Osmosis – 127. fejezet

A kormányzó hivatalában a metamorf láthatólag befejezte a ma estére tervezett adatfeldolgozást. Ami ezután következett, attól Dariosz kis híján sztrókot kapott, mert a jelenség egészen megdöbbentő volt.

Az új Nihuc tekintete kitisztult, a kezeit az asztalra emelte, majd olyan hangon, amelyik félelmetesen egyezett a vezérezredesével, a következőt jelentette ki:
– A baj sokkal nagyobb, mint azt sejteni lehetett. De majdnem egy egész napunk van rá, hogy megoldjuk. És én meg is fogom oldani.

Dariosz csak tátogni bírt. Lett volna kérdése ezúttal is bőséggel, de egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy a remegésnek indult bal kezét a jobbjával lefogja. Az új Nihuc tökéletes pontossággal hozta a testőrparancsnok mimikáját, intonációját, a mozdulatait, de még tán a szagát is. Padlóba döngölően félelmetes volt a hasonlóság. Mit hasonlóság? A tökéletes egyezőség!

Ezek után talán egy még hatásosabb jelenet következett, amikor is az új Nihuc felemelkedett a székéről, ledobálta a ruháit, aztán a padlón heverő eredetijéhez lépett, és vetkőztetni kezdte. Ebben már az öregember is a segédkezett neki, ennek eredményeként pedig hamar létrejött a jelmezcsere, bár az igaz, hogy a köztes pillanatokat Dariosz úgy értékelte, ezt a látványt sosem fogja elfelejteni.

– Most már elhiszek minden pletykát, ami Nihuc szeretőjéről szólt – közölte rezignáltan. – Ekkora bránert még a Földön sem láttam, pedig ott már feltalálták a pornófilmeket is.

Miután megtörtént a ruhacsere, az új Nihuc tökéletes küllemmel állt a hivatali helyiség közepén. Ha ebben a pillanatban benyitott volna bármelyik testőr, minden bizonnyal rögvest jelentést tett volna a felettesének.

Ám az események felpörgésének még korántsem volt vége. A metamorf körbetekintett a helyiségen, majd odalépett az egyik polchoz, és leemelt róla egy könyvtámaszként szolgáló nehéz bronzszobrocskát. Utána szinte bocsánatkérően tárta szét a karjait, és így szólt:
– Elnézést, ha meg fogom botránkoztatni az urakat, de az emlékek feldolgozása során túl sok mindent láttam, köztük olyasmiket is, amiket sohasem akartam volna végignézni. Tudniillik ez az ember nem is olyan régen egy kislánnyal hált. Egy nagyon kicsi lánnyal. És az a nagyon kicsi lány ezt nem akarta.

Azzal letérdelt az eredetije mellé a földre, erősen rámarkolt a bronzszobrocskára, a másik kezével pedig megragadta az igazi Nihuc nyakát, aki ettől kissé idegesebbre fogta a nyöszörgést, de nem volt túl sok ideje eme tevékenység kibontakoztatására, mert ekkor brutális erejű ütést kapott a bronzszobrocska által az arca közepébe.

Ez a metódus egy darabig egyenletes ritmusban folytatódott, és a metamorf könyörtelen tekintettel kísérve, jól irányzott és meglehetősen hatékony ütésekkel gyakorlatilag felismerhetetlen péppé verte Nihuc vezérezredes arcát, és ezt egészen addig folytatta, amíg teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a testőrparancsnokból kiszállt az élet.

Az új Nihuc ekkor felpattant a földről, letette a szobrot, aztán az ajtóhoz sietett, és kiszólt az őrségnek:
– Kéretem Rolint, most azonnal!

A hivatali helyiségben vágni lehetett volna a csöndet. Dariosz az íróasztala mögött ült, és már nem mert a boroskancsó után nyúlni, mert elképzelése sem volt, melyik remegő kezével foghatná le a másik remegő kezét, hogy az ne legyen feltűnő. Guzel egykedvűen nézett maga elé, az öregember pedig a földön heverő testet pásztázta végig, no meg az egyre terebélyesedő vértócsát és az itt-ott elszórtan árválkodó agyvelődarabokat.

Dariosz kérdően pillantott Guzelre, és az android annak ellenére fogalmazta meg a választ, hogy el sem hangzott semmilyen kérdés:
– Igen, alapból rendelkezik egy bizonyos emberi értékrenddel, és ebben a gyermekek bántalmazása, főleg szexuális értelemben, igen komoly súllyal esik latba. Ezt még te sem tudnád felülírni.

– Nincs is szándékomban ilyesmi – szögezte le Dariosz. – Nekem kifejezetten tetszik ez a tulajdonsága.

Megérkezett a Rolin nevű testőr. Nihuc vezérezredes a következőkről tájékoztatta:
– Amit ebben a helyiségben látsz, az a legszigorúbb államtitok. Senkinek se beszélhetsz róla, még a szajhádnak sem, mert ha utolérlek, hogy eljárt a pofád, akkor elevenen megnyúzatlak a főtéren. Értve vagyok?

– Igenis, vezérezredes úr! – bokázott a testőr.

– Ez a nyomorult, aki a földön fekszik, megpróbálta meggyilkolni szeretett kormányzó urunkat. Szerencsére időben semlegesítettük a gaz támadót. De ugye érted, hogy ennek a történésnek most nem kerekíthetünk nagy feneket? Holnap kezdődik az olimpia, más se hiányzik, mint egy ilyen botrány.

– Tökéletesen értem, vezérezredes úr! – jelentette a testőr.

– Megmondom, hogy mi fog most történni – közölte Nihuc. – Hozol egy lepedőt, belecsavarod ezt a ganaj merénylőt, és leviszed az alagsorba, ahol a jégverem is van. A többiről én intézkedem. Aztán visszajössz ide, feltakarítod a mocskot, és erről az egészről egyetlen szót sem szólsz senkinek. Ha útközben valaki megállít, küldd hozzám az akadékoskodót, majd én elintézem a sorsát. Értve vagyok?

– Igenis, vezérezredes úr! – csapta össze a bokáját a testőr, aztán eltávozott. Nyilvánvaló volt, hogy lepedőt keresni igyekezett.

Nihuc visszaült az asztalhoz, és közölte:
– A baj nem kicsi. Holnap éjjel fel akarják gyújtani Osmosist.