Osmosis – 206. fejezet

Amikor Nihuc visszatért a Kormányzói Palotába, már a földszinten közölték vele, hogy a sziget első embere várja a hivatalában. A vezérezredes felsietett, és a helyiségbe benyitva nem is kellett kérdeznie semmit, mert a kormányzó azonnal kifakadt:

– Na végre! Azt hittem, már sosem érsz ide… Idefigyelj, Nihuc! Van még abból a szeredből? Kezdek szétesni, nagyon kellene a cucc.

– Azt látom – jegyezte meg aggodalmasan a testőrparancsnok.

– Egyáltalán hol voltál idáig? – kérdezte számonkérően Dariosz.

– A családom ügyeit rendeztem el – válaszolta Nihuc.

– A családodét???

– A Pépes Arcú családjáét.

– Mit csináltál velük?

– Semmi különöset. Csak azt a tervet léptettem életbe, amelyet a Pépes Arcú még idejekorán kidolgozott.

– Vagyis…?

– Kimenekítettem őket a szigetről. Az asszonyt és a kislányt is. Már úton vannak a kikötő felé. Egy hajó elviszi őket Brindea szigetére.

Dariosz maga elé bámult egy darabig, aztán zavaros tekintetét megpróbálta a vezérezredes arcára fókuszálni:
– Ki-me-ne-kí-tet-ted? – kérdezte értetlenül. – Mi a bánatért kellett őket kimenekíteni?

– Pontosan azért. A bánatért – közölte tárgyilagosan Nihuc.

A kormányzó újra lehajtotta a fejét:
– Kezdek már nagyon nem érteni semmit… Épp ezért kellene a cuccod… A kis tégelyed… Hallod? – emelte rá újra a tekintetét a vezérezredes arcára. – Minek kimenekíteni a családodat, amikor hamarosan te leszel ezeknek a napoknak a legnagyobb hőse? Mindenki tudni fogja rólad, hogy a köztársaság legkiválóbb beépített embere voltál a királypártiak soraiban, és szinte te egyedül buktattad le az egész összeesküvést, a leghűségesebb testőrökkel karöltve! Akkor meg miért kellene innen elmenekülnie a feleségednek?

– A Pépes Arcú és a felesége már gyerekkoruk óta ismerték egymást. Hogy tudtam volna neki beadni, hogy mindvégig szerepet játszottam? Egy pillanatig sem hitte volna el. Meg aztán miért is tettem volna ilyet? Lesz nekem elég gondom az elkövetkezőkben, nincs szükségem plusz egy szerep eljátszására. Arról nem is beszélve, hogy a Pépes Arcú felesége jóval kevésbé érdekel, mint a kislánya, ebben a történetben ő a legfontosabb – jelentette ki Nihuc.

– Miért, mi van a kislányával? – pislogott bambán a kormányzó.

A metamorf hátradőlt a széken, nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
– Emlékezhetsz rá, Dariosz, pontosan itt, ebben a helyiségben vertem pépessé a valódi Nihuc vezérezredes arcát egy bronzból készült szobrocskával. Nem sokkal az után történt ez, hogy megkaptam az emlékeit. Vagy legalábbis azoknak a legnagyobb részét. Hogy úgy mondjam, az adatfeldolgozás során nem tudtam nem észrevenni, hogy a Pépes Arcú milyen viszonyt folytatott a hatéves kislányával. Mondanom sem kell talán, hogy a kislány akarata ellenére. Amikor ezt…

– Elég! – fogta be a fülét Dariosz. – Nem akarok semmiféle részletet megtudni!

– Kérdeztél, hát válaszoltam – tárta szét a karját a testőrparancsnok. – Engem legfőképpen arra programoztak be, hogy segítenem kell téged, amíg csak az energiáim engedik. Emellett azonban léteznek másféle erkölcsi direktívák is a programomban, mégpedig elég erősek. Csak gondold végig! Ebben a helyzetben mi mást tehettem volna a Pépes Arcú családjával? Arra kellett volna ítélnem ezt a kislányt, hogy én legyek az apja, amíg csak él? Az én rusnya pofámat bámulja nap mint nap? Én legyek az, aki hazamegy hozzá munka után? Aki vele eszik a vacsoraasztalnál? Aki megérinti, megsimogatja? Aki majd áldását adja, ha a lány összeköti az életét egy fiatalemberrel? Aki majd a kis unokára vigyáz, ha úgy adódik, és attól lehet tartani, hogy…?

