Az Arénában kezdetét vette az Olimpiai Játékok megnyitó ünnepsége. Dariosz természetesen a dísztribün közepén foglalt helyet; a jobbján Nerid király ült, a balján pedig Attila és Szubotáj, mint az idegen országokból érkezett versenyzői küldöttségek legmagasabb rangú képviselői. Mindannyian vidám hangulatban voltak, elsősorban azért, mert a kormányzó nem nyújtotta hosszúra a beszédét. Valljuk be, nincs az a korszak, amikor a tisztelt publikumot egy ilyen esemény kapcsán jobban érdekelnék az állami vezetők beszédei, mint azok a történések, amelyek a küzdőtéren zajlanak.
Nerid király másik oldalán a vezérezredes ült, és most az öregedő uralkodó odafordult hozzá, hogy optimista kijelentést tegyen:
– Biztos vagyok benne, hogy a népemnek már ma is lesz oka ünnepelni, ráadásul nem is egyszer.
– Megértem a derűlátásodat, felség – válaszolta Nihuc –, de arra kérlek, ne várj sokat a mai versenynaptól.
– Talán kételkedsz a nerideai harcosok tehetségében? – horgadt fel a király. – Rosszul teszed, mert közülünk többen is esélyesek az aranyéremre, például birkózásban az a vitézem, aki…
– Félreértesz, felség – hajolt közelebb Nihuc. – Néped versenyzőit igen nagyra becsülöm. Mindössze arra szerettelek volna figyelmeztetni, hogy történt némi változás a menetrendben. Minden olyan versenyszám döntőjét, ahol a legcsekélyebb esély is mutatkozott nerideai győzelemre, áttettük holnapra.
– Na de hát miért?
– Megvolt rá a jó okunk. A győzelmek értelemszerűen ünneplést vonnak maguk után, ezekkel pedig együtt jár például a kimenő engedélyezése a katonáknak. Márpedig ha van időpont, amikor az ilyesmi nem ajánlatos, az éppen a mai éjszaka.
– Miről beszélsz pontosan, vezérezredes?
– Bocsáss meg, felség, de erről többet csak akkor mondhatok, ha négyszemközt maradunk – szabadkozott Nihuc, aztán a másik oldalán helyet foglaló Marióhoz fordult, és odahajolt a füléhez:
– Intézkedj, hogy biztosítsanak nekem egy helyiséget, ahol később négyszemközt tárgyalhatok Nerid királlyal.
Az olasz fiú értetlenül nézett Nihucra:
– Az odáig rendben van, hogy már beszélem a meori nyelvet, de mégis, hogyan intézkedhetnék erről? Én itt nem vagyok senki.
– Csak hivatkozz rám – villantott meg egy farkasvigyort a vezérezredes. – Meglátod, meglesz a hatása.
A versenyzők közben színpompás menetoszlopokban vonultak körbe a küzdőtéren, a közönség lelkes éljenzése és zászlólobogtatása közepette. Harsogtak a kürtök és a fanfárok, betöltve az Aréna légterét, és Dariosz elégedetten állapította meg, hogy az építmény tervezői kiváló munkát végeztek. Ilyen hangulat még az ő hajdani győzelmei idején sem volt soha, pedig a régi arénára is a teltházas rendezvények voltak jellemzők.
Láthatóan Attilát is lenyűgözte a miliő:
– Annak idején szerepelhettem a Julius Caesar szabadtéri előadásában – szólt oda anagur társához, a szokásos anekdotázó stílusban. – Nagyon jól kivitelezett produkció volt, de be kell vallanom őszintén, ez az élmény még azt is felülmúlja. Teljesen úgy érzem magam, mintha az ókorba csöppentem volna.
– Talán mert ez maga a valóság, nem egy színielőadás – vélekedett Szubotáj, de hirtelen elhallgatott. A következő pillanatban pedig már egész testében megfeszülve, enyhén előrehajolva meresztgette a szemét a küzdőtérre.
– Na, mi az? Mi tűnt fel? – kérdezte Attila, és elhűlve vette észre, hogy a tatárnak még a keze is remeg kissé. Aztán az a remegő kéz bizonytalanul elindult oldalra, míg végül Attila lábára téve állapodott meg, és olyan erővel szorított rá a magyar combjára a térde fölött, hogy az egészen ijesztő volt.
– Odanézz! – hörögte Szubotáj, és a hangja legalább úgy remegett, mint az imént a keze.
– Kérlek, sürgősen tájékoztass, hogy mit kell néznem, mielőtt amputálni kell a jobb lábamat, általános vérhiány okozta üszkösödésből kifolyólag – nyögte a magyar, miközben feltűnés nélkül megpróbálta lefejteni Szubotáj ujjait a combjáról.
– Nem mit, hanem kit! – próbálta túlharsogni a fanfárok hangját a tatár. – Ott, az a szőke lány! Látod? – mutatott hirtelen a küzdőtér egy pontjára, de sajnos nem azzal a kezével, melynek ujjai még mindig karvalyszerűen markolták Attila combját.
– Ennél azért valamivel több információra lesz szükségem az azonosításhoz – szólt keserves hangon a magyar. – Meg ahhoz is, hogy megmaradjon a jobb lábam…
Szubotáj végre összeszedte magát valamelyest, és elsősorban levette bal kezét a társa lábáról, de a jobbjával sem hadonászott már, mert ráébredt, hogy egy dísztribün kellős közepén ül, ahol nem igazán ildomos ilyen feltűnően mutogatni, főleg nem a sziget kormányzójának közvetlen közelében.
– Mellesleg egyetlen szőke lányt sem fedeztem fel abban az irányban, amerre mutogattál – közölte Attila, miközben a combját masszírozta. – Csak egy csapatnyi vörös hajadont látok.
– Hát akkor mégiscsak jó irányba nézel – nyugtázta a tatár. – Ugyanis a vörös nők gyűrűjében vonul az a szőke lány, akiről beszélek. Sajnos egyre messzebbre tőlünk…
– De mégis ki volna az?
– Gondolkozz már egy kicsit!
– Talán Emma? – tippelt a magyar. – Őt véled látni?
– Ehh, te marha! – legyintett bosszúsan a tatár, ráadásul kettős bosszúsággal, mert nagyon úgy tűnt, hogy most már ő is szem elől veszítette a nőt, akit eddig oly izgatottan figyelt. – Semmilyen másik szőke nő nem jut eszedbe? Különben is, mi a fenéért jönnék lázba Emma látványától?
– Hát akkor meg kiről beszélsz? Bökd már ki végre, a Világügyelő Férfiú áldjon meg! Vagy intézkedjek Dariosznál, hogy egy soron kívüli kormányzói rendelettel vegye fel az olimpia műsorára a nézőtéri barkochbát?
Szubotáj odafordult a társához, és az arcán különös érzelmek ragyogtak, amikor elárulta valahára:
– Meg mernék esküdni rá, hogy Oleszját láttam…
