Osmosis – 212. fejezet

Már erősen esteledett, mire Mario felébredt. Amikor kinyitotta a szemét, gyanakodva pislogott körbe, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Kellett egy kis idő, hogy megnyugvást nyerjen egy nyomasztó álom után, de ebben nagy segítségére volt Emma látványa, aki egy kis asztalka mellett ült, és elmélyülten babrált valamivel.

– Szeretlek, édesem – szólt oda halkan Mario, mire a lány felkapta a fejét, elmosolyodva odafordult, és azt válaszolta:
– Én is szeretlek. – Aztán viszont elkomorult az arca, és így folytatta: – De érzem, hogy valami erőst bánt tégedet. Ámodba is merevű férebeszété.

A fiú visszahanyatlott az ágyra, alkarját a homlokára tette, és bánatosan így szólt:
– Azt hiszem, kiestem a kormányzó kegyeiből.

– Mibű gondulod eztet? – tudakolta csodálkozva Emma.

– Sok apró jelből – adta meg a talányos választ a fiú. – Már nem számít rám, nem vagyok neki olyan fontos, mint amikor először találkoztunk a Kormányzói Hivatalban.

– De attá rá okot? Elkövetté valamit ellene?

– Én aztán biztosan nem.

– Gondúd végig, hogy mikó vót a változás – javasolta Emma –, oszt egybű rá fogol gyünni az okára is.

– Lehetséges – hagyta rá Mario, és még az is megfordult a fejében, hogy beavatja a kedvesét mindabba, ami azóta történt vele, amíg nem voltak együtt, de aztán hamar letett róla. Most büszkélkedjen el a lánynak, hogy ő most már érti és beszéli a meori nyelvet? Annak a lánynak, aki feltehetőleg vért fog izzadni az elkövetkező időszakban, mire elsajátítja a sziget nyelvét? A többi fantasztikus tulajdonságról már nem is beszélve…

Rövid csönd telepedett a helyiségre, aztán Emma óvatosan megkérdezte:
– Akkó abbul a bótbul se lesz semmi, amit a kormányzó igért?

– Nem tudom – vallotta be Mario.

A lány babrált valamivel a kis asztalon, aztán megállt a keze, és határozottan kijelentette:
– Nem baj. Csak mink legyünk meg egymásnak, akkó bármit túlélünk. – Azzal felpattant a kis asztalka mellől, odasietett az ágyhoz, és úgy bújt hozzá Marióhoz, hogy a fiúnak egyszeriben elszállt minden rossz gondolata.

– Ne töprenkeggyé inkább semmin se, édes szerelmem – javasolta Emma. – Pihengessé csak szépen, úgyis nagyon ki vagyol merűve. Inkább gondújá csak rám, meg arra, hogy én itt leszek neked mindig, és követlek bárhova tégedet, mer én mán örökre a tied lettem.

Miközben átölelték egymást, a lány melle valahogy kibuggyant a hálóinge dekoltázsából, és Mario egyszer csak azt vette észre, hogy Emma mellbimbója egészen elérhető közelségbe került, hiszen már a szája szélét csiklandozza. A fiú nem állt ellen a hívogató kísértésnek, szétnyitotta kissé az ajkait, és amikor megérezte Emma duzzadó mellbimbóját a szájában, hirtelen földöntúli nyugalom áradt szét minden sejtjében. Tényleg nem fogtak már fel semmi mást az érzékszervei, mint az imádott nő testének melegét, bőre finomságát, biztonságot adó, ismerős ízét. Nem volt már hajlandó semmi mást befogadni a külvilágból, csakis ezeket a megnyugtató ingereket, ezt a magával ragadó élményt, és úgy érezte, minden a lehető legnagyobb rendben van Evilágon.

Sokáig feküdtek így egymás mellett, jobban mondva Mario jó darabig hevert Emma ölelésében, szájában a mellbimbójával, néhány alkalommal magára hagyatottan lavírozva az álom és az ébrenlét határán, de az egyik feleszmélése közben úgy érezte, mintha a lány óvatosan fészkelődne.

Csakhamar rájött ennek a helyezkedésnek az okára. Emma érzékelte, hogy milyen merev is az ő hímtagja, és most azon ügyeskedett, hogy finoman rácsusszanhasson. Ez egyáltalán nem volt ellenére, sőt. Jobb kezével végigsimított a lány hátán, majd a fenekén, és amikor elérte a combját, szinte magára húzta azt, biztatva Emmát, hogy ölelje át az ő testét a formás lábával. Aztán a keze folytatta a kalandozást, és amikor végül elérte kedvese hívogató ölét, maga is érezhette, mennyire nedvesen vágyakozik a lány az egyesülésre.

Lassan és finoman vezette be ágaskodó hímtagját Emma vágyakozva lüktető puncijába, de amikor elkezdett volna mozogni, a lány forrón átölelte, és szinte lefogta. Aztán hátravonta az arcát az összeborulós ölelésből, megsimogatta a haját, és csak annyit suttogott:
– Nem kell.

Majd azonnal a szájára tapadt, és finom, lassú, végtelenül érzéki csókkal adta tudtára, hogy ő tökéletesen jól érzi magát ebben a helyzetben. Csak legyenek együtt, most semmi más nem számít.

Mario lehunyta a szemét, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy megélje és átélje ezt a nagyszerű pillanatot. Azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget, de mivel ez nyilván nem lehetséges, hát tartson minél tovább. Úgy érezte, a testi egyesülés legmagasztosabb élményét éli most át, amikor a szerelmével, akit az életénél is többre tart, a legbizalmasabb társával, a lelkének párjával fonódhat össze olyan szorosan, amelynél szorosabb összetartozás nem lehetséges két ember között.

Csak néha mozdított finoman az altestén, hogy a merevedését fenntartsa, és időnként azt érezte, ahogy Emma is szorítást gyakorol a testébe befogadott hímtagjára, de a leggyönyörűbb érzés volt megtapasztalni, hogy ez a csodálatos, imádnivaló, drága lány ugyanazt érzi, amit ő.

Amikor Mariót elborították ezek az érzések, akkor mindig erős késztetést érzett megcsókolni a lányt, azzal a gyöngéd, nem tolakodó, finoman évődő, az élet minden pillanatát kiélvező csókkal, amely csak az igaz szerelmesek sajátja. A csoda megtestesülése volt, hogy simogathatja, csókolgathatja, szeretgetheti ezt a drága lányt, ahogy csak a szíve diktálja, és közben mindvégig benne van, és a testük úgy egyesül, mintha ők már mindörökké összetartoznának ezen a világon.

Így aludt el az olasz fiú végül, ezzel a nagy érzéssel a szívében. És amikor felébredt, csodálkozva tapasztalta, hogy a testük még mindig együtt van, a hímtagja még mindig a lány hüvelyében időzik, és a reggeli merevedés miatt fickósabb, mint valaha.

De még ennél is nagyobb felfedezés volt számára, hogy amint felnéz, még mindig a kedvese tekint le rá. Emma most is úgy szereti őt, ahogy tegnap este szerette.

– Te vagy nekem a legnagyobb ajándék – mondta az ébredező Mario, és megcsókolta Emma gyönyörű mellét.