Az italkimérésbe lépve Mario már az első pillanatokban érezte, hogy itt sok új élményben lesz része. Ám azt még csak nem is sejtette, hogy a tapasztalatai jóval sokrétűbbek és szerteágazóbbak lesznek, mint ahogy azt elsőre gondolta volna.
Elsőként az tűnt fel neki, hogy milyen nagy a helyiség. Az utcáról ez még csak véletlenül sem így látszott. Pontosabban fogalmazva: aki az aprócska portálból vont le következtetéseket, mielőtt belépett volna az italkimérésbe, az utána igencsak meglepődhetett, hiszen korántsem tizenöt-húsz ember kiszolgálására volt alkalmas a műintézmény. Most is legalább nyolcvan-kilencven fő vigadozott benne, a legkülönbözőbb módokon. Egyesek csak ittak, mások mindenféle tiltott szerencsejátékokat űztek, néhányan pedig a helyiségben fellelhető, többnyire olcsó és ápolatlan lotyókat próbálták megfűzni.
Mario úgy vélte, a tulajdonos valamikor megszerezhette a szomszédos épületek tulajdonjogát is, ám nem akart hatalmas, hivalkodó utcafrontot magáénak tudni, ezért a jobbra és balra eső két ház nyílászáróit vakablakként tartotta fenn, mert láthatóan többre becsülte a kocsmája csöndesen megbúvó imidzsét, mint a harsány, feltűnősködő közképet. Hogy csak az adóbeszedők miatt nem szeretett volna szemet szúróan magamutogató lenni, vagy más is motiválta, ezt nem lehetett tudni, de Mariót e percben nem is foglalkoztatta a dolog.
Sokkal inkább feltűnt neki, hogy a helyiségben mindenféle rendű és rangú ember mulatozott. Az a fickó például, aki a többszörösen lehányt, foltos gúnyájában az imént visszarántotta az ajtóból a mindenáron kiájulni szándékozó fiatal nőt, éppúgy megfért a létesítményben, mint azok a jólöltözött urak, akik leginkább valamiféle hivatalnokoknak tűntek első pillantásra, és egy távolabbi asztalnál beszélgettek bizalmasan.
Ha földi szóval kellett volna megfogalmaznia, ami a szeme elé tárult, Mario mindenképpen a multikulturális kifejezést használta volna. Az sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy szabadnapos rabszolgák éppúgy vigadnak a helyiségben, mint magas rangú, megbecsült polgárok. Hogy ez annak volt-e köszönhető, miszerint az olimpia megnyitójának napja van, vagy itt ez volt az általános gyakorlat, főleg ebben a korai időpontban, azon Mario már egyáltalán nem morfondírozott, mert elkövetkezett az a pont, amitől kezdve kizárólag saját magával volt képes foglalkozni.
Mivel nem beszélte a helyi nyelvet, csak mutogatva tudott rendelni a csapostól egy csupor mézsört. Csakhogy ez a helyzet szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott.
Ahogy ott álldogált a pult mellett, jó darabig összefüggéstelen zümmögésnek, felfoghatatlan kavalkádnak érzékelte a helyiség hangzavarát. Nem volt ezzel semmi baja, hiszen ugyanezt tapasztalta például az ételárusító placcon is, ahol Zurabbal először találkozott, vagy később bármikor, ha a helyiek beszédét kellett hallgatnia.
Igen ám, de most hirtelen azt tapasztalta, hogy ő ezt az egészet megérti. Mindent ért, amit körülötte mondanak!
Pontosan tudta immár, hogy az előtte alig karnyújtásnyira borozgató bánatos atyafi éppen azt panaszolja az ivócimborájának, hogy beteg a kisfia. Mögötte valaki azt ecsetelte egy másik illető számára, hogy őt megcsalta a felesége, ezért még iszik egy kupa bort, és aztán átmegy srégen szembe, a rózsaszín zászlós házba, és kiválaszt magának egy kövérkés, nagy mellű nőt, és vele fogja megbosszulni a hűtlen asszony árulását, kerül, amibe kerül. Hát most mit csináljon, ha neki a kövérkés, nagy mellű nők tetszenek, akikbe mindenhol jól bele lehet markolni? Az ő asszonya is ilyen, de már egy ideje csak a kifogásokat hallja tőle, ha huncutkodásra kerülne sor, ámbár most már érti az egészet, a szeretőjének tartogatta a testét, őt pedig levegőnek nézte az az álnok és rafinált céda.
Mario teljesen lefagyottan álldogált a pult mellett. Egy darabig mozdulni sem tudott, annyira lemerevedett, ám tartott tőle, hogy csak idő kérdése, és ezt mások is észreveszik. Erőltetnie kellett, hogy mindenféle komfortmozgásokat végezzen, például megvakargatta az orrát, a füle tövét, végigsimított a homlokán, mintha csak izzadna, közben pedig kétségbeesetten próbált visszaemlékezni bármi olyan dologra, ami igazolhatná, hogy ő most már jogosan érti a meori nyelvet.