– Tényleg ne folytasd, mert kifordul a gyomrom – könyörgött Dariosz, a kezébe temetve az arcát.

– Megérted, hogy azt cselekedtem, ami a morális szempontok alapján a legkézenfekvőbb volt? Főleg, miután a Pépes Arcú eleve felkínált egy efféle menekülési útvonalat a családjának.

– Megértem, persze, így már megértem – bólintott Dariosz, aztán halványan intett a jobb kezével. – Ha tényleg arra programoztak, hogy segíts nekem, akkor most legalább hallgass meg.

– Hallgatlak – biztosította Nihuc.

– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én egy érzéketlen tapló vagyok, akit hidegen hagy ez a téma. Éppen ellenkezőleg. A legnagyobb kudarcomnak a mai napig azt érzem, hogy elkaptunk egy pedofilt – magyarázta Dariosz, aztán dadogva hozzátette: – Mármint nem azt, hogy elkaptuk. Még Melbourne-ben történt. Úgy értem, a Földön. Célzott razzia volt. Én bilincseltem meg. Mennem kellett volna a tárgyalásra is tanúskodni, és én szívesen meg is tettem volna. Erre kiderült, hogy egy eljárási hiba miatt szabadon kell engedni.

– Le kellene feküdnöd, kormányzó – javasolta Nihuc. – Egyre összefüggéstelenebbül beszélsz.

– Hát persze, mert még mindig nem adtál abból a rohadt szerből! – csattant fel Dariosz.

A metamorfnak eszébe jutott valami, és békülékenyen kinyújtotta a kezét:
– Na, gyere! Majd a szobádban adok egy jó kis szert.

A kormányzó elfogadta a felé nyújtott jobbot, azt meg pláne jónéven vette, hogy Nihuc szinte felrántja ültő helyéből. E percben olyan gyengének érezte magát, mint aki felállni sem lett volna képes egykönnyen a székéről. A folyosón haladva is a vezérezredesre támaszkodott néha, a lakosztályába érve pedig megkönnyebbülve hanyatlott bele az ágyába, és elhaló hangon suttogta:
– Jöhet az a csodaszer… Sok dolgom van még ma…

Nihuc odaült az ágy szélére, de nem vett elő semmiféle tégelyt vagy fiolát, ehelyett átható tekintettel belenézett Dariosz szemébe:
– Most pedig szépen elalszol, és nem gondolsz már a mai nap problémáira…

A kormányzó még egy darabig próbált ellenállni:
– Attila és Szubotáj merre vannak?

– Ők is alszanak már – duruzsolta a vezérezredes, aztán elégedetten konstatálta, hogy a kormányzó végre megadta magát, és pihentető álomba merült.

Egyébiránt a metamorfnak csak félig volt igaza az anagur törzsfőket illetően. Attila ugyan valóban békésen hortyogott néhány lakosztállyal odébb, Szubotáj viszont ekkor már órák óta az Aréna környékén ténfergett. Bár ő is rettentően fáradtnak érezte magát, de tisztában volt vele, hogy most hiába is hunyná le a szemét, úgysem tudna elaludni. Egyetlen vágy dolgozott benne rendületlenül: viszontlátni Oleszját.

Már nem is számolta, hanyadjára teszi meg ugyanazt az utat, amely három fő helyszínt foglalt magába: a létesítmény kerengőjét, a büfét, illetve a versenyzők szálláshelyének környékét.

És akkor egyszer csak megtörtént a csoda. Már messziről kiszúrt egy szőke hajfonattal keretezett, csinos női arcot, és ahogy közeledtek egymás felé, méterről méterre biztosabban érezte, hogy itt van az a pillanat, amelyre a lelke mélyén öt éve várt. Széttárta a karjait, és ékes orosz nyelven annyit mondott az előtte megtorpanó hajadonnak:
– Galambocskám! Annyira boldog vagyok, hogy újra látlak!

Legnagyobb megdöbbenésére a szőke lány a legcsekélyebb mértékben sem viszonozta az örömét, sőt inkább úgy nézett rá, mint valami tolakodó, pimasz alakra.

– Elnézést, de nem hiszem, hogy ismerjük egymást – mondta Oleszja norling nyelven, nagyjából úgy, mintha egy undok rovarhoz intézné a szavait, majd elegánsan kikerülte a kitárt karokat, és úgy otthagyta a leforrázott tatárt, hogy az sokáig még csak megfordulni sem mert.