Leszállt az alkony Osmosis szigetére. Az Olimpiai Játékok nyitónapja véget ért, mégpedig fényes sikerrel. A nézősereglet tombolva szurkolt a lándzsavetés, a súlylökés és a távolugrás bajnokainak, és az első versenynap lezárásaként kórusban éltették a kormányzót. Az ország első emberét, aki most a Vértanúk dombjának tetején állt, és onnan tekintett le az elnyugodni készülő fővárosra. A kőkorlátnak támaszkodott, és meredten nézte a házak rengetegét.
– Szerinted van okunk félni? – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Egyáltalán miért állsz tőlem ilyen távol?
Ezen szavait Marióhoz intézte, aki valóban jó néhány lépésnyire cövekelt le tőle. Az olasz fiú összerezzent Dariosz szavai hallatán, hiszen elég régóta álldogáltak már itt teljes csöndben, amelyet időnként legfeljebb az odébb álldogáló hintó lovainak horkantása szakított félbe.
Mario odalépett a kormányzó mellé, ő is rátámaszkodott a korlátra, és mintha kissé megbántva válaszolt volna:
– Az Arénába a vezérezredes társaságában kocsikáztál. Ide meg az enyémben, de egész úton nem szóltál semmit. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy most nem nagyon szeretnél beszélgetni velem.
– Elmerültem a gondolataimban – mondta Dariosz, aztán leemelte a tekintetét a sötétbe burkolózó városról, és immár az olasz fiú arcát fürkészte: – Na, mi van? Tán megsértődtél? Vagy inkább arról van szó, hogy tartasz a kérdéseimtől? Például attól, hogy milyen módszerrel tanultál meg egyik napról a másikra meori nyelven?
– Hidd el, fogalmam sincs – bizonygatta Mario. – Én is ezen töprengtem majdnem egész nap, de nem tudok rá magyarázatot. Legfeljebb azzal nyugtathatom magam, hogy nincs ebben semmi különös, hiszen annak idején a norlinggal is szinte ugyanígy jártam. Egyik nap még alig értettem belőle valamit, másnap meg már simán elboldogultam a piacon és a fogadóban.
Dariosz megpróbált visszaemlékezni, nála hogyan zajlott ez a folyamat, de hiába gyötörte megfáradt agyát, nem tudta felidézni a hosszú évekkel korábban történteket.
– Hej, de jól jönne most egy korty Nihuc csodafőzetéből! – fakadt ki belőle a sóhaj, miközben az orrnyergét nyomogatta az ujjaival.
– Tényleg, mi a fene az, amit megitatott veled? – kíváncsiskodott az olasz fiú. – És hol van a vezérezredes? Tán csak nem nyugovóra tért? Nem úgy illene, hogy ő is segítsen minket ezen a nehéz éjszakán a földöntúli képességeivel?
– Kétlem, hogy egy metamorfnak szüksége lenne alvásra – vélekedett a kormányzó, de a lényegi válaszadásra már nem kerülhetett sor, mert ekkor Mario megkönnyebbülve így szólt:
– Na, már jön is. Ráadásul, ahogy hallom, kísérettel.
Dariosz gyanakodva vonta össze a szemöldökét:
– Te mi a fenéről beszélsz?
– Lódobogást hallok – válaszolta Mario. – Két lovas közelít errefelé. Te nem hallod?
A kormányzó a világon semmit sem hallott, azt viszont határozottan érezte, hogy több rejtélyt már nem lesz képes elviselni ezen az elátkozott napon, mert ledobja az agya az ékszíjat.
Végül, némi késéssel ő is meghallotta a lovak patájának dübögését. Igaz, azt nem tudta volna megállapítani, hogy hány patáról van szó, de nem is bajlódott most ilyen rejtvényekkel. Azzal nyugtatta magát, hogy Mario egy húszéves fiú, még szép, hogy jóval kifinomultabb a hallása, mint az övé!
Aztán előtűnt a holdfényben a két lovas, akik közül egyik sem a vezérezredes volt, hanem a két anagur törzsfő. A kormányzói hintóhoz közelítve a testőrök megállították ugyan őket, de miután látták, hogy kikről van szó, előzékenyen megfogták a lovaikat, miközben Attila és Szubotáj leszálltak a nyeregből.
– Van valami fejlemény? – kérdezte izgatottan a magyar, amikor odaért a többiekhez a korláthoz.
– Hol van Nihuc? Nem kéne neki is itt lennie? – forgatta a fejét idegesen a tatár. – Belestem a hintóba, abban biztosan nem ül.
– Mit akar mindenki a vezérezredestől? – méltatlankodott Dariosz. – Lemaradtam netán valamiről? Már ő a sziget kormányzója, vagy mi van?
– Tudod, az azért eléggé nyugtalanító – magyarázta Szubotáj –, hogy eddig három android is segített minket, mostanra viszont eltűnt mellőlünk mind, ráadásul kettőről azt sem tudjuk, merre járhat. Egyedül Baskírnak van alibije, aki elment az én Golub madárkámért.
