– Jól vagy? – kérdezte a fejedelem, amikor a színe elé vezették a fiát. – Van valami különös kórság, egyéb baj, ami kínoz vagy nyomaszt?
– Nyimnyem – motyogta az ifjabb Kalrund.
– Felteszem, ez a te sajátságos nyelveden annyit tesz, hogy nincsen – állapította meg bosszúsan a fejedelem, aztán intett a testőröknek, hogy elmehetnek.
– Emlékszel még rá, amikor felhívtam a figyelmedet, hogy időben meg kell érkezned Osmosisba? – faggatózott Kalrund, mire a fia újra csak dünnyögött valamit, ennek hatására pedig a fejedelem erősen felcsattant:
– Talán a reggelid elköltése során zavartak meg, és még nem sikerült lenyelned az utolsó falatot, vagy mi az istenek haragja van veled? Megmondtam már ezerszer, hogy rendesen nyisd ki a szádat, amikor beszélsz, úgy talán van rá esély, hogy mások is megértsék, amit mondani akarsz!
Az ifjú mulyán bámult maga elé, nem nagyon értve, hogy az apja azt szeretné megtudni, mi a fenét keres még mindig Rőtvár falai között ahelyett, hogy éppen Osmosisban nevezne be az olimpiára. Azt azonban sejtette, hogy az uralkodó valamit elvár tőle, de mivel nem tudta, mi lehet az, végül annyit bírt kinyögni:
– Most micsináljak?
– Hogy mit? – dörögte haragosan a fejedelem. – Szerintem ba…
Kalrund elharapta a szót, amely egy jól ismert, közkeletű, nagyon népszerű káromkodásnak indult, de az uralkodó rájött, hogy olyasmire akarta felszólítani a fiát, amit az már egyébként is megtett az előző éjszakán, azelőtt meg ki tudja, még hányszor. Meg aztán nem is lett volna észszerű felfednie a leendő olimpikon és önkéntes gyújtogató előtt, hogy mindent tud a titokról, mert ez csak összekuszálta volna a szálakat. Így hát irtózatos erőfeszítéssel nyugalmat erőltetett magára, és már sokkal szelídebben kérdezte meg:
– Tudod, hogy mi lesz a dolgod Osmosisban?
– Tudom – bólintott az ifjú.
– Tudod, hogy mit kell felgyújtanod?
– Tudom. Az Arénát.
– Helyes. És azt tudod, hogy Osmosisban senkinek sem árulhatod el, hogy te Kalrund fejedelem fia vagy?
– Tudom.
– Remek. És a naptárt ismered? Tudod, hogy milyen nap van ma? Tudod, hogy nyárutó hanyadik napja van?
– Tudom.
– Pazar. Akkor már csak azt az egyet áruld el nekem: miért nem vagy még úton?
– Nem tudom.
„Ó, hogy baszódnál meg!” – jajdult fel magában Kalrund, de rájött, hogy már megint olyasmit kívánt a fiának, ami amúgy is megtörtént vele. Aztán az jutott eszébe, ugyan milyen alapon élcelődött ő a Gunnerud uralkodócsalád ifjú sarjának idióta mivoltán, hiszen az ő fia sem különb a hercegnél. Igaz, hogy más formában, de mind a kettő úgy hülye, ahogy van. Próbált visszaemlékezni, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt miféle bűnt követett el, amiért azzal büntették az istenek, hogy ilyen selejt gyereket csináljon Millának, de aztán felhagyott a kísérlettel. Egyrészt túl hosszú volt a leltár, másrészt meg az előző éjszaka történtek fényében nem mindegy már…?
Kalrund inkább a gyakorlati teendőkre összpontosított, ezért hát kiszólt az ajtón a testőröknek:
– Hívatom Pindzsuja lovagot. Azonnal!
Pindzsuja az a fajta katona volt, aki Kalrund uralkodásának utóbbi tíz esztendejében minden egyes háború során olyan hőstetteket vitt véghez, amelyek híre bejárta az egész fejedelemséget. Ám még ennél is fontosabb volt, hogy megbízható, eszes és hűséges lovagnak bizonyult, azért is választotta ki a fejedelem arra a szerepre, hogy a fiát Osmosisba kísérje.
– Megtudhatnám, miért nem vagytok még úton? – kérdezte tőle is Kalrund, abban a reményben, hogy klasszisokkal értelmesebb választ kaphat, mint a fiától. Ebben nem is kellett csalatkoznia.
– A méltóságos Milla úrnő halasztotta el az utunkat egy nappal, felség. De jómagam azt hittem, erről neked is tudomásod van, nagyuram – mondta csodálkozva a lovag.
Kalrund az ablakhoz lépett, és közben azt morogta maga elé:
– Szóval a méltóságos Milla úrnő… Az a beteg lelkű cemende az egész fejedelemség érdekét feláldozná a saját mocskos élvhajhászatának oltárán…
– Bocsáss meg, nagyuram, de nem értettem szavaidat – szabadkozott a lovag.
– Nem is neked szántam őket – fordult vissza Kalrund, majd ráparancsolt a fiára:
– Eredj, pakold össze a holmidat, amit magaddal akarsz vinni, mert mire kettőt pislantok, már indultok is!
– Mány önnyepanyonyam – motyogta a szokásos módján a mulya fiú, mire az apja rárivallt:
– Ne nyammogj már itt nekem! Hányszor kértelek, hogy nyisd ki a szádat rendesen, ha beszélsz?
– Már összepakoltam – ismételte meg valamivel artikuláltabban az ifjú.
– Nagyszerű – bólintott a fejedelem. – Akkor is menj a lakrészedbe, mert beszédem van a kísérőddel!
Miután Kalrund kettesben maradt a lovaggal, az íróállványhoz lépett, és egy, már odakészített levél aljára gyorsan odakörmölt néhány szót. A papírlapot összehajtogatta, lezárta a pecsétjével, majd átnyújtotta a legmegbízhatóbb katonájának, és közben csak úgy záporoztak az utasításai:
– Figyelj rám jól, derék Pindzsuja, mert egy bizonyos ponton megváltozott az eredeti terv. Most elindultok, amilyen gyorsan csak lehet, és váltott lovakkal elvágtattok Királyrévig. A gálya már vár titeket, azzal átkeltek a szigetre. Annak rendje és módja szerint benevezed a fiút az olimpiára. És itt kerül képbe az a levél, amit most átadtam neked…
