Rőtvár tróntermében mind a fejedelem, mind Esteban nagyon úgy érezte, hogy elege van már ebből a napból. Ennek következtében Kalrund olyat tett, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Nemhogy kibontatlanul hagyott egy vörösboros üveget, de még el is ajándékozta az egyik alattvalójának.
– Nesze, szakácsok gyöngye – nyújtotta oda a palackot Estebannak. – Én úgy érzem, ma már pont eleget ittam, ideje vízszintesbe tenni magam. És szerintem rád is bőven rád fér a pihenés. Szlopálgasd be ezt a kis borocskát az egészségemre, mielőtt álomra hajtod a fejed.
– Nagylelkűséged megindít, méltóságos uram – vette át a bort enyhe főhajtással a spanyol –, mindazonáltal bátorkodom megjegyezni, hogy nincs hol álomra hajtanom a fejem.
– Hogyhogy nincs? – pislogott vérágas szemeivel Kalrund.
– Gondolom, a régi szállásomon most az új főszakács pihenget, és ez jól is van így. Nem szívesen zavarnám fel álmából, hiszen kialvatlanul esetleg elrontja méltóságod holnapi reggelijét, és ezt igazán nem venném a lelkemre.
– A fene egye meg, erre nem is gondoltam – túrt bele a szakállába gondterhelten a fejedelem, de aztán hamar felderült a képe: – Tudod, mit? Ma éjjel aludj az én saját vendégszobámban. Holnap meg majd csak kitalálunk valamit közösen. Ne aggódj! Bár egy ideje már nem használom azt a hálótermet, a szolgák mindig rendben tartják, úgyhogy most is megvan benne minden, ami egy kellemes pihenéshez szükségeltetik.
Esteban most már derékig meghajolva hálálkodott az uralkodónak, és végezetül csak annyit kért tőle, hogy árulja el, merre található az a bizonyos helyiség. Miután megkapta az eligazítást, el is indult a fáklyák által bevilágított folyosókon.
Már majdnem a célnál járt, amikor egyszer csak különös jelenségre lett figyelmes. Egy bokáig érő fehér lepelben álldogált valaki a folyosó közepén, és az egyik fáklya fényét bámulta. Az illető első pillantásra úgy festett, mint valami szellem. Esteban meg is torpant, aztán pedig erősen hunyorogva kezdte vizslatni a fiatalember madárfejét és elképesztően buta arcát.
Közelebb lépett, és köhintett egyet, ezzel próbálván jelezni a bámészkodó hálóingesnek, hogy útban van. No igen, Rőtvár folyosói a fejedelmi lakrészeken sem voltak olyan tágasak, hogy csak úgy el lehessen slisszolni valaki mellett, aki éppen a folyosó közepén lecövekelve állja el az utat, legalábbis éjjel, amikor attól lehetett tartani, hogy a falakra szerelt fáklyák lángja belekaphat az ember ruhájába vagy hajába, ha túl közel megy hozzájuk.
Gunnerud herceg – mert hiszen ki más lehetett volna ez a bámészkodó félhülye? – a köhintésre kissé összerezzent, majd a számára ismeretlen jövevényhez fordult:
– Hát te ki vagy? – kérdezte, de csöppet sem számonkérő vagy dölyfös hangsúllyal, sokkal inkább gyermeki kíváncsisággal.
– A nevem Esteban – válaszolt a spanyol, és közben megpróbálta kitalálni, vajon kivel hozhatta össze a sors ezen a különös éjszakán Rőtvár elhagyatott folyosóján. Azt persze tudta, hogy az uralkodói lakrészen túl sok variációs lehetőség nem áll fenn, de egyelőre képtelen volt elhinni, hogy ez az illető volna Lanagrid újdonsült férje. – Én vagyok a főszakács, a méltóságos fejedelem éppen az imént helyezett vissza szolgálatba – magyarázta.
– Én pisilni voltam a paszulyommal – közölte tárgyilagosan a madárfejű idegen.
Esteban sok mindenre számított, de egy efféle részletes önvallomásra semmiképp sem. Úgy meg is hökkent, hogy még a szava is elakadt. Sebaj, a fiúnak még bőven akadt közlendője:
– Vagyis nem a paszulyommal, hanem a pömpölőmmel. Azt mondta a feleségem, hogy ebben a fejedelemségben így kell hívni a paszulyomat. Én hiszek neki, mert ő a feleségem.
– És ki a te feleséged? – firtatta óvatosan Esteban.
– Hát Lanagrid! – vágta rá kissé megbántottan a madárfejű, nem igazán értve, hogyan csámboroghat éjnek idején Rőtvár folyosóin olyan személy, aki még ennyit sem tud. Talán ez a megbántottság indíthatta arra, hogy dicsekedésbe fogjon:
– Lanagridnak szép a csecse.
