Osmosis – 131. fejezet

Mi tagadás, Lanagrid döbbenten vette tudomásul apja szavait. Mi az, hogy megtalálta a jövendőbelijét? De hiszen alig múlt tizennégy éves! Máris el akarja csapni őt a háztól? Rendben, érti ő, hogy uralkodók lányait akár kicsiny gyermekkorukban is férjhez lehet adni, vagy legalábbis ígérni…, na de minden előzmény nélkül, csak úgy, egyik napról a másikra?

Ezúttal a fejedelem volt az, aki olvasott a másik gondolataiban:

– Nézd, Lana! – kezdte a mondandóját azzal a becézéssel, amelyet csak a legmeghittebb és legőszintébb pillanatokra tartogatott. – Nyilván nem kell magyaráznom, hogy a teszetosza és mindenre alkalmatlan öcsédre hiába is számítanék, amikor a fejedelemség fontos ügyeiről van szó.

– Öcsémre…? – Lanagrid egyik döbbenetből a másikba esett. – Mindig azt mondtátok, hogy ő az idősebb!

– Ugyan, mit számít az ilyesmi ikrek esetében? – tárta szét a karját az uralkodó. – Annak idején csak azért terjesztettük el, hogy az ifjabb Kalrund jött elsőként a világra, mert szerettük volna, ha majdan elsőszülött trónörökösként tekint magára. De akkor még nem sejthettük, hogy a két gyermek közül a leány lesz sokkal inkább alkalmas a vérvonal továbbvitelére, aki három sóhajtással később bújt elő az anyja testéből.

Lanagrid még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét:

– Nem állítom, hogy még sohasem hallottam erről a dologról, de én mindig azt hittem, hogy ezek csak rosszindulatú pletykák, amiket az ellenségeink terjesztenek.

– Ehh, az ellenségeink folyvást terjesztenek mindenfélét, de most nem erről akarok veled beszélni – legyintett Kalrund. – Tálcán kínálja magát a remek alkalom, hogy szövetséget hozzunk létre a Gunnerud Hercegséggel. Tudomásomra jutott ugyanis, mégpedig hiteles forrásból, hogy Gunnerud herceg teljesen odavan érted.

– Ki a fene az a pöcs, és egyáltalán honnan ismer engem? – tudakolta Lanagrid, fejedelmi atyja legnagyobb bosszúságára, mert eme kérdésből világosan kivehető volt, hogy egyelőre igen mérsékelten lelkesedik a nagyszabású terv iránt.

– Az istenek áldjanak már meg, Lana! – fakadt ki a fejedelem, miután a harmadik kupa bort is legurította. – Azt ne mondd már, hogy nem emlékszel arra a madárfejű kis szerencsétlenségre, aki a tavaszváró bálon le sem bírta venni rólad a szemét!

Lanagrid most aztán már tényleg megütközve nézett az apjára:

– Ebből kéne tudnom, hogy kiről beszélünk? Nem tűnt fel atyám uramnak, hogy minden társas összejövetelen minden egyes férfi engem bámul, amióta kidomborodtak a melleim? Ennyi erővel egy teremszolga is lehet, aki rákfalatokat vagy innivalót hordozott körbe a nagyteremben!

Az innivaló említésére Kalrund a hegy leve után nyúlt, de miután a fehérboros palack kiapadt, átváltott a vörösre, lánya rosszalló pillantásától kísérve.

– Idefigyelj! – harsogta a fejedelem. – Azt még valamelyest megértem, hogy minden kis nyikhaj földesúr fizimiskáját nem tudod felidézni magadban, amikor életed első bálját hozom szóba. De azért a térképet csak ismered tán! Vagy mondd azt, hogy nem, én pedig lefejeztetek mindenkit, aki az elmúlt esztendőkben a tanításodon fáradozott. Talán még magam is kiugrom Rőtvár legmagasabb tornyából, mert eddig azt képzeltem, hogy van egy okos, értelmes, nagy reményekre jogosító utódom, akivel bízvást megbeszélhetem a legfontosabb államügyeket!

– Csak nyugalom, atyám! Nem kell mindent azonnal mellre szívni, ezt is elmondta az orvos jó párszor, nem igaz? – riadt meg Lanagrid, látván szülője őszinte felhorgadását. – Miről van szó?

– Elmondom, hogy miről van szó, csak hallgass végig – kérte a fejedelem. – Hozzáadlak Gunnerud herceghez, és ezzel az egész hercegség az ölünkbe hullik. Tudod, az a szép kis terület az országunktól észak-keletre. Megvan már? Jön vele az összes adóbevétel, meg egy komoly és harcedzett hadsereg. Egy búzatermő síkság, továbbá egy hegyvonulat jelentős része, amelyik gazdag ércbányákat foglal magában.

– Ez nagyon jól hangzik – ismerte el Lanagrid –, de miből gondolod, atyám, hogy a házasság által ez mind az ölünkbe hullik? Elvégre én egy nő vagyok, az a madárfejű herceg pedig a…

– Ha végigmondhatnám, akkor lenne rá esély, hogy megértsd – morogta Kalrund, és immár a feketebor után nyúlt, pedig erőst látszott rajta, hogy nincs már az a hegy, amelyiknek a leve hiányozna neki. De a leány ezúttal mellőzte a dorgáló megjegyzéseket, mert nagyon kíváncsi volt, mi sül ki ebből az egészből.

– A terv a következő – folytatta a fejedelem. – Hozzámész a herceghez, elháljátok a házasságot, minél többször és minél alaposabban. Majd miután megfogant a gyermek, a madárfejű fiatalembert valami szerencsétlenség éri. Vízbe fulladás vagy vadászbaleset, hadi esemény vagy méreg, teljesen mindegy. Ha érted, mire gondolok. A lényeg az, hogy az országom, amit reád hagyományozok, minden gond nélkül bekebelezhesse a hercegséget, amelyet most tálcán kínálnak nekünk az istenek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a Gunnerud nevű madárfejű szerencsétlenség halálosan beléd szeretett.

Kalrund hátradőlt a székében, és hangosan kacagni kezdett azon a szón, amit az imént nem is alkalmazott szándékosan:
– Halálosan, érted? Hahahaha!

Lanagrid hirtelen nem is tudta, mit szabad éreznie fejedelmi atyja iránt. Számtalan érzés kavargott a lelkében. Bár nem mondta ki, de immár emlékezett arra az alacsony kis szerencsétlenségre, akit Gunnerud hercegnek neveznek, és felrémlett benne számtalan próbálkozás, amikor a madárfejű fiatalember táncra kérte, de ő különböző indokokkal minduntalan lerázta a tavaszváró bálon.

Az apja egyik megnyilatkozása különösen szíven ütötte. „Az országom, amit reád hagyományozok” – mondta az imént. Talán észre sem vette, hogy mit közölt ezzel. Lanagrid azonban most már biztos volt abban, hogy amit csak elvétve hallott innen-onnan, miszerint az atyja őt sokkal jobban szereti és nagyságrendekkel többre tartja a fivérénél, tényleg igaz.