, ahogy kell. Dariosz pedig gyújtó hangú beszédet intézett a katonákhoz. Megköszönte a helytállásukat a szorosban, dicsérte a kiváló képességeiket, és újból ígéretet tett, hogy a hazájukat jelentő szigetet együtt fogják visszafoglalni.
– Ez egy igazán hasznos főpróba volt! – harsogta az emelvényről a kormányzó. – Bebizonyosodott, hogy a seregeink képesek az együttműködésre! De ezen nincs is mit csodálni, hiszen mindannyian a meori nemzet fiai vagyunk! Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, és ha majd megindulunk Neridea partjai felé, akkor az orzók serege hamar meg fogja tapasztalni, hogy közös a célunk is! Meori testvéreink őshazájának földjét nem tapodhatja többé semmiféle hitvány ellenség! Kiűzzük a söpredéket a szülőföldetekről, és onnantól kezdve jaj lesz annak, aki az ősi rend ellen véteni akar! Sokáig éljen Nerid király!
– Éljen Nerid király! – visszhangozták a századparancsnokok.
Hatalmas üdvrivalgás futott végig a sorokon, még a Dariosz mellett álldogáló uralkodó tekintete is fátyolossá vált. A katonák immár azt érezték, hogy nem lehet messze a hajóra szállás parancsának kiadása, hiszen amit a kormányzó ígért, azt eddig még mindig megtartotta, és ez nem lehet másként akkor sem, ha majd elindulnak végre ősi hazájuk visszafoglalására.
Dariosz közben hátrapillantott a nyitott emelvényen, és megnyugodva konstatálta, hogy a laktanyába vezető főút porát egy igencsak gyors tempóban közlekedő hivatali kocsi veri fel a távolban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Nihuc vezérezredes az a személy, aki ilyen viharos sebességgel szeretne megérkezni a helyszínre. A kormányzó alig észrevehetően odakacsintott a félig-meddig mögötte álló két anagur törzsfő felé, aztán intett nekik, hogy kövessék őt az alakulótér homokjába.
Dariosz méltóságteljesen lelépdelt az emelvényről, aztán odahaladt az alakulatot vezénylő ezredeshez, és így szólt hozzá:
– A jutalmazások következnek. Az ezred vezénylését időlegesen átveszem.
Ez volt a terv első lépcsőfoka, és minden nehézség nélkül sikerült túljutni rajta. A Neridea Ezred parancsnoka fejet hajtott Dariosz előtt, aztán hátralépett, és elvonult az emelvény nyújtotta árnyékos sávba. Miért is ne tett volna így? Megmondták neki, hogy mi következik, ráadásul a sziget első embere szólt hozzá, ugyan mi oka lett volna, hogy ne teljesítse a parancsot? Legfőbb hadura, az emelvényről nézelődő Nerid király viselkedése sem utalt semmiféle rendkívüli eseményre.
– Neridea Ezred, vigyázz! – bődült el Dariosz, mire a lándzsák mind újra egyenesbe álltak, és a katonák egy pillanat alatt felvették azt a mértani rendet, amelynek csodájára járhatott volna bárki emberfia, aki látja.
A kormányzó megnyugodott. Immár ő parancsol az ezrednek. Nincs itt semmi gond, csak érjen ide Nihuc időben, aztán már menni fog minden, mint a karikacsapás.
– Akinek a nevét a méltóságos Nerid király kimondja, az előlép, és átveszi tőlem a kitüntetést! – harsogta Dariosz, és előkészítette az első kitűzőt, Osmosis címerét a nyolcágú aranycsillaggal.
– Mitrodor őrvezető! – bődült el az emelvényen Neridea száműzött királya.
Az őrvezető kilépett a sorból, katonásan odamenetelt Dariosz elé, és harsány büszkeséggel így szólt:
– Kormányzó úr, Mitrodor őrvezető jelentkezik!
Dariosz néhány elismerő szó kíséretében feltűzte a katona mellére a jelvényt, aztán Attila felé fordult, aki egy arany sujtásos, azúrkék párnát tartott a kezében, rajta az aranyozott címerekkel. Amikor az ő párnájáról elfogytak a kitüntetések, Dariosz Szubotájhoz fordult, és a másik hat jelvényt már az ő segítségével osztotta ki.
