A vörös hajú lány láthatólag valami nagyobb, de kellően rövid fatörzs után kutakodott a Balinos folyó partján.
– Megkérdezhetem a nevedet? – kiáltotta oda Baskír. – Csak hogy tudjam, hogyan szólíthatlak, ha már ilyen szerencsésen mindig összetalálkozunk.
– Raudona vagyok – vetette oda a lány, láthatólag nem tulajdonítva különös jelentőséget ennek az adatnak, aztán felmarkolt egy emberi számítás szerint baromi nagy rönköt, és elkezdte a víz felé húzni.
– Hát, az nem kicsi – dünnyögte maga elé az öreg Tanító.
– Na, jöjjön, bácsika, gyorsan kapaszkodjon rá, aztán mire kettőt pislog, már a túlparton is leszünk! – parancsolta Raudona, és Baskír valamiért úgy érezte, hogy nincs is más választása.
Nem sokkal később már a farönkön ült, arccal a menetiránynak, hátul meg a lány úszott, és közben olyan sebességgel tolta maga előtt a rönköt, hogy Baskír újra megerősítést kapott: ez a vörös démon nem lehet evilági ember. De még földi sem.
Az öreg Tanító elgondolkodva nézett maga elé, és most már attól tartott, hogy az agykapacitása is vészesen kezd lemerülni. Máskülönben minek lenne tulajdonítható az, hogy minden kalkulációja végén nonszensz eredmény jön ki? Hiszen egyrészt az adatok teljesen egyértelműen kizárják, hogy Raudona emberi lény volna, viszont a párhuzamosan futó valószínűség-számítás szerint meg annak az esélye, hogy a vörös démon egy android, gyakorlatilag konvergál a nullához… Magyarán szólva: az egyik számítás szerint az a legvalószínűbb, ami a másik számítás szerint majdhogynem lehetetlen?
Baskír most értette meg, miért mondják néha azt az emberek, amikor nagyon erősen gondolkodnak valamin, mégsem jutnak el a megoldásig, hogy „mindjárt megbolondulok”. Androidként eddig még csak halványan sem tudott elképzelni ilyesféle élményt.
Mit nem adott volna azért, ha most összeköttetésben lehetne Guzellel vagy Nihuccal! De jó ideje már ez sem volt lehetséges. Teljesen magára volt utalva. Főleg pedig erre a vörös hajú, cserfes hajadonra, aki öles fatörzseket mozgat úgy, mintha egy szimpla szalonnasütéshez keresne nyársat, és úgy úszik a vízben, mint egy tolóhajó.
Guzelnek egyébiránt Baskír problémái nélkül is megvolt a maga gondja, ugyanis ebben a percben lépett be Hódospatak alvégi kocsmájába, és örömmel állapította meg, hogy a korábban megbeszéltek értelmében Esteban főszakács már ott vár rá. Letelepedett a spanyol fiúval szemben az asztalhoz, és csöndben megkezdte az oktatást. Természetesen angol nyelven, hogy még csak kóbor szófoszlányok se buktathassák le őket a helyi parasztok előtt a titkos beszélgetésük tárgyát illetően.
Guzel úgy látta, hogy nem lesz könnyű dolga. A főszakács arcán ott ült minden csalódottság, amiért Osmosisból vissza kellett utaznia a Kalrund Fejedelemségbe. Ráadásul a megbeszélés sem haladhatott ideális tempóban, mert először is megzavarta őket a fogadós, aki egy koszos konyharuhával a karján odahaladt az asztalukhoz, és megérdeklődte, hogy mit fogyaszt az új vendég.
– Egy korsó mézsört kérek – válaszolta Guzel, és a maga részéről letudottnak vélte a párbeszédet. Nem így a fogadós, aki az irdalt nyúlhústól kezdve a barnaszószos báránybordáig mindent a vendége figyelmébe ajánlott. Nem annyira kedvesen, mint inkább rámenősen.
Ekkor már a helyiségben ülők csaknem fele őket figyelte. Guzel úgy gondolta, jobb a békesség, ezért a bordát választotta, és elégedetten konstatálta, hogy a fogadós végre visszavonul a pult mögé a koszos konyharuhájával.
– Ezt az egészet úgy fogd fel, mint egy vakációt – közölte a spanyollal halkan, miután újra kettesben maradtak, és a helyi atyafiak is visszatértek szokásos tevékenységeikhez, úgymint buta arccal bámulni a poharuk fenekére, illetve orbitális baromságokról beszélgetni kétszáz szavas szókinccsel.
– Mit értesz az alatt, hogy vakáció? – hunyorgott gyanakodva Esteban.
