Szubotáj megtörten haladt fel a Kormányzói Palota lépcsőjén. Úgy vágott át az előcsarnokon, mint valami élőhalott. Amikor felért az emeletre, szinte észre sem vette, hogy a két testőr, akik a Hivatal ajtaja előtt posztolnak, összezárják előtte az alabárdjukat. Tiszteletteljes arccal ugyan, de határozottan tájékoztatták, hogy a kormányzó úr lepihent, a helyiség üres, így belépni sem engedélyezett. Mindez persze meori nyelven hangzott el, amiből a tatár egy szót sem értett, de ha értette volna, akkor sem érdekli. Ő most kizárólag Attilával szeretett volna beszélni.
Az anagur törzsfőknek fenntartott lakosztályban a magyar színész békésen hortyogott. Szubotáj sejtette, hogy nem fogja elnyerni Attila lelkes üdvrivalgását, mégis szükségét érezte, hogy felébressze a hírrel:
– Találkoztam Oleszjával.
– Tessék? Hogy mi van? Mi történt? – riadt fel a magyar, és sokáig dörzsölgette a szemét, mire képesnek mutatkozott arra, hogy felfogja, mit is közöltek vele voltaképpen.
– Az Arénában történt – folytatta Szubotáj, aztán szóról-szóra elmesélte a történteket.
– Na, várjunk egy kicsit – emelte fel végül a mutatóujját Attila. – Most akkor valóban nem ismert fel, vagy felismert ugyan, de eljátszotta, mintha azt se tudná, ki vagy? Hogy érezted? Mert nagyon nem mindegy.
A tatár komor arccal hajtotta le a fejét:
– Az a baj, hogy nem tudnám biztosan állítani egyiket sem, pedig egész úton idáig máson sem gondolkoztam, mint hogy most mi lehet az igazság.
Attila nagyot sóhajtott:
– Idefigyelj! Nálad jobb barátom nincs ezen a bolygón, és nagyon nem szeretném, ha félreértenél, de meg kell kérdeznem: teljesen biztos vagy benne, hogy Oleszjával találkoztál?
– Hát ez meg miféle kérdés? – kapta fel a fejét Szubotáj.
– Arra gondolok, hogy talán akkora benned a vágy az Oleszjával való újbóli találkozásra, hogy az már kissé elhomályosította a tisztánlátásodat is. Hiszen te magad mesélted az imént, hogy szokatlan volt az öltözéke, és a frizurája is teljesen új volt számodra.
– Ne beszélj már butaságokat! – pattant fel az ágy széléről Szubotáj. – Ezzel a lánnyal együtt koptattuk az iskolapadot, együtt voltunk kadétok, millió és egy kiképzési feladatot csináltunk végig közösen, számtalan közös expedícióban vettünk részt a világűr legkülönbözőbb pontjain, és akkor azt kérdezed, biztosan vele találkoztam-e?
– Mondtam, hogy nem akarlak megbá…
– Mit érdekel engem a ruhája meg a frizurája? Hát akkor is felismerném, ha erdei manónak öltözve, vagy éppen tarkopaszon állna elém!
– Nyugodj meg – kérlelte Attila –, inkább próbáljuk végiggondolni, hogy miféle oka lehetett erre. Mármint hogy így viselkedjen veled. Ilyen… Hogy is mondtad?
– Ilyen ridegen és elutasítóan – ismételte meg korábbi szavait kissé lehiggadva Szubotáj.
– Fel tudod idézni, hogy kiknek a társaságában volt?
– Igen. Egy csapatnyi vörös hajú nő vette körül. De bevallom, rájuk legfeljebb néhány pillantást vetettem, mert amikor megláttam Oleszját, akkor…
Körülbelül ennyi idejük jutott a téma kivesézésére, ugyanis ekkor kopogtatás hallatszott az ajtón, de rögtön utána be is nyitott valaki, meg sem várva bármiféle reakciót. Ebből már lehetett sejteni, hogy valami magas rangú illető lesz, és tényleg. Nihuc vezérezredes haladt be a helyiségbe, és miután becsukta maga mögött az ajtót, vészjósló hangon így szólt:
– Nem hoztam jó hírt, de úgy érzem, közölnöm kell veletek, mi történt. Nos, az a helyzet, hogy egy ideje nem tudjuk felvenni a kapcsolatot Baskírral. Sem Guzel, sem én.
Szubotáj úgy értékelte, nagyon régen nem érezte magát ilyen rosszul Evilágon, mint éppen ebben a percben. Pedig néhány órája még milyen szépnek tűnt minden! Komoly esély mutatkozott arra, hogy hamarosan újra repülhet az ő Golub madárkájával, ráadásul bebizonyosodott, hogy anno Oleszja is túlélte a landolást, és itt van Osmosis szigetén, elérhető közelségben… erre tessék! Mostanra hamvába halt minden remény.
– Tudom, hogy már jó ideje nem tartózkodtok hazai földön – folytatta Nihuc –, de mégiscsak anagur törzsfők vagytok, ezért meg kell kérdeznem: van tudomásotok olyan körülményről, amelynek Baskír bármilyen formában áldozatul eshetett a határvidéken? Egészen konkrétan a Balinos folyó torkolatáról és annak környékéről beszélek.
– Mire célzol pontosan? – hunyorgott Attila.
– Konkrétan nem céloztam semmire, éppen tőletek várnám azt, hogy nyújtsatok valamilyen támpontot – magyarázta a vezérezredes. – Létezhet bármilyen körülmény, az időjárástól kezdve, anagur törzsi villongásokon át, a folyó túloldalán fekvő norling hercegségekkel való ellenségeskedésig bezárólag, ami hatással lehetett Baskír küldetésére? Bármi!
A két törzsfő szinte egyszerre kezdte ingatni a fejét.
– A határvidéken a legteljesebb béke honol – mondta Szubotáj –, máskülönben nem is tudtuk volna egyetlen harcosunkat sem rávenni arra, hogy utazzon el velünk, és induljon az olimpián.
– Időjárási anomáliák alatt mit értesz? – firtatta Attila. – Ha mondjuk viharba keveredett szegény Baskír a puszta közepén, és belecsapott egy villám, azt mi itt, Osmosis Kormányzói Palotájában honnan tudhatnánk?
– Csak próbáltalak arra serkenteni benneteket, hogy mondjatok el mindent, ami eszetekbe jut – mentegetőzött Nihuc, aztán csalódottan tárta szét a karját: – Várunk, egyelőre mást nem tehetünk. Szerintem pihenjetek le, rátok fér egy kiadós alvás. Ha megtudok valami életbevágóan fontosat, akkor azonnal értesítelek titeket. Akarjátok, hogy küldessek nektek valami harapnivalót? Rég nem ehettetek már.
– Remek ötlet – bólintottak egyszerre az anagur törzsfők, mintha csak egy szinkronúszó válogatott tagjai lennének, és utána nem tudtak nem felröhögni azon, hogy még a gyomruk is egyszerre kordult meg.
