– Idefigyelj, Esteban! – harsant fel Kalrund borízű baritonja Rőtvár tróntermében, ám a fejedelem gyorsan visszavett a hangerőből, ezzel is előre jelezve, hogy még az eddigieknél is titkosabb mondanivaló következik: – Te leszel a legfontosabb csalim. Ezért is avattalak bele ebbe az egész történetbe. Rajtad múlhat, hogy sikerül-e felgöngyölíteni azt a kiterjedt kémtevékenységet, ami Rőtvárban folyik.
A spanyol fiatalember kissé összerezzent:
– Kiterjedt kémtevékenység? – ismételte meg az uralkodó szavait. – Úgy véled, nagyuram, hogy…?
– Hát persze, hogy úgy vélem! – kacagott fel egy újabb hangulatváltással Kalrund, de aztán megint csak elvékonyította a hangját: – Csak nem gondolod tán, hogy ezeknek a kémeknek az a legfőbb céljuk, hogy felderítsék, a főszakácsom mikor és kit hág meg? Ez csak egy mellékszál… Bár igaz, hogy nem jelentéktelen mellékszál, amit most a magunk hasznára fordíthatunk.
A fejedelem kicsurgatta az utolsó borospalack utolsó cseppjeit is a kupájába, és közben jelentőségteljesen megjegyezte:
– Rejtett erők munkálnak a háttérben, Esteban fiam. Háború készül. És ezek a kis mitugrász senkiháziak, ott a Gunnerud Hercegségben, sok mindenre felhasználhatják ezt a helyzetet. Állítom neked, még az is nem egyszer megfordul a buta fejükben, hogy a Kalrund Fejedelemség fölé kerekedjenek. És nyilvánvalóan ehhez használják fel azokat a kémjelentéseket, amelyeket a Rőtvárba befurakodott embereiktől kapnak.
– De miben lehetnék én méltóságod szolgálatára? – értetlenkedett Esteban.
– Nyilván nem látod át, hiszen csak egy főszakács vagy – legyintett a részeg Kalrund, de aztán jóságosan elmagyarázta: – Ha le tudjuk buktatni azt a személyt, aki például téged követ, akkor az ő segítségével felgöngyölíthetjük az egész átkozott hálózatot.
– Csakugyan? – ámuldozott a spanyol.
– Gondolod, hogy nincsenek meg az eszközeim hozzá? – ült ki a farkasvigyor a fejedelem arcára. – Ha egyszer valaki bekerül az én kínzókamrámba, akkor még azt is bevallja, amit nem tud, nemhogy azt, amit tud! Efelől biztosíthatlak.
– Készséggel elhiszem méltóságodnak – bólogatott szervilis módon Esteban –, de mégis, mi lenne az én feladatom ebben a fontos ügyben?
Kalrund felhörpintette kupájából az utolsó csepp bort, aztán szinte ráhajolt az asztalra, úgy susogta el a titkot:
– Semmi különös, csak járni-kelni. Érted? Sokkal nagyobb szabadságot kapsz, mint ezelőtt bármikor. Rőtvár külső védőfalán belül arra mehetsz, amerre akarsz. És tőlem aztán meghághatod a pék feleségét, a kerékgyártó feleségét, a csizmadia feleségét, sőt! Még akár a pékkel, a kerékgyártóval meg a csizmadiával is próbálkozhatsz, mit érdekel az engem? A lényeg az, hogy mozogj, mászkálj, csatangolj, mert így lehet a legkönnyebben lebuktatni azt a kémet, aki feltehetően követni fogja minden lépésedet. Érted már?
Esteban persze értette, de mi tagadás, az érdeklődését – melynek jelentős hányadát fedte le a szexualitás – e percben leginkább az a közlemény izgatta, miszerint Rőtvár külső falain belül bármelyik nőre kivetheti a hálóját, ha a kedve úgy tartja.
