Amikor Guzel megérkezett az Orgil-birtokra, pontosan tudta, merre keresse a társait, elvégre Nihuccal továbbra is megvolt az éteri jellegű összeköttetése. Így hát a háznak még csak a közelébe sem ment, egyből a hátsó kert felé osont el, kerülve minden feltűnést.
A látványt egy be nem avatott személy igen különösnek tartotta volna. A kövérkés vezérezredes egy fa alatt hűsölt egy széles karszékben, az öregember viszont egy szál ágyékkötőben hevert egy napozóágyon, a rekkenő déli hőségben, láthatóan kicsit sem tartva a hőguta vagy a napszúrás veszélyétől.
Guzel odahúzott magának is egy karszéket az árnyékba, és megindult az eszmecsere. Természetesen szóban, hiszen Baskír már nem volt képes a gondolati kommunikációra. Elsőként a fiatal Tanító mesélte el az előző este történéseit, különös tekintettel a malomházban lefolyt eseményekre.
– Én ilyen erős parancsot még sosem tapasztaltam – jelentette ki végül. – Úgy ültem ott egy ócska faládában, mint aki lebénult. Néha azt éreztem, hogy a kisujjamat is hiába akarnám megmozdítani, nem sikerülhetne.
A vezérezredes közben hangmintát játszott le Raudonától, mire Guzel megcsóválta a fejét:
– Negatív.
– Akkor tehát ő volt az, aki az akció ideje alatt az űrsiklóban maradt – állapította meg Nihuc. – Legalább tudhatjuk, hogy nincsenek szadista vonásai. Ha lennének, akkor a világért sem hagyott volna ki egy ilyen alkalmat.
– És az mennyivel jobb, hogy bár neki nincsenek szadista vonásai, de az úgynevezett lányaiba sikeresen beleplántálta azokat? – értetlenkedett Baskír.
– Nem állítottam, hogy az jobb, csupán egy tényt közöltem – felelte a metamorf, majd felállt a székéből, odalépett a napozóágy mellé, és néhányszor ráhelyezte a kezét az öreg Tanító testének különböző pontjaira. Az arca gondterheltté vált, és bár halkan, de nagyon szigorúan rászólt a társára: – Ne futtass semmiféle teszteket. Majd este, ha lement a Nap, mindent megmérünk, amit csak lehet. Megértem, hogy e percben mindennél jobban foglalkoztat a saját állapotod, de ennek így semmi értelme. Próbáld már megállni, kérlek, és ne viselkedj úgy, mint valami gyerek, aki nem tud magán uralkodni!
– Nagyon fontos, hogy a kvinta nyolcadik napjára összeszedjem magam – szólt Baskír szinte fájdalmas hangon. – Bízom benne, hogy ennek jelentőségét pont nektek nem kell külön ecsetelnem.
Nihuc és Guzel gyors megbeszélést tartottak fejben, aztán a vezérezredes kijelentette:
– Nézd, öreg, van rá esély, hogy végül nem te leszel a hírhozó utas.
– Mit beszélsz? – csattant fel Baskír, és megpróbált felegyenesedni a napozóágyon, de Nihuc azonnal visszanyomta:
– Maradj fekve, kérlek. Bízom benne, hogy nem kell külön ecsetelnem számodra, mekkora jelentőségű lesz az első jelenés egész Evilág életében. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk, mert akkor a terv mehet a kukába, úgy, ahogy van. Biztosra kell mennünk.
Baskír láthatóan nem akart belenyugodni a dologba, méltatlankodva így szólt:
– De hát annyi energiám csak lesz tán, hogy…
– Ne is folytasd – vágott közbe a vezérezredes. – Eleve nem is biztos, hogy ezt a döntést mi fogjuk meghozni. De akárhogy is, ez nem a mai nap feladata, erről még ráérünk beszélni.
Guzel meglepve tapasztalta, hogy az öreg Tanító arca egészen olyan lett, mint egy megfáradt és törődött emberé, amikor visszahanyatlott a napozóágyra, és a semmibe révedve így szólt:
– Most pontosan úgy érzem magam, mint azon a napon, amikor megláttam az arcomat a tükörben, és rájöttem, hogy valami gond lehet a programommal, mert úgy nézek ki, mint egy öregember.
Nihucnak csöppet sem tetszett az a hangulat, amelyet Baskír melankolikus megjegyzése alapozott meg, úgyhogy gyorsan témát váltott, és elkezdte faggatni a két társát:
– Mit tudunk egyáltalán a Mocsárvidékről, különös tekintettel annak lányaira? Ti öt év alatt bejártátok Evilág minden szegletét. Hogy lehet az, hogy most mégis a homályban kell tapogatóznunk?