Ha a Föld nevű bolygón hangzott volna el ilyen kijelentés Esteban egyik férfitársától, akkor hasonló szituációban a spanyol villámgyorsan és fölényesen torkolta volna le az illetőt, mondván, hogy neki az a bizonyos csaj már régebben megvolt. De most óvakodott szemelvényeket előterjeszteni arról, milyen jól ismeri a nevezett úrhölgy minden porcikáját, és a formás melleit is annyiszor érintette már, hogy arról senkinek fogalma sem lehet. Inkább máshonnan közelítette meg az azonosítást, és így szólt:
– Akkor méltóságod nem más, mint Gunnerud herceg.
– Tudom – felelte a madárfejű, és látszott rajta, hogy száz százalékig biztos a dolgában.
„Ez hülye” – gondolta Esteban.
– Lanagrid állapotos – közölte a herceg. – Én intéztem el ezt – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
„Ez a kölyök vajon most be van rúgva, vagy alapjáraton is ekkora gyökér?” – morfondírozott magában Esteban, ám nem volt sok ideje erre, mert sorra érkeztek az új, de abszolút kéretlen információk:
– Káposztával csináltam, ahogy kell. Anyukám mondta, hogy káposztából lesz a gyerek. És igaza is lett. Az én anyukámnak mindig igaza van. És ez azért van, mert nagyon okos asszony. Még apukámtól is okosabb. Lanagrid nem hitte el, hogy káposztából lesz a gyerek, mert neki nem mesélte el ezt az anyukája. Nekem kellett megmondanom neki a nászéjszakánkon.
Esteban úgy érezte magát, mintha valami szürreális középkori képregénybe csöppent volna, és ennek a képregénynek az alkotója valamilyen okból jó ötletnek tartotta, hogy egy sikeres házibuli után, pocsolyarészegen töltse ki a szövegbuborékokat. Biztos volt benne, hogy másodperceken belül vagy felröhög, vagy sírva fakad, de hogy ezt a tömény baromságot nem lesz képes tovább faarccal hallgatni, az nem volt kétséges előtte. Rémülten próbálta valahogy másra terelni a szót, és szerencsére eszébe is jutott, mi lehetne a menekülő útvonal:
– Elárulod nekem, méltóságos uram, hogy mit néztél azon a fáklyán, mielőtt beszédbe elegyedtünk volna?
Gunnerud arca határozottan felderült, elvégre a kedvenc témája került terítékre. Lelkesen ki is fejtette:
– A fáklya a fény. A fény a sötétség ellentéte. Ha a sötétség a halál, akkor a fény az élet. Az élet az istenekhez vezető út. Az istenekhez vezető út pedig maga a fény – közölte átszellemült mosollyal, és hogy körbeérjenek a szálak, rátette a végső érvet: – A fény pedig a fáklya.
Esteban kétségbeesve gondolt arra, hogy itt hiába minden témaváltás, mert úgy tűnik, ez a madárfejű kretén nem bír olyat mondani, amit röhögés nélkül ki lehet bírni. Márpedig ez a nyomorult mégiscsak a fejedelem imádott lányának a férje, így aztán nem szerencsés pofán röhögni, még éjnek idején és négyszemközt sem, mert ezek után könnyedén megeshet, hogy az embernek másnap a bakó legközelebbi munkatársai rendeznek ébresztőt.
Ekkor azonban szerencsére Gunnerud is élénk érdeklődést mutatott a főszakács kezében rejlő holmi iránt, és kíváncsian rákérdezett:
– Mi van nálad?
– Bor – vágta rá Esteban, majd hirtelen ötlettől vezérelve átvette a madárfejű herceg metódusát, és így folytatta: – A bor az élet. Az élet egy dugóhúzó. A dugóhúzó a sróf. A sróf egy csavar. A csavar maga az észjárás. Az ész a fej. A fej pedig madár.
A terv fényesen bevált. Gunnerud úgy elkezdett gondolkodni ezen a csudás axiómán, hogy még a szája is tátva maradt a reménytelen koncentrálás közepette. Ebben az állapotban már meg lehetett kerülni, és Esteban végre eltávozhatott a ma estére kijelölt szállása felé.
Magára zárta az ajtót, mielőtt nyugovóra tért a fejedelem vendégszobájában. Mit lehet tudni? Olyan zavaros dolgokat hadovált ez a madárfejű nyomorult a káposztákról, hogy talán nem árt az óvatosság. Ugyan nem egészen volt világos előtte, hogy ebben a bizarr szexuális képletben ő igazából mi lenne, kecske, kecskepásztor, káposzta, vagy csak egy torzsa, de úgy érezte, jobb félni, mint megijedni.