Ám csakhamar magához tért az átmeneti jellegű álmodozásból, valamint a szóba jöhető jelöltek fontossági sorrendbe állításából, mert rájött, hogy ő itt nem mellesleg egy másik hatalom titkosügynöke, ezért illenék az ezzel kapcsolatos feladataira koncentrálnia. Ennek jegyében tehát megkérdezte:
– De hogy fog kiderülni, hogy ki az, aki követ engem?
– Okos kérdés – ismerte el Kalrund –, de a válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Én is rád állítom az egyik emberemet, és biztosíthatlak, hogy ő sokkal hamarabb észre fogja venni, ki követ téged, mint azt el tudnád képzelni.
Kalrund hirtelen elkedvetlenedett. Nemcsak azért, mert elfogyott a bor, hanem sokkal inkább azért, mert erősen megéhezett.
– Most pedig menj a dolgodra – intett a főszakácsnak. – Nézz utána, hol marad már az ebédem, mert végül is ez a dolgod, nem igaz? Amit pedig itt hallottál, az maradjon köztünk, hacsak nem kívánsz megismerkedni a fejedelemség legrátermettebb bakójával.
Esteban olyan fürgén pattant fel a helyéről, mintha most jött volna rá, hogy hangyabolyba ült, aztán sűrű hajlongások közepette kihátrált a trónteremből. De intézkednie már nem kellett, mert alig haladt néhány lépést a folyosón, máris szembe találta magát a szolgákkal, akik megkezdték felhordani a fejedelem asztalára a különböző fogásokat. Ám a főszakács számára mégsem maradtak eseménytelenek az elkövetkező percek, mert miután elhaladt a tálalni készülő szolgahad mellett, összefutott Gunnerud herceggel.
A madárfejű fiatalember meglehetősen búvalbélelt arckifejezéssel bolyongott Rőtvár folyosóin. Láthatóan minden cél nélkül csellengett, de az éjszakai ismerősét meglátva mintha felderült volna kissé az arca.
– Üdvözöllek – mondta, és ettől Esteban erősen meglepődött. Nyilvánvalóan nem volt szokás sem itt, sem másutt Evilágon, hogy egy hercegi rangú személy előre köszönjön egy főszakácsnak, vagy bármely más közembernek. A spanyol kissé meg is hatódott ettől, és derékig meghajolva viszonozta a köszöntést.
– Szerintem menjünk arra – mutatott Gunnerud egy távolabbi, méretes tölgyfaajtó felé, és ettől a spanyol hirtelen elbizonytalanodott. Nem értette, hová illant el néhány kimaradt fejezet. Mikor beszélték meg, hogy ma lesz közös programjuk? Mikor beszélték meg, hogy ők már országos cimborák? Ki mondta Gunnerudnak, hogy ő most éppen ráér? És egyáltalán, miért kéne pont arra menniük?
Mint kiderült, a tölgyfaajtó mögött egy aprócska olvasószoba rejtőzött. Valaha Iniciusz páter töltötte itt a napjait, néha saját értekezéseit körmölve, néha meg mások tudományos jellegű dolgozatai fölött merengve, de már rég nem volt használatban a helyiség, és ez bizony pontosan érződött a szoba áporodott levegőjén.
– Ide szoktam elbújni – újságolta Gunnerud herceg, miután letelepedtek odabenn, kettesben, békességes csöndben.
– Ez nagyon érdekes – hazudta Esteban.
– Igen – fűzte tovább a beszélgetést fordulatosan a madárfejű.
Ekkor nagy csend keletkezett. Bár Estebannak nem állt rendelkezésére semmiféle időmérő eszköz Evilágban, mégis úgy értékelte, hogy egy háromperces lágytojás simán elkészülhetett volna addig, mire a herceg újra megszólalt:
– Hát igen.
Ez volt Gunnerud változatos közleménye.
A spanyol megpróbált olyan kommunikációt kezdeményezni, amelyik nyomokban értelmet is tartalmaz, ezért hát így szólt:
– Mi a helyzet, kis felség? Nagyon szomorú vagy.