– Az az idő, amit Evilágon töltesz el, a földi életedből nem esik ki – magyarázta Guzel. – Pontosan ugyanoda és ugyanakkor fogsz visszatérni, amiko…
– Álljunk meg egy szóra – emelte fel a kezét a spanyol. – Ezt már odaát, a szigeten is magyaráztátok – emlékeztette a Tanítót, és közben lehetetlen volt nem észrevenni, a rövid idő ellenére micsoda nosztalgikus vággyal emlékezik vissza az Osmosisban beszerzett élményeire. – Csakhogy van ám itt egy kis gond – mutatott rá Esteban. – Amikor én átkerültem ide, akkor a Földön éppen egy felszarvazott férj elől menekültem. Tehát ha egy mód van rá, ezt a visszatérést olyan negyedórácskával eltolni kérném, már csak a saját testi épségem miatt is. Hogy előre vagy hátra, az már szabadon választott.
Guzel hamiskásan elmosolyodott:
– Meglátom, mit tehetek, ha majd odakerül a sor. – Aztán hamar elkomorodott az arca: – Most azonban térjünk rá az itteni feladataidra. Mindenáron el kell érnünk, hogy visszakerülj Rőtvárba, ráadásul nem is pusztán abba az egzisztenciális állapotba, ahol voltál, hanem egészen be kell férkőznöd a fejedelemség uralkodói körének bizalmába.
– A kiscsajnál szerintem ez menni fog – vigyorodott el kajánul a spanyol –, de a fejedelem velem sosem volt bizalmas. Az odáig rendben van, hogy imádta a főztömet. De hát azt ki nem imádja? Az is oké, hogy néha berúgva mondott a jelenlétemben pár dolgot, amit szerintem másnap megbánt volna, már ha emlékezik rá. Egyszer pedig egészen komoly beszélgetést tudtam kihallgatni. De ez minden. Igazából nem tudom, hogy mit vártok tőlem. Mármint úgy értem a többesszámot, hogy vágom a szitut, tehát te nyilvánvalóan a fejesek közé tartozol, akik ezt az egészet itt szervezik, az öreg bácsival együtt.
Guzel most kissé ráhajolt az asztalra, és nagyon mélyen belenézett a főszakács szemébe:
– Úgy tekints magadra, mint egy igen magasan kvalifikált ügynökre. A te szereped ebben a játszmában kulcsfontosságú. A hírszerzésünk elsőszámú embere leszel a fejedelemségben. A képességeid is megvannak hozzá, és a lehetőségeid is. Felbecsülhetetlen szolgálatot tehetsz a közös ügyünknek, és ennek meg is lesz a jutalma.
Esteban egészen beleszédült a felvázolt perspektívába. Már egyre kevésbé sajnálta, hogy Evilág frissen megismert álomországából, Osmosisból ilyen hirtelen vissza kellett térnie az unalmas norling vidékekre, de hát azt mondja ez a fő-okosságszervező, hogy átmeneti lesz az egész. Ráadásul mindez sehogy sem befolyásolja a visszatérését a földi életébe. Mármint nem veszít otthon egy napot sem. Akkor meg mit kényeskedjen? Hát ez így tényleg egy oltári jó buli!
Illetve várjunk csak egy kicsit! Igenis befolyásolhatja a visszatérését a földi életébe, hiszen nyilván nem mindegy, hogy milyen színvonalon teljesít ebben a furcsa világban. Ez a muksó, aki elé épp most rakják le a báránybordát, meg a haverja, az az öreg, szakállas fószer tutira befolyásolni tudják az eredményt.
– Volna még egy nem egészen elhanyagolható kérdésem – szólalt meg Esteban a hosszas töprengés után. – Lehet-e valami bajom nekem itt ebből az egészből? Már úgy értem, némi kis felnégyelés, lefejezés, máglyán elégetés, meg efféle csinos módszerek, amelyek annyira divatosak itt mostanság.
– Nem lehet – szögezte le határozottan Guzel. – Vigyázunk rád.
A spanyol fiú láthatóan megnyugodott:
– Akkor most térjünk rá a gyakorlati megvalósításra – javasolta. – Hogy a fenébe’ tudnék én visszakerülni az uralkodó kegyeibe? Hiszen hosszú kvintákkal ezelőtt megszöktem tőle!
