Szubotáj a legjobb tudása szerint, részletekbe menően tájékoztatta a kormányzót arról, ami az elmúlt időszakban történt. Dariosz figyelmét nem kerülte el egyetlen szó sem, és közben szerfölött felbosszantotta, amit hallania kellett:
– Itt már le sem hunyhatja a szemét az ember, mert a történések egyszerűen átvágtatnak fölötte? – fakadt ki az elbeszélés végén. – Mi a fene lesz itt később? Hát mi nem androidok vagyunk, hogy ne legyen szükségünk alvásra!
– Ha engem kérdezel, szerintem már így is túl sok android nyüzsög körülöttünk – jegyezte meg csöndesen a tatár. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már kicsit sem látom át, hogy itt mi a bánatot akar tőlünk bárki.
– Jónak mondod – dünnyögte a kormányzó. – Tudod, hogy én mióta érzem ezt? Elmesélem. Emlékszel még a kerti összejövetelünkre, amikor kiderítettétek Guzelről, hogy nem is ember? Na, hát pont azóta!
Szubotáj elgondolkodva forgatta a poharát:
– Mintha ezer éve lett volna. Pedig csak néhány napja történt…
– Hát igen, ezen a bolygón tényleg másképp hat az idő, legalábbis egy földi ember számára – állapította meg Dariosz, aztán ő is töltött magának a borból. – Ez benne az egyik olyan csoda, amit végtelenül szeretek. De mostanság egyre több dolog jön elő, amit meg szívemből gyűlölök.
– Te Dariosz! – szólalt meg újra a tatár. – Meg tudnád fogalmazni nekem, mint földi férfitársadnak, akiről mindemellett tudod, hogy aszexuális… szóval, meg tudnád fogalmazni, milyen érzés a szerelem?
A kormányzó hátradőlt a székében, kortyintott egyet a borból, de közben mindvégig gyanakodva mustrálta Szubotáj arcát. Amikor letette a poharat, úgy érezte, eljött az idő, hogy kissé visszavágjon a tatárnak, amiért az elmúlt időszakban jó néhányszor éreztette vele és Marióval – sőt néha még Sztavrilával is –, hogy ő micsoda modern korból érkezett.
– A kettőnk átkerülése közötti bő másfél évszázadban nem született erre valamiféle megoldás a Földön? – firtatta tettetett érdeklődéssel. – Mert bevallom, amíg én éldegéltem azon a szép kék bolygón, addig sem a költők, sem egyéb nagy tudású figurák nem tudták megfogalmazni a mindenki által elfogadott definíciót. Pedig több ezer évük volt rá.
Szubotáj nem emelte fel a fejét, de azért az még így is látszott, hogy halványan elmosolyodik:
– Kérlek, most ne légy cinikus – szólt csöndesen. – Komolyan kérdeztem. Te például hogy fogalmaznád meg, amit Sztavrila iránt érzel?
Dariosz hosszan és komoran nézett a tatárra, aztán nagyot fújtatott, és azt mondta:
– Tudom, hogy mit szeretnél, hidd el. Talán még jobban is, mint te magad. Tisztázni akarod legbelül, a lelked legtitkosabb bugyrában, hogy mit érzel Oleszja iránt. Ez teljesen érthető. Mindazok alapján, amiket az előbb meséltél nekem, számodra most ez a legfontosabb érzelem, amit rendbe akarsz tenni a saját, belső kis világodban. De…
– Hű, hát rólad aztán pontosan érződik, hogy egy pszichológus díványáról kerültél Evilágba – vágott közbe a tatár, szinte félszegen elmosolyodva. – Ám mégis arra kérlek, hagyjuk most ezeket a fölösleges köröket. Én katona vagyok, nem egy bakfislány. Beszélj velem nyíltan, és főleg konkrét dolgokat felsorolva. Mit érzel, amikor Sztavrilára gondolsz?
