– Arról nem mondott valamit a Tanító, hogy honnan, kiknek a részéről fenyegeti veszély Sztavrilát? – próbálta kifaggatni a halárust Mario, miközben megszaporázván a lépteiket a menet nyomába eredtek.
– Dehogynem – közölte fontoskodva Zurab, majd megtorpant, és a dolgos jobb kezével szerteszét mutatott a szélrózsa minden irányába: – Bárhonnan! Bárkitől!
„Köszi, kurva nagy segítség vagy” – gondolta Mario, és rögtön meg is fogadta magában, hogy a további kérdezősködései során megpróbálja klasszisokkal pontosabban leszűkíteni a célterületet, mert ez a félhülye láthatóan különös vonzalmat érez a határozatlan névmások iránt.
– Úgy értettem, drága barátom – kezdte újra egy lenyugtatózott gyógypedagógus modorában –, hogy vajon lehet-e tudni, miért akarna bárki is Sztavrila életére törni?
– Igen – felelte nagyon határozottan Zurab, aztán körülbelül hetven lépésnyi távolságot tettek meg a menet nyomában, de újabb ige nem bújt elő az önérzetes guzeliánus szájából.
Mario most már legszívesebben ráharapott volna a kardja markolatára. Amikor röviddel korábban kimászott az ablakon, nem gondolta volna, miszerint az fogja jelenteni az éjszaka legnagyobb megpróbáltatását, hogy egy retardált halárus társaságában kell caplatnia az erdő mélyén.
Honnan a négysajtos pizzából lehetne kiszedni belőle valami értelmes információt? – morfondírozott az olasz fiú. – Hát ha nekifutásból seggbe rúgnám, az pont ugyanolyan lenne, mintha izomból rávernék egyet a fejére, mert a két testrésze nagyjából csereszabatos.
– Nem tudom, feltűnt-e neked, de nem válaszoltál a kérdésemre – firtatta állhatatosan a dolgot, ám Zurab rövid úton lerázta:
– Igen, mert nem tudhatom, hogy guzeliánus vagy-e.
Oké – gondolta Mario. – Végül is mi bajom lehet? Nem igazán tudom, mi ez a guzeliánus izé, de talán a legrosszabb esetben például nem ehetem meg állatok kívánatosan megsütött húsát, esetleg nem hálhatok velük, mielőtt egy hozzáértő személy kirántja őket bundázva, fűszeres olajban, tehát adjunk a hazudozásnak, mert oly régóta haladunk már észak felé, hogy mindjárt itt a sziget vége.
– Idefigyelj, te Zurab! – ragadta meg a halárus karját, és olyan szorosan vonta magához, hogy mélyen a szemébe nézhessen: – Én is guzeliánus vagyok.
Emma gyerekkori pajtásának arcán ekkor földöntúli boldogság ömlött el, de ami sokkal fontosabb volt, úgy megeredt a szava is, hogy elég volt követni.
– Hát ennek nagyon örülök – bocsátotta előre bevezető jelleggel –, mindjárt tudtam én, hogy Emma kedvese, aki jó ember, nem is lehet más ezen a szigeten, mint guzeliánus, hiszen a Tanító is megmondta, hogy akik velünk tartanak, azok mind az új világot akarják, és aki az új világot akarja, az csakis jó ember lehet, mert a jogfosztott…
– Reggelig is elhallgatnám megkapó érvelésedet, szinte el is tudnék rá aludni, mégis kénytelen vagyok jelezni, hogy némely sarkalatos kérdésekben még nem nagyon kaptam választ tőled – mutatott rá Mario olyan negédes mosollyal, hogy meg lehetett volna mintázni róla egy cukrász szobrát. – Tehát újra megérdeklődném szerényen, hogy kik is fenyegetik Sztavrila úrnő testi épségét, és voltaképpen hova is visszük most őt?
Zurab immár nyíltan beszélt, hiszen jól tudta, hogy egy guzeliánussal áll szemben:
– A tengerpartig kísérjük titokban, ott már vár rá egy hajó, amelyik biztonságos helyre szállítja. Olyan helyre, ahol soha többé nem érheti bántódás.
– Ez nagyon megnyugtatóan hangzik – ismerte el az olasz fiú –, de mondd csak, nincs tudomásotok róla, hogy a sziget északi partja is gyakorlatilag egy rohadt magas sziklafal? Hogy akarjátok Sztavrila úrnőt hajóra tenni?
– Ó, hát az a legkevesebb – legyintett Zurab. – Itt van velünk Latum mester egyik segédje. Ő is guzeliánus, már a kezdetektől fogva részt vesz az összejöveteleinken. Nagyon találékony ember, sok mindent ellesett a sziget legnagyobb mesterétől. Ő fogja összeállítani a meredélyen azt a csigasort, amelyikkel leeresztjük Sztavrila úrnőt és minden poggyászát a sziklafalon. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy ha közben netán haramiák támadnának ránk, akkor meg kell védenünk magunkat, meg hát főleg a szerkezetet. Amit utána persze lebontunk, hogy napkeltére ne maradjon semmi nyoma annak, hogy ott jártunk.