Hirtelen egy valóban távoli példa tolult fel az elméjében, még a földi életéből. Az apja egyik idősebb lovásza mesélte anno, hogy gyerekkorában jó pár évet eltöltött Svájcban, a csonka családjával együtt, ott is jártak iskolába a nővérével. Az édesanyjuk korán megözvegyült, egyedül nevelte őket, és adódott egy jó munkalehetőség számára Zürichben, hát odaköltöztek egy időre. A lovász azt mesélte, hogy a testvérével naphosszat német nyelvű tévét néztek, mindenféle sorozatokat, magazinműsorokat, rajzfilmeket… és egyszer csak azt vették észre, hogy értenek németül. De szinte minden átmenet nélkül!
Lehet, hogy valami ilyesmi történt most velem? – kérdezte magától az olasz fiú. És aztán az is eszébe jutott, hogy amikor Evilágba került, sokáig nem értette, mit karattyolnak mellette ezek a norling népek, de mintha akkoriban is úgy történt volna, hogy ez szinte minden átmenet nélkül, egyszer csak átváltott…
Szeretett volna sokkal intenzívebben belemerülni ebbe a nem túl régi emlékbe, de ez nem sikerülhetett, mert a koncentrációját erősen zavarta az atyafi, aki mögötte állva folyton a kövérkés, nagy mellű asszonyáról hablatyolt. Mario kissé bosszúsan hátrafordult, és elhatározta, hogy most aztán kipróbálja, el tud-e tanácsolni valakit meori nyelven a közeléből, felszólítva, hogy kicsit távolabb sírja el a bánatát, de a kísérlet egyelőre nem jöhetett létre. Amikor megfordult, csodálkozva vette észre, hogy az égvilágon senki nem áll mögötte.
Mario egy ideig nagyon buta arccal bámult maga elé, mert hiába nem látta a panaszkodó fickót, még mindig úgy hallotta a sirámait, mintha előtte állna a szerencsétlen megcsalt férfi. Ráadásul ekkor a haverja elkezdte vigasztalni szegény felszarvazott férjet, és eltelt egy kis idő, mire az olasz fiú lényegében szájról olvasással be tudta határolni, hogy a két atyafi, akiknek a párbeszédét hallja, közvetlenül a bejárat melletti asztalnál diskurál, jó tizenöt méternyire tőle.
Ekkor már nem alibiből kellett megtörölgetnie a homlokát. Elképesztően furcsa dolgot vett észre magán. A helyiség bármelyik szereplőjére képes volt a hallását úgy összpontosítani, hogy olyan tisztán követhette a mondandóját, mintha csak ott ülne mellette.
Szó szerint nem akart hinni a fülének. Próbaképpen kiválasztotta a legtávolabb helyet foglaló párocskát. Egy durva darócinget viselő férfi próbálta megfűzni az egyik legborzosabb utcalányt bizonyos szolgáltatásokra, a szajha viszont azt firtatta állhatatosan a nagydarab parasztnál, hogy mekkora összeget szánna ennek a tevékenységnek az ellentételezésére.
Mario agyában mindez úgy képződött le, mintha egy stúdióban ülne, és a hangmérnök egyszer csak sorra lehúzná a potmétereket, ennek következtében az összes zaj a minimális szintre halkulna. A korsók és üvegek csörömpölése, a többi ember szövegelése, a bejárati ajtó nyikordulása, minden zavaró röhögés, beszélgetés, lármás megnyilvánulás, tompa zörej és más hangeffekt, egyedül az maradna tisztán kivehető, ahogy a fésületlen lotyó kihívóan odaszól a darócinges parasztlegénynek:
– Hány ezüst csörög a zsebedben, te nagy medve?
„Olyat már hallottam, hogy valaki a szemét fókuszálja bizonyos megfigyelendő tárgyra, és akkor megszűnik minden, ami körülötte van. Na de a fülét…?” – értetlenkedett magában, és egyszerűen nem tudta hova tenni az újonnan támadt képességeit. Nyelvtudás minden átmenet nélkül? Szuperhallás? Mi a fene ez? Vajon azok az androidok intézték? És van valami célja? De akkor miért nem szóltak előtte?
Egy darabig szórakoztatta magát frissen támadt tudásával, mint amikor új játékot kap egy kisgyerek, és boldogan bekapcsolja, kikapcsolja, forgatja, nézegeti. Mario is sorra „rákapcsolta” a hallgatózási fókuszt a legkülönbözőbb emberekre, és végtelenül élvezte, hogy lényegében bárkit ki tud hallgatni a helyiségben.
Gondolatban most megkövette Giuseppe Grossót, a hajdani iskolai padtársát, akinek hiába könyörgött, ugyan, árulja már el, hogyan tudja mozgatni a fülét, a srác azonban azt felelte, hogy fogalma sincs, ő egyszerűen csak csinálja. Hát most Mario is így járt. A világon senkinek sem lett volna képes elmagyarázni, miképpen tudja fókuszálni a hallását, ő is egyszerűen csak csinálta.
A dolog jó darabig egészen szórakoztató volt, egészen addig, amíg Mario meg nem hallotta, miről beszélgetnek azok a jólöltözött urak, akik egy távolabbi asztalnál ültek…
Nagyon izgalmas, humorral átszőtt, cselekménydús a 4. Kötet is! Gratulálok!