– Éppen ez volt a tervem, amíg közbe nem vágtál – korholta földi társát a kormányzó. – És arra kérlek, ne értsd félre, amit most mondani fogok. Nem lesz benne sem minősítés, sem gúny, sem semmi ilyesmi. De egy aszexuális férfinak nem tudom elmagyarázni, mit érzek, ha Sztavrilára gondolok.
– Miért ne tudnád? Csak ki kell belőle vonni mindazt, ami a testiséggel kapcsolatos. Vagy nem is kell kivonni, én majd szétválogatom, bízd ide. Csak mondd, ami az eszedbe jut!
– Mondjam?… Hát legyen – vonta meg a vállát Dariosz. – Minden percben vele szeretnék lenni. Ha nincs mellettem, félembernek érzem magam. Egyre azon jár az eszem, hogy vajon most mit csinálhat, kivel lehet, gondol-e rám, hiányzom-e neki úgy, ahogy ő hiányzik nekem. Bármikor képes vagyok felidézni az illatát, a bőre tapintását, a teste melegét, az ölelését, és az egyesülést, amely az ő testét és az enyémet eggyé forrasztotta. Érdekel minden gondolata, minden vágya, minden kimondott szava, és nem létezhet olyan kívánsága, amit ne akarnék azonnal beteljesíteni, még az életem árán is. Folyton hallom a hangját, a nevetését, a perlekedését, a bántását, a dicséretét, mindent, még a soha ki nem mondott szavait is, mert úgy érzem, hogy csakis őt akarom hallani most már mindig, amíg élek. Nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy ő nem szerepel benne.
A tatár egyre jobban szorította két markában az üres poharát, végül pedig nagyot koppantott vele az asztalon:
– Pontos.
Darioszt kizökkentette a hirtelen zörej, és megdöbbenve hallgatott el.
– Ha a testiséget kivonjuk belőle, akkor tűpontos – erősítette meg Szubotáj. – Pontosan ezt érzem Oleszja iránt. És nem fogom hagyni, hogy egy akárhanyas rohadék android, akiről azt se tudom, kik és mi okból küldték ide, továbbra is szellemi rabságban tartsa az én kis galambocskámat.
– Szellemi rabságban? – hüledezett a kormányzó.
– Miért, te minek neveznéd, amikor valakinek teljesen kimossák az agyát? – kérdezett vissza a tatár, aztán öntött magának, és a tőle merőben szokatlan szenvedéllyel folytatta: – Dariosz, te nem ismered ezt a lányt. Én viszont majdhogynem gyerekkorunk óta. Nála okosabb, józanabb, megbízhatóbb ember nem volt az egész dandárban. Mit gondolsz, miért tudta ilyen fiatalon ennyire sokra vinni? Én csak egy semmirevaló vadászpilóta vagyok, tizenkettő egy tucat, ő meg egy ilyen küldetés helyettes parancsnoka lett, harminchárom évesen! És egykorúak vagyunk!
– Ezt én most nem tudom megítélni, főleg százhetven évvel korábbról – szabadkozott a karját széttárva Dariosz, de a tatárt már nem lehetett leállítani:
– Hát akkor bízd rá magad az én értékítéletemre, nem fogsz csalódni – szögezte le valamivel higgadtabban Szubotáj. – Amit biztosan állíthatok, hogy Oleszja jó katona, kitűnő pilóta, nagyon felkészült űrhajós, vagy ahogy nálunk mondják, kozmonauta, de ami a legfontosabb: remek ember. Önzetlen, jószívű, bajtársias, önfeláldozó. Most mondd meg nekem, mi a bánatért kéne egy ilyen embernek kimosni az agyát, és telepakolni hülyeségekkel? Mi lehet az a nagyobb cél, aminek ez így megfelel? Elpazarolni egy ilyen értékes embert? Egy ilyen katonát, egy ilyen pilótát? Hát ez baromság!
– Elgondolkodtató, amit mondasz – ismerte el Dariosz. – Na de mi a te megfejtésed? Miért történhetett ez Oleszjával?
– Mert Raudona ellenség – jelentette ki határozottan a tatár. – Más megoldás egyszerűen nem létezik. Nem ugyanabban a csapatban játszik, mint mi.