– Tudom – felelte Gunnerud, és látszott rajta, hogy nem hazudik.
Igazából Estebannak semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez. Ám aztán eszébe jutottak a Suttogó szavai: „Semmilyen információ nem lehet lényegtelen. Ne ítéld meg egyiket sem elsőre. Ne szelektálj, ne rostálj, csak gyűjtögess. Azt majd mi eldöntjük, melyik volt fontos, és melyik nem. A te feladatod nem a kiválogatás, hanem az összegyűjtés.”
Erőt vett magán, és rákérdezett:
– Aztán miért lógatod az orrod, kis felség?
Meglepve konstatálta, hogy ezt a nem túl bonyolult mondatot sikerült az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül kiejtenie. És ekkor már elszégyellte magát. Hát normális ő? Egy herceggel beszélget éppen! Lanagrid férjével, Kalrund fejedelem vejével! Mégis, ki lehetne jobb alany információk megkaparintására, mint egy félhülye herceg? Miféle forrás kéne még neki a hírszerzésre? Tán az utolsó alabárdos, vagy egy kapuőr?
– A feleségem fel van puffadva – közölte Gunnerud.
Hát, ezzel a sráccal aztán nem egyszerű – gondolta a spanyol. – Komoly üresjáratok is vannak, de amikor mond valamit, az kétségtelenül nagyot üt.
– Ezért vagy szomorú? – kérdezte gyorsan, nehogy egy újabb lágytojás idejére elhaljon a csevej. És közben arra jutott, hogy nem kell itt képmutatóskodnia, még saját maga előtt sem, hiszen igenis érdekli, hogy mi van a drága kis Lanagriddal.
– Nem aludhatok vele – adagolta az újabb információkat a madárfejű. – Külön szobám van. Csak addig mehetek be este, amíg beadja nekem a gyógyszert. Egy zöld üvegcséből.
– Na, várjunk egy kicsit! – emelte fel óvatosan a kezét Esteban. – Ott vagyok lemaradva, hogy a feleséged fel van puffadva. Hogy érted ezt?
– Nő a bele – panaszolta szomorúan Gunnerud.
– Rendben, ezt most már értem. Nézzük tovább. Milyen gyógyszert ad neked esténként?
– Nyugtatót.
– Miféle nyugtatót? Talán ideges vagy?
– Nem vagyok ideges.
– Akkor tehát hat a gyógyszer.
– Nem hat, mert nem is vagyok ideges.
Hej, de nehéz fejezet jön most! – gondolta Esteban, és megpróbálta az elejétől felgöngyölíteni a problémát:
– Mióta adja neked ezt a gyógyszert?
– Már az esküvőnk napja óta – révedt vissza a múltba Gunnerud.
– És akkor ideges voltál?
– Nem, hanem részeg.
– De ideges nem?
– Nem.
– És azóta voltál ideges?
– Nem.
– Akkor miért adja neked minden este ezt a gyógyszert?
– Hogy ne legyek ideges.
– De ha nem vagy ideges, akkor mégiscsak használ ez a gyógyszer, nem igaz?
– Nem, mert nem vagyok ideges.
– Várj, megpróbálom elmagyarázni, és akkor nem leszel szomorú – mondta jóságosan Esteban. – Mivel rendszeresen kapod az idegesség elleni gyógyszert, ezért nem vagy ideges. Tehát a feleséged csak jót akar neked, hiszen azért ad neked gyógyszert, hogy ne legyél ideges… Na, szomorú vagy még?
– Nem.
– Hanem mi vagy?
– Most már ideges.
Esteban nagyot sóhajtott. Nemrég még egész másnak képzelte egy titkosügynök életét. Elsősorban végtelenül romantikusnak. Erre mi van? Az ember az egyik percben horrormeséket hallgat az uralkodótól, aztán felszólítják, hogy hágja meg a vár összes mesteremberének feleségét, végül meg ül egy dohos lyukban, és türelmes gyógypedagógust játszik. Nem egy kifejezett sikertörténet.
