Trin, a derék titkár – szerteágazó és halasztást nem tűrő teendőire hivatkozva – egyelőre távozott a megbeszélésről, de a többiek együtt maradtak még egy darabig, mert legtöbbjüknek volt valami fontos mondandója a kialakult helyzettel kapcsolatban. Elsőként Szubotáj ragadta magához a szót, és megkérdezte a kormányzótól:
– Mondd csak, Dariosz! Mikor jártál utoljára a néped körében, elvegyülve a sokadalomban? Főleg olyankor, amikor Neridea harcosai is részt vettek a közrend fenntartásában.
– Nem tudom – masszírozgatta az orrnyergét fásultan a kormányzó. – Térjünk rögtön a lényegre, ha javasolhatom.
– Rendben – bólintott a tatár pilóta. – Mint tudod, Attilával nemrég megmártóztunk az osmosisi élet sűrűjében, ráadásul nagy szerencsénkre nerideai katonákkal is találkoztunk. Ennek során érdekes felfedezést tettünk. Láttad már, hogy milyen jelvényt viselnek ezek a derék harcosok?
– Nézd, ez a nap még borzasztóan hosszú lesz, főleg kialvatlanul. Továbbra is azt szeretném, hogy hanyagoljuk a rejtvényeket, kezdd rögtön a megfejtéssel.
– Mindegyikük bőrmellényén, a szívük fölött fityeg egy rangjelzés, vagy mifene – újságolta Szubotáj. – Van rajta valamiféle címer, meg kunkorgós betűk, ezeknek a jelentéséről halvány fogalmam sincs, de a jelvény közepén lévő, kéken csillogó kő annál inkább megragadta a figyelmemet. Szerintem mindannyiuknál ridezit van beleerősítve a foglalatba. Jól gondolom?
Ez utóbbi kérdést már a Nihuc-Guzel-Baskír triumvirátushoz intézte a tatár pilóta, és meg sem lepődött rajta, hogy a három android egyszerre bólintott.
– Na, akkor már csak egy dolgunk maradt – vélekedett Szubotáj. – Valahogy meg kell szerezni a nerideai ezredtől az összes ridezitet.
– Most komolyan ez a legnagyobb problémád? – nézett elhűlve a tatárra Dariosz. – Nem érzed át, hogy mik a mai nap prioritásai? A főváros elpusztítását kell megakadályoznunk, és akkor te arra akarsz rávenni, hogy az egyetlen szövetségesem, Nerid király katonáinak a jelvényeiből gyűjtögessek össze mindenféle kék kavicsokat? Ami nem mellesleg olyan súlyos sértéssel érne fel, hogy az…
– Talán mégis jobb lesz, ha nem rögtön a megfejtéssel kezdem, hanem szépen levezetem neked, hogy mi a helyzet – szólt csöndesen Szubotáj. – Először is nézzük a sértést, mint olyat. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy a te katonáid egy aprócska, de annál csillogóbb aranykorongot viselnek a rangjelzésükben, a jelvényük közepén. Mi volna, ha tiszteleted jeléül felajánlanád a nerideai ezrednek, hogy minden tagjuk megkaphatja ugyanezt a szimbólumot a kék ásvány helyett? Biztos vagy benne, hogy sértésnek éreznék ezt, nem inkább kitüntetésnek és a hálád kifejeződésének, kormányzó?
– És főleg a befogadás, no meg a bizalom jelének – fűzte hozzá Attila, majd rögtön szét is tárta a karját, és mentegetőzésbe fogott: – Bocsánat, elvileg ebben a jelenetben nem sok szövegem lehetne, mivel én csak egy gyorstalpaló tanfolyamon kiképzett bányász vagyok, nem pilóta, és nem értek sokat ezekhez a technikai dolgokhoz, ráadásul egyik felmenőm sem volt geológus. De azt tudom, hogy a ridezit az a fajta értékes ásvány, amelynek felkutatásáért és kibányászásáért az én földi civilizációm mindent megtesz. Úgyszólván ez az anyag képezi a 23. század elején prosperáló társadalmak energetikai versengésének alfáját és ómegáját, legalábbis a közlekedés területén. Úgyhogy amikor Szubotáj azt állítja, hogy érdemes megszerezni az utolsó morzsáig, ami ebből az anyagból ezen a bolygón rendelkezésre áll, akkor én biztos vagyok benne, hogy az úgy is van.
E percben Mario is szükségét érezte, hogy megszólaljon. Bár a saját kialvatlansága miatt elsősorban a kormányzó iránt érzett szolidaritást, ám a hajdani videojátékos mivolta nem hagyta nyugodni:
– Mondd csak, Szubotáj! Ha az összes nerideai harcostól össze lehetne gyűjteni ezt a ridezitet, vagy mi a bánatot, akkor az mire lenne elég? Mármint a te járműveddel kapcsolatban. Mit tudnál belőle kihozni?