– Nem bonyolult a válasz – felelte Guzel. – A bejárási utasítás csakis az emberek által lakott területekre vonatkozott, márpedig a Mocsárvidék még a jelenlegi adatbázisomban is ember által lakhatatlan területként szerepel.
– Én jártam arra annak idején – közölte Baskír. – Igaz, hogy csak a szélén, de annyi is elég volt, hogy tudjam, azon a vidéken tényleg nem élhet meg ember. Csupa láp, csupa mocsár, csupa iszap, és hiába van északon, mivel komoly hőforrások rejtőznek a mélyben, még télen sem fagy be, tehát nincs ember, aki ott átkelhet, meg nincs is miért. A túloldalán sincs semmiféle értelmezhető cél.
– És sosem jutott a fületekbe az a sok mendemonda, amelyek a Mocsárvidék lányairól szóltak? – kérdezte Nihuc.
– Ha minden evilági mendemonda eredetét és valóságtartalmát le akartuk volna ellenőrizni az elmúlt öt évben, akkor mostanra nagyjából hét százalékát végeztük volna el a feladatainknak, és a terv körülbelül százhúsz éves csúszásban lenne – felelte Guzel.
– Ezt megértem – bólintott a vezérezredes –, csakhogy a helyzet mégiscsak az, hogy a Mocsárvidékről bebizonyosodott, igenis ember által lakható vidék. Ugyanis van egy nem elhanyagolható tagja az egyenletnek, jelesül az, hogy ott landolt az Orel, a fedélzetén jó néhány dzsemperrel. Márpedig abba belebújva még egy gyönge nő is képes lesz például farönkök megemelésére, kőhordásra, és hadd ne soroljam. Engem az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a Mocsárvidék közepén áll egy cölöpvár, vagy akár egy egész kis városka, amelyik cölöpökre épült.
Baskír nem értette, hogy mit akar ezzel a metamorf, és ennek hangot is adott:
– Te mit tettél volna a helyünkben, amikor odaérsz a Mocsárvidék határára, Nihuc? Ácsoltál volna magadnak két hosszú gólyalábat, mondván, megnézem már, nem lapul-e ennek az ember által lakhatatlan területnek a közepén egy teljesen valószínűtlen cölöpvár?… Biztosan sokat lendített volna a terven, ha évek óta hevernél egy több méteres iszapréteg alatt… Most végül is mit vársz tőlünk? Jelentsük ki, hogy hibáztunk? És ezáltal szerezzünk rosszpontokat a Központnál, te pedig bezsebelnéd a jókat?
– Nem értem, miért lettél hirtelen ilyen ellenséges, de betudom az állapotodnak – szólt csöndesen a vezérezredes. Csakhogy ekkor Guzel is az öreg Tanító pártjára állt, és rámutatott egy fontos tényre:
– Abból a bizonyos egyenletből kihagytál egy igen lényeges elemet, Nihuc. Ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy végül alakult, nem volt elég az Orel landolása. Kellett hozzá egy metamorf is. Mert azt kétlem, hogy Oleszjának eszébe jutott volna a Mocsárvidék kellős közepén, egy kényszerleszállás után, nulla nyelvtudással helyi nőket toborozni, akiket be lehet tanítani a dzsemperek használatára, és velük kalákában építeni egy cölöpvárost, vagy bármi mást. És azt már igazán ne ródd fel nekünk, hogy nem feltételeztük, miszerint Evilágban tevékenykedhet egy olyan metamorf, akinek a létezéséről szóló információt valahogy elfelejtette velünk megosztani a Központ.
A vezérezredes most már sokkal békülékenyebb hangot ütött meg:
– Én csak azt szeretném tudni, már ha megengedtek nekem egy afféle szlenges megfogalmazást, hogy mi most voltaképpen magunkat szívatjuk, vagy valaki más akar minket megszívatni? Mi hibáztunk, vagy esélyünk sem volt elkerülni azt az állapotot, amely mostanra kialakult?
Guzel is megenyhült, mert a többesszám alkalmazása azt jelezte, hogy Nihuc továbbra is egy csapatként tekint hármukra.
– Nem a felelősséget akarom elhárítani magunktól, de én azt mondom, semmilyen módon nem tudtuk volna elkerülni ezt a helyzetet – jelentette ki nagy magabiztossággal. – Van egy Raudona nevű metamorf, akinek a tevékenykedéséről éveken át nem volt tudomásunk. Innentől kezdve mi a kérdés?