Dariosz meg mert volna esküdni rá, hogy miután a tatár kiejtette a vadászrepülője nevét, kissé megnyalta a szája szélét. Nem perverz ez a dolog egy egész kicsinykét? – morfondírozott magában. Aztán úgy volt vele, ha már aszexuális valaki a legszebb férfikor közepén, hát mégiscsak szüksége van egy hobbira, ami izgalomba hozza.
– Guzel és Nihuc is bizonyára tudja, hogy mit csinál – vetette közbe Attila, és mivel nagyon unta már a feszültséget, amely az utóbbi időben eluralkodott a körükben, megpróbálta feloldani egy témaváltó megjegyzéssel: – Nem volt semmi az az ünneplés a nap végén az Arénában. Tudod, Dariosz, átéltem már színészként jó néhány nagy pillanatot, de azt a tapsorkánt még én is megkönnyeztem. Mit nem adnék érte, ha egyszer tízezrek előtt játszhatnék, és a végén…
– Hagyjuk – legyintett a kormányzó, alaposan lelombozva Attilát. – Csalóka ez a kép. Hiába ünnepel téged egy egész aréna, ha közben tudod, hogy nem is olyan messze egy kisebb seregnyi ember meg arra vár, hogy másnap a nyakadra tehesse a kést.
A magyar ugyan kedvetlenné vált, Mariónál viszont épp az ellenkezője volt megfigyelhető. Ki is szúrta ezt Dariosz, és nyomban odaszólt neki:
– Hát te meg mit bazsalyogsz? Mondtam talán valami vicceset?
– Te nem – válaszolt az olasz fiú –, a testőreid viszont igen.
Most már nemcsak a kormányzó hüledezett, de a törzsfők is. Ez nem is csoda, hiszen a hintó mellett álldogáló testőrök jó ötven lépésnyire voltak tőlük. Csak nem azt akarja mondani ez a srác, hogy érti, amit azok egymás között pusmognak?
De, bizony Mario pontosan ezt akarta mondani. Olyannyira, hogy lehalkította a hangját, és beszámolt róla, hogy miről folyik a diskurzus a katonák között:
– A magas, fekete hajú áhítattal figyel minket, bár egyetlen szavunkat sem érti. De épp ez a lényeg, mert arról győzködi a másik kettőt, hogy mi az istenek nyelvén beszélgetünk. A bronzbarna bőrű ezt nem hiszi, de a legizmosabb fickó állítja, hogy már ő is hallott ilyen beszédet a Kormányzói Hivatalban.
– Fejezd be – szólt rá az olasz fiúra Dariosz, és most már ő is visszavett a hangerőből. – Nem az érdekel, hogy miről suskusolnak a legényeim, hanem az, hogy te ezt hogy a fenébe tudod megérteni.
Mario most már nem tehetett mást, részletesen beszámolt arról, ami délelőtt történt vele a vigalmi negyed kocsmájában. Aztán az elbeszélés végén hirtelen elhallgatott, a fejét hátravetette, és úgy festett, mint aki az éjszaka hátralévő részét a csillagok bámulásával óhajtja eltölteni.
– Na, mi van? Most már az istenek beszélgetését is hallod? – kérdezte pikírten a kormányzó, aki újra azt érezte, hogy kezd sok lenni neki mindaz, amit élete eddigi legnehezebb órái mérnek rá.
– Valami elrepült felettünk – forgatta a fejét Mario, még mindig az égboltot kémlelve. – Nagyon furcsa hangot adott ki. Nem tudom mihez hasonlítani, mert ilyen különös duruzsolást, vagy mi a fenét még sosem hallottam.
– Egy denevér lehetett – vélekedett Attila.
– A denevérek ultrahangokat bocsátanak ki – mutatott rá Dariosz, és még mindig meredten bámulta az olasz fiú arcát. – Ha most azt mondod, hogy érzékeled az ultrahangokat is, akkor holnap beléptetlek a haditengerészetbe, és te leszel az első szonárunk.
– Biztosan nem denevér volt – szögezte le Mario. – Vagy ha mégis, akkor Evilágban igen különös hangot adnak ki a denevérek.
Attila hosszan és jóízűen nevetett a kormányzó szavain, és végtelenül örült, hogy mégiscsak oldódni látszik a feszültség. Hiába – gondolta magában –, nincs az a borús hangulat, amit egy kis humorral ne lehetne elviselhetőbbé tenni.
A magyar színész nem sokáig örülhetett, ugyanis a helyzet úgy alakult, hogy a továbbiakban már nem a hallás, hanem a vizuális érzékelés vette át a főszerepet, amikor Szubotáj egyszer csak elkiáltotta magát:
– Odanézzetek! – és jobb karját előrenyújtva a városra mutatott.
Lenn, a sötétben szunnyadó házak között, valahol messze fellobbantak a lángok…
