Guzel és az öregember távoztak a kormányzó hivatalából, mondván, hogy halaszthatatlan teendőik vannak az Orgil-birtokon, de megígérték, hogy másnap visszatérnek. Röviddel később Nihuc vezérezredes is indulni készült, ám még fel sem állhatott a székéből, amikor az egyik testőr kért bebocsáttatást jelentéstételre.
– Kormányzó úrnak jelentem, hogy a két anagur törzsfő visszatért a palotába, és egy félholt embert is hoztak magukkal. Én nem ismerem a nyelvüket, a kapunál már nincs ügyeletes tolmács, így nem értem, hogy mit szeretnének. Utasítást kérek.
Dariosz intett, hogy engedje be őket, mert bármennyire is fáradtnak érezte magát, roppant kíváncsi volt, hogy mire jutottak földi társai az Osmosisban tett sétájuk során.
A következő pillanatban furcsa különítmény haladt be az ajtón. Az alacsonyabb termetű Szubotáj jött elöl, meglehetősen titokzatoskodó arccal, mögötte pedig a nagyobb darab Attila, vállán egy vékonydongájú, láthatóan eszméletlen fickóval.
– Szerintem érdekelni fog, kormányzó, hogy mire jutottunk a fővárosodban az egészségügyi sétánk idején – bocsátotta előre a tatár, majd letelepedett az asztalhoz Dariosz mellé, és közben leplezetlen érdeklődéssel vizslatta a kormányzóval szemben helyet foglaló kövérkés fickót.
– Ő itt Nihuc vezérezredes, a Kormányzói Testőrség parancsnoka – mutatta be aktuális vendégét Dariosz, majd rögtön hozzá is tette: – Ha megtudod, hogy igazából ki ő, a pofád is leszakad.
– Hát, ha ilyen pofám lenne, talán nem is bánnám, ha leszakadna – jegyezte meg Szubotáj, kiemelt figyelmet fordítva a vezérezredes arcán terpeszkedő zsírcsomóra, a táskás gombszemekre és a megnyerőnek nagy jóindulattal sem nevezhető orca alsó régióiban fityegő tokára.
Dariosz hirtelen nem is tudta, mi lenne az illendő viselkedés. Csiklandozó ingert érzett arra, hogy gátlástalanul felröhögjön, de azzal is tisztában volt, hogy a helyzet egyszerre több szereplő számára is kényes, vagy legalábbis hamarosan az lesz. Megelőzendő a további kalamajkát, úgy döntött, hogy tiszta vizet önt a pohárba:
– Ez itt egy úgynevezett metamorf, legalábbis ezt a szót hallottam Guzeltől, aki megajándékozott vele – bocsátotta előre, majd részletesebben is kifejtette az átváltozás történetét.
Szubotáj leírhatatlan arckifejezést öltött a rövid elbeszélés végén. E percben úgy festett, mint egy elárvult kisgyerek, és immár nem vizslatta Nihuc arcát, sőt, mintha rá sem mert volna nézni.
– Hát ez elég ciki – bökte ki végül, és mozdulatlan arccal pislogott a kormányzóra.
– Nem egy megnyerő antré – ismerte el Attila –, de ez sehol nincs ahhoz, mint amikor én Lear királyként elbotlottam a palástomban, és szó szerint beestem a színpadra a takarásból. Ez volt a belépőm.
– Én azt hittem, ez az illető csak meori nyelven beszél – magyarázkodott még mindig merev fejtartással Szubotáj –, de most már úgy sejtem, pontosan érti az angol nyelvet, tehát…
– Hagyjuk ezt, uraim – szólalt meg végre a vezérezredes, tökéletes angolsággal. – A kormányzó jól mondta, egy metamorf vagyok, tehát a leghalványabb mértékben sem érdekel, hogy kinek mi a véleménye a küllememről, amelyik lényegében nem is az enyém, hanem egy emberé. Összpontosítsunk a feladatunkra, no meg főleg az azzal kapcsolatos fejleményekre. Információkat kérek! – intett a fejével Attila felé.
A magyar már jó ideje azon munkálkodott, hogy életre pofozza az illetőt, akit a bejövetelekor nemes egyszerűséggel leborított a válláról egy székbe. Most éppen citromos jeges vízzel locsolgatta a vékonydongájú fickó arcát, egyelőre eredménytelenül.
– Már említettük neked a Félvér nevezetű ismerősünket – fordult Attila a kormányzó felé.
– Nem igazán rémlik – tapogatta a halántékát Dariosz.
– Stribek néven hívják ezen a szigeten – mondta a tatár. – Egy bordélyt üzemeltet a városodban.
– Annyi a lényeg – folytatta Attila –, hogy az esti sétánk során összefutottunk vele. Nagyon felindultnak tűnt, és elmondása szerint követett valakit, aki felkeltette a figyelmét. Mi tagadás, nagyon megörültünk a találkozásnak, mert nem sok reményünk volt rá, hogy olyan személybe botolhatunk a főtér környékén, aki beszéli az anagur nyelvet. De ez a Stribek pont ilyen.