– Azt csak te tudod, hogy megszöktél – mutatott rá a Tanító. – És én most pontosan azért vagyok itt, hogy a fedősztorit kidolgozzuk. Elmondom, hogy mi történt. Te nem megszöktél, hanem elraboltak. Mégpedig a Gunnerud Hercegség katonái. Nevezett hercegség udvarában elirigyelték a fejedelem főszakácsát, és mivel tudták, hogy más módon nem volna lehetséges megszerezni, foglyul ejtették ezt a kiváló séfet, elhurcolták a saját fővárosukba, és ott rabszolgamunkára kényszerítették Gunne-vár konyháján. Mindezt pedig a legnagyobb titokban, hiszen ugyebár ez súlyosan megmérgezhette volna a két, immár rokoni kapcsolatra lépett család viszonyát.
Esteban arcára kettős érzelmek ültek ki. Látszott rajta, hogy szerfölött hízeleg neki, amit a személyének fontosságáról, a szaktudásáról és nélkülözhetetlenségéről állít ez a mese, azonban nem tartja annyira hihetőnek, hogy ilyesmit bárki bevegyen.
Guzel kitalálta a gondolatát, ezért nyomban belekezdett a kifejtésbe:
– Hogy egy sztori mennyire hihető, az nemcsak az elbeszélés módjától függ, hanem az alátámasztó körülmények mennyiségétől és milyenségétől is. A te esetedben például attól, hogy milyen állapotban kerülsz vissza ma este Rőtvárba. Mert hogy még ma visszajutsz oda, abban biztos lehetsz. Na már most, nem mindegy, hogy teljesen ép fizimiskával kerül erre sor, vagy számtalan olyan külső jeggyel, amelyek mind arra utalnak, hogy téged az elmúlt időszakban valóban fogva tartottak, bántottak, gyötörtek, és kényszerrel vettek rá mindenféle cselekedetedre.
Nem tudni, hogy Estebant a már elfogyasztott ital, vagy a feladat grandiózus mivolta hozta-e lázba. Esetleg az a vágy, hogy hamarosan akár újra szeretkezhetne az édes kis Lanagriddal. Netán ezek összessége. Mindenesetre a spanyol ebben a pillanatban tisztán átlátta a feladatát, és ennek jegyében belekötött a fogadósba.
Mellesleg túl nehéz dolga nem volt, mert az illető éppen ekkor jelent meg az asztaluk mellett, és a szokásos retkes konyharuhával a karján megbántottan reklamálni kezdett:
– Úgy látom, nem ízlik sem a söröm, sem a főztöm.
Guzel az érintetlen tányérjára és a hasonló paraméterekkel rendelkező söröskorsójára pillantott, de aztán végtelenül szelíden és kedvesen így szólt:
– Bocsássa meg nekem, fogadós uram, de kissé elbeszélgettük az időt a barátommal.
No, a spanyol korántsem volt ilyen joviális.
– Te amúgy mi a pecsemet sertepertélsz itt, miért nem takarodsz vissza a pult mögé? – érdeklődött Esteban.
– Hogy mit mondtál, fiatal barátom? – tette át érdeklődésének fókuszát a fogadós a nem fogyasztó vendégről annak asztaltársára.
– Jól hallottad, seggarc! – biztosította a spanyol. – Nem az a dolgod, hogy körbejárj itt, aztán mindenkit lebasszál, hogy mit evett, meg mit ivott! Hol tanultad te a vendéglátást? Egyáltalán hogy mersz nekünk beszólni? Mi az anyád közöd van hozzá, hogy abból, amit amúgy kifizetünk, mit eszünk meg, mit iszunk meg?
– Jól hallottam, hogy anyámat emlegetted, te ripők? – tudakolta a fogadós, és a nyomaték kedvéért átfordította a karján lógó konyharuhát, és ezt csak azért lehetett nehezen értelmezni, mert az említett szövetdarab fonákja pont ugyanolyan szutykos volt, mint a színe. Mindenesetre ekkor már a környékbeli asztaloktól is felálltak a helyi atyafiak, mert bár nem látták át a nézetelérés teljes paradigmáját, azt azért érezték, hogy óriási bunyó van kilátásban.
– Te beszótá a fogadósnak, he!? – emelkedett fel az asztala mellől egy nagydarab, de erősen pocakos atyafi, és nehezen lehetett volna megfejteni, hogy az általa alkalmazott fonémák most a kérdő, a kijelentő vagy a felszólító mód alá sorolhatók-e be. Rendkívül értelmes tekintetét nézve pedig az is talányos volt, hogy akár az igen, akár a nem választ képes lett volna-e megfelelően feldolgozni.
Mindenesetre egyvalami biztosnak tűnt. A helyiségben túlteng az illemtanárok aránya, és itt lassan már mindenki Estebant akarja tiszteletre tanítani.