Nem is lehetett volna precízebben kiszámítani. Éppen az utolsó kitüntetett végezte el a hátra arcot, amikor a vezérezredes megállt Dariosz mellett, és meori nyelven így szólt:
– Megkaptam az üzenetedet, kormányzó.
Dariosz kissé gúnyosan elmosolyodott, és angolul folytatta:
– Nahát! Végre valami biztos pont! Most már tudom, hogy legalább írásban hatékonyan tudunk kommunikálni, ha már élőszóban ez nem megy.
– Ne légy cinikus, nem ennek van most itt az ideje – szólt csöndesen és immár szintén angolul a vezérezredes.
– Tényleg? Még azt is ti akarjátok megszabni, hogy mikor legyek cinikus, és mikor nem szabad? Hát ez varázslatos… Mellesleg túl sokszor hallottam már tőled ezt a mondatot, miszerint „ennek nem most van itt az ideje”. Hát tudod, mit? Mostantól én mondom meg, hogy minek van itt az ideje. Ugyanis én vagyok ennek a szigetnek az első embere, világos? Sőt, nagyon úgy fest, hogy immár nemcsak egynek, hanem majdnem egy másiknak is! Figyelj csak!
Azzal Dariosz hirtelen a levegőbe emelte az öklét, mire a Neridea Ezred – rögtön felismerve a vezénylés eme jelét – pillanatok alatt felbontotta az alakzatot, és hermetikusan körbevette a gyakorlótér homokjában álldogáló négy személyt, pontosan úgy, mintha magától az ezredesüktől vagy egyenesen a királyuktól kaptak volna parancsot.
– Na, mi a helyzet, Nihuc? – folytatta a gúnyolódást a kormányzó. – Őrült módon kommunikáltok már a Központtal, vagy mi a leprás kórsággal, akikre állandóan hivatkozol? Igen? És most mit üzennek neked? Hogy legyél barátságos velem? Vagy inkább verd szét az én pofámat is a felismerhetetlenségig? Vagy ilyenkor mi van, Nihuc?
– Dariosz, kérlek, ne tegyél semmi olyan meggondolatlan lépést, amit később nagyon meg fogsz bánni – szólt csöndesen a vezérezredes, de ezúttal Attila válaszolt neki:
– Szerintem rosszul ismered ennek a színdarabnak a dramaturgiáját. Ezt a szöveget most inkább a kormányzó mondhatná neked.
– És mi a te véleményed? – fordította a fejét kissé Szubotáj irányába az ausztrál, de közben az öklét még mindig feltartotta.
– Szerintem is alaposan át kéne gondolnod ezt a helyzetet, metamorf. Tudom, hogy megvan hozzá az intelligenciád – jelentette ki határozottan a tatár. – Ezek a katonák itt nem viccelnek. És neked még csak az arcukra sem kell pillantanod, hogy tisztában legyél ezzel.
A körbezárási alakzatot felvevő harcosok, bár nem értették, hogy miről folyik a párbeszéd egy általuk ismeretlen nyelven, azt azonban egyértelműen konstatálták, hogy Dariosz, az ő jelenlegi legfontosabb hősük valamiért nincs jó viszonyban a kövérkés fickóval, aki nagy embernek tűnik ugyan, hiszen már nem egyszer állt az emelvényen a kormányzó mellett vagy mögött, de most mintha akadékoskodni látszana.
Nihuc természetesen pontosan érzékelte ezt, de még megpróbálkozott egy blöffel:
– Nem gondoljátok, hogy ezeknek a derék katonáknak gyanús lesz, hogy egy általuk ismeretlen nyelven beszélgetünk?
– Nem gondoljuk – vágta rá Dariosz. – Éppen ezért ragaszkodtam hozzá, amikor elterveztük ezt a megkapó jelenetet, hogy Attila és Szubotáj is megszólaljon. Így legfeljebb azt tippelhetik ezek a derék harcosok, hogy például anagur nyelven bájcsevegünk, hogy mind a négyen értsük egymást.
Ha ember lett volna, akkor Nihuc most minden bizonnyal hatalmasat sóhajt, de mivel metamorf volt, csak egyszerűen és szikáran feltette a kérdést:
– Végül is mit akartok tőlem?