– Térjünk rá a releváns információkra, mivel fogy az időnk – figyelmeztette a jelenlévőket a vezérezredes.
– Stribek rendkívül izgatott volt – mesélte a tatár –, mert ahogy elhadarta nekünk, olyan emberbe botlott, aki veszélyt jelenthet egész Osmosisra. Mármint a fővárosra. Ez az ember most ott hever Attila előtt a székben. Kiderült, hogy Stribeknek már évekkel ezelőtt feltűnt ez a fickó. Akkoriban éppen egy hadjáratot vezettünk nyugatra, és ennek során felgyújtottuk az ellenséges fejedelemség egyik városát. Na már most, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a helyiek elborzadva és jajveszékelve vették tudomásul a történteket, kivéve egyetlen illetőt. A városnak akadt egy lakosa, aki élvezettel bámulta a tűzvészt. Le se tudta volna tagadni, mert kiült a pofájára az élvezet. És ez Stribeknek, azaz a Félvérnek, aki akkor még a mi emberünk volt, nagyon is feltűnt, és a saját elmondása szerint örökre megjegyezte a fickó pofáját.
– Mondjuk ezt a pofát nem olyan nehéz megjegyezni – paskolgatta a szóban forgó arcot Attila, és kétségtelenül igaza volt. A székben kiterült, minden végtagját hanyagul eleresztő ember először is összenőtt szemöldökkel rendelkezett. Az orrnyerge pedig lényegében minden átmenet nélkül egybeforrt a homlokával, viszont a szaglószervének vége lapos volt, és apró, fekete szőrszálak borították.
– Ha titkosszolgálatot üzemeltetnék – jegyezte meg Nihuc, majd a mutatóujját felemelve, jelentőségteljesen hozzátette: – amit egyébként fogok, csak múljon el ez a zavaros időszak!… szóval, akkor biztosan nem alkalmaznék egy ennyire jellegzetes vonásokkal rendelkező embert.
– Ráadásul még nincs is vége a történetnek – vette vissza a szót Szubotáj –, ugyanis a Félvér bizonyos okok miatt kénytelen volt egyre délebbre menekülni, és a vándorlása során még két alkalommal találkozott a barátunkkal – mutatott az összenőtt szemöldökű félholtra a tatár. – Az első még valahol északon történt, ahol leégett egy egész falu, és ez az alak ott is elbűvölve nézte a lángokat. Aztán már Kalrund fejedelem birtokain belül szerveztek valami fáklyás felvonulást lázadozó parasztok, ez a nyomorult pedig ott is az első sorokban vonult, és erősen buzdított a magtár felperzselésére, állítólag alig bírták lefogni.
– Hát ezért tűnt fel a pofája a mi ismerősünknek, a Stribek nevezetű kurvapecérnek – zárta le a történetet Attila. – Szinte reszketett a dühtől és a félelemtől, és azt hadarta, hogy ha ez a rohadék felgyújtja a várost, akkor az ő üzletének is vége, és újra vándorbotot kell ragadnia.
– Én meg úgy gondoltam, jobb a bajt megelőzni, ezért egy sikátorban leütöttem a piromániás barátunkat – ecsetelte Szubotáj –, de az a gyanúm, kicsit túlméreteztem a csapást.
– Csodálatos – mosolyodott el Nihuc. – Lehet, hogy ezzel meg is van a hiányzó információ, amit eddig hiába akartam előcsalogatni a Pépes Arcú memóriájából. De persze biztosat csak majd holnap tudok mondani… Uraim, a foglyot átveszem! – emelkedett fel a székéről a testőrparancsnok, aztán megragadta az alélt fickót, lazán a vállára dobta, és távozni készült.
Az ajtóhoz érve még egy szóra visszafordult:
– Most egy jó darabig az alagsorban leszek megtalálható. Még hajnal előtt kirángattatom az ágyából Tardillisz országnagyot, és behozatom a családjával együtt. Biztos vagyok benne, hogy reggelre már egész sor dolgot fogok tudni a várható eseményekről. Ha majd felébredsz, kormányzó, küldess értem, hogy mihamarabb jelentést tehessek.
Miután a vezérezredes eltávozott, a két anagur törzsfő kíváncsian nézett Darioszra. A kormányzó összefoglalta számukra az összeesküvés eddig ismert részleteit, mire Attila megjegyezte:
– És én még azt hittem, hogy egy igazi szenzációt cipelek ide neked a vállamon. Pedig szegény piromániás legfeljebb egy mellékszereplő. Holnap pedig jöhet az igazi dráma.
– Hát igen – bólintott a kormányzó. – Vagy így, vagy úgy, de komoly drámára van kilátás.