– Álljatok már le, az ég áldjon meg benneteket! – mordult fel Dariosz. – Egy olyan eszközről beszélünk, amelyik öt éve pihen egy tó fenekén! Biztos, hogy ez a mai nap legfontosabb megtárgyalandó témája?
A tatár vágott szeme most szerfölött különös villanással tekintett a kormányzóra, és ebbe a momentumba a csibészségtől kezdve a vágyakozásig sok minden belefért:
– Megmondtam már neked, Dariosz, csak talán elfelejtetted. Az én kis Golub madárkámat semmiféle baj nem érte a víz alatt. Mindössze üzemanyag kell bele, és újra olyan lesz, mint azelőtt. És hogy mit tudok belőle kihozni, azt…
– Hamarosan ki tudod hozni belőle, amit csak akarsz.
Rendkívül meglepő közbeszólás volt. Nemcsak azért, mert Nihuc vezérezredestől hangzott el, hanem mert tartozott hozzá egy sokat sejtető arckifejezés is.
– Szokatlanul száraz nyár a mostani, és ez bizony az anagur pusztaságot is érinti – tette hozzá Guzel, amitől, ha lehet, Szubotáj még inkább felajzott állapotba került.
– Na jó, ne kerülgessük a témát – csattant fel a tatár pilóta, és hogy minél közelebbről tekinthessen az androidok szemébe, erősen ráhajolt az asztalra. – Most én fogok kormányzósat játszani, és megkérlek benneteket, hogy felejtsük el ezt a kvízjátékot, és kezdjük egyből a megfejtéssel. Szóval, mi a helyzet az én Golub madárkámmal? Benne van az is a tervben, amit a gazdáitok találtak ki nekünk? Vagy mi van? Mondjátok már el, ne hagyjatok kétségek között vergődni!
Úgy tűnt, hogy az összekapcsolt agyú androidok az öreg Baskírt jelölték ki válaszadásra, és az is csakhamar kiderült, hogy mi okból:
– A Golub már most is kellően láthatóvá vált a tóban, mert a szárazság tényleg nem szokványos. Tudom, hiszen nemrég jártam arra. Úgy fest a helyzet, hogy pár nap múlva az üzemanyag adagolónyílása is elő fog bukkanni a vízfelszín alól, és akkor lehetőség lesz arra, hogy üzembe helyezzük a vadászrepülőt.
Azt az izgalmat, amelyet ez a közlemény okozott, eddig egyikük sem tapasztalta Szubotájnál, még a magyar harcostársa sem, pedig az elmúlt öt esztendőben Attila sok mindent átélt már a törzs katonai vezetője mellett. A tatár felpattant a székéből, és szerfölött felajzott állapotban érdeklődött:
– Láthatóvá vált? Igen? És mi az, hogy pár nap múlva? Honnan tudjátok? És én hogy juthatnék oda?
– Nem te mész oda. Majd én elhozom a gépedet – jelentette ki rezignáltan az öreg Baskír, mire a tatár szinte kétségbeesve hajolt rá az asztalra:
– Te?
– Igen, én – erősítette meg Baskír. – Több milliárd matematikai, fizikai és humán-etológiai képlet van a fejemben. Szerinted gondot okoz nekem a Golubot elhozni erre a helyszínre?
– De hát az az én Golub madárkám… – motyogta panaszos hangon Szubotáj.
– Tehát úgy gondolod, hogy más nem repülheti? – húzta fel a szemöldökét immár Nihuc vezérezredes is, aztán gúnyosan elvigyorodott: – Hát akkor menj érte te. Megérdeklődhetem, hogy mennyi a csúcsidőd az ezer kilométeres non-stop terepfutásban? Szerinted hány hetet verne rád Baskír?… Illetve volna még egy kérdésem. Előfordulhat, hogy bár az üzemanyagtartály adagolónyílása már a vízfelszín fölött lesz, a kabinajtók azonban még nem egészen. Képes lennél puszta kézzel annyira oldalra dönteni a géptestet, hogy a pilótakabin elárasztása nélkül kinyitható legyen valamelyik oldalon az ajtó? Mert Baskír bizony képes erre.
Szubotáj olyan kimérten ereszkedett vissza a székébe, hogy aki látta, meg volt róla győződve, hogy most egy lassított felvételt szemlél. A tatár pilóta arcáról jól leolvasható volt, micsoda kettős érzelmek munkálnak benne. Egyfelől idegesítette az androidok viselkedése, különös tekintettel a vezérezredes fölényes gúnyolódására, és meggyőződése volt, hogy a metamorf ezt a jellemvonást az eredeti Nihuc habitusából emelte át. Másfelől azonban annyira megérintette a lelkét annak lehetősége, hogy végre, öt év szünet után újra élhessen a legnagyobb szenvedélyének, a repülésnek, hogy még egy könnycsepp is legördült a szeme sarkából.
– Hű, hát te aztán nehezen tudnád letagadni, hogy életed legnagyobb szerelme a repülés – jegyezte meg Mario ámuldozva.