– Mi a manó? Hát mégsem látsz a fejünkbe? – dobott oda egy újabb gúnyos megjegyzést a kormányzó, de aztán a szokottnál is komorabb lett az arca, a tekintete pedig szinte perzselt: – Idefigyelj, Nihuc! Nekem úgy mutattak be téged, mint egy olyan személyt, aki reggeltől estig azon fog fáradozni, hogy engem segítsen. Ezzel szemben mit tapasztalok? Hát csak azt, hogy néha már fölém akarsz nőni! Én vagyok ennek a szigetnek a teljhatalmú ura, és ez a hadiállapot kihirdetése után még inkább így lesz, nem igaz? De akkor meg hogy van az, hogy rendszeresen megszégyenítesz, átveszed az irányítást, nélkülem tárgyalsz különböző főemberekkel, és ha mindez nem lenne elég, akkor úgy bedrogozol, hogy a fal adja a másikat?!
– Nézd, Dariosz, én mindig is…
– Fogd be a pofád! Még nem fejeztem be! Kurvára elegem van már ebből az egész hülye játékból. Egyetlen esélyt adok neked, hogy bebizonyítsd, velünk vagy, és nem valaki mással. Ez a valaki tőlem lehet a vörös nő, egy eddig ismeretlen jeti a Fehér-hegyről, egy mocsári lény, vagy bárki más. De egyet megígérhetek neked. Ha nem bizonyítod be, hogy velünk vagy, akkor itt te többé senkit nem fogsz hipnotizálni, bedrogozni, az agyába nézni, mindenféle álságos indokokkal tesztelni. Ha hirtelen engedem le a kezem, akkor téged ezek a katonák szétszednek. Jól fejlett intelligenciád van, fel bírod fogni, nemde? És a vezénylési jeleket is jól ismered, ebben biztos vagyok. Nem tudom, félsz-e az elmúlástól, de ha leejtem a kezem, akkor pillanatok alatt több száz alaposan megélezett kard fog az istenverte porhüvelyedbe hatolni, az ténykérdés. Akármi is legyen a bőröd alatt, azt ezek a harcosok pillanatok alatt szétszedik. Aztán majd ráérnek csodálkozni azon, hogy miféle különös holmikat és fura szerkezeteket hordoztál a testedben. Na, ahhoz mit fog szólni a szájbavert Központod?
– Ha széttrancsíroztatod a testemet ezekkel a katonákkal, akkor a látványt nehéz lesz nekik megmagyarázni – mondta Nihuc.
– Bízd csak ránk! Majd kitalálunk valamit. De az már nem a te gondod lesz. Mindenesetre nagyjából tíz másodperced van, hogy meghozd a döntést, mert már annyira zsibbad a karom, hogy nemsokára az akaratom ellenére is le fog hullani, és akkor neked soha többé nem lesz min dilemmáznod.
A vezérezredes is úgy látta, hogy ez valóban csak másodpercek kérdése, ezért gyorsan elhadarta:
– Soha nem hazudtam neked, kormányzó. Most is a te embered vagyok. És hogy ezt bebizonyítsam, elárulom azt, amit még nem lett volna szabad megtudnod. Sztavrila egy idegen ország ügynöke, és meg akart téged ölni.
Dariosz szemében hirtelen olyan harag gyúlt, amilyet talán még senki sem tapasztalhatott meg Evilágon. És szó, ami szó, a két anagur törzsfő is meglehetősen döbbent arccal állt mellette.
Az ausztrállal elkezdett forogni a laktanya küzdőtere. De szinte egy pillanat alatt képes volt úrrá lenni az érzésein. És ezt a gyakorlatot még a földi világból hozta magával. Egyszeriben egészen pontosan emlékezett rá, hogy melyik volt az a vészterhes jelenet, amikor hasonló helyzetben volt, de odaképzelte az akkor már évek óta halott édesapja alakját, és ettől rögtön, tetőtől talpig elborította az önuralom, mint valami különleges védőruházat.
A szeme sarkából fölpillantott az emelvényre. És már nem Nerid királyt látta a mellvéd mögött, hanem a néhai édesapját. És aztán higgadtan így szólt:
– Megmondom, hogy mi fog történni. Vezérezredes! Amint kiejtem a „most” szót, te alázatos arccal térdet fogsz hajtani előttem. Én pedig lassan leengedem az öklömet, aztán odalépek hozzád, a válladra teszem a kezem, erre felegyenesedsz, én pedig megölellek. És akkor mind a négyen épségben hagyhatjuk el a küzdőteret… Most!
