A három köpönyeges behaladt a Kormányzói Hivatal helyiségébe, és miután becsukódott mögöttük az ajtó, rendkívül különös jelenet vette kezdetét. A kormányzó természetesen felismerte Guzelt, ám a másik két jövevényt nem, bár az is igaz, hogy az arcvonásaik furcsa módon ismerősnek tűntek neki. A vezérezredes viszont erősen méregette mindhármukat.
– Hadd mutassam be egymásnak az urakat – emelkedett fel a székéből a megfáradt Dariosz, majd rezignáltan hozzátette: – Mondjuk ennek némi akadályát képezheti, hogy jelenleg a vendégeimnek pontosan a felét nem ismerem, de hát akkor kezdjük annál a résznél, amelyik momentán biztosnak tűnik… Vezérezredes úr, ő itt Guzel, a Tanító. Kedves Guzel, ő itt a Kormányzói Testőrség parancsnoka, Nihuc vezérezredes.
Dariosz ugyan kellően lazának vélte a felvezetőjét, csakhogy egyedül volt eme nézetével a helyiségben, ugyanis a másik négy szereplő rendkívül komolyan vette a szituációt. A testőrparancsnok idegesen villódzó tekintettel állt fel a helyéről, és igencsak gyanakodva fogadta el Guzel felé nyújtott kezét, vele ellentétben viszont a három köpönyeges kimondottan joviális mosollyal nyugtázta a nagy találkozást:
– Á, vezérezredes úr! Nagy megtiszteltetés ez nekünk. Micsoda véletlen, hogy éppen itt tartózkodik a testőrség parancsnoka! – örvendezett Guzel. – Ez jelentősen leegyszerűsíti a helyzetet. Legalább nem kell futárt küldetnünk sehová.
Egyelőre sem Dariosz, sem Nihuc nem értette, hogy miről van szó, de a következő pillanatban ennek már nem is volt sok jelentősége, mert a három köpönyeges úgy vette körbe a vezérezredest, mintha a legnagyobb tisztelői lettek volna. Szinte rajongva tobzódtak mellette, és azonnal fogást kerestek rajta. De a szó legszorosabb értelmében, mert miközben Guzel a kezét szorongatta, az öregember Nihuc halántékára helyezte az ujjait, a fiatal pedig – talán előre megsejtve, hogy mi fog történni –, a parancsnok mögé lépett, és megakadályozta, hogy hanyatt vágódjon a padlón. Nihuc vezérezredes ugyanis ekkor úgy csuklott össze, mint akiből kiszállt minden erő.
Dariosz immár méltatlankodva figyelte a fejleményeket, és magyarázatot követelt. Guzel odalépett hozzá, és a maga szuggesztív modorában így szólt:
– Az Orgil-birtokról érkeztem, és rengeteg mondanivalóm van. Nagyon jól figyelj rám, mert valószínű, hogy nincs sok időnk. Bármi is jár most a fejedben, bármilyen állapotban is vagy, kérlek, szedd össze magad, mert sok minden eldőlhet ezen a mai estén. De mielőtt ebbe belemennénk, először is azt kell kérdeznem, hogy sikerült-e kihallgatni a foglyot, akit a nap folyamán küldtem neked?
– Hogy mi van? – kapkodta a fejét idegesen Dariosz, mert fél szemmel azt figyelte, mit művel a másik két köpönyeges az alélt testőrparancsnokkal.
– Varkocsos, kék vászoninges férfi, a nyakán tetoválással – adta meg a személyleírást Guzel.
– Na, álljunk meg egy pillanatra – emelte fel a kezét a kormányzó. – Tehát azt állítod, hogy délután küldtél nekem egy foglyot Osmosis kikötőjéből, most pedig az Orgil-birtokról érkeztél ide? Jól értem?
– Tökéletesen.
– És ezt mégis hogy csináltad?
– Tudom, hogy sportember vagy. Induljunk ki ebből – javasolta Guzel. – Szerintem tisztában vagy vele, hogy mekkora sebességgel képes futni az ember.
– Na, ezt egészen pontosan tudom! Az átkerülésem előtti olimpián, mármint értelemszerűen a földin, Garry Brent 46 kilométer per órás csúcssebességet ért el a százméteres síkfutás döntőjében.
– Jó. Akkor most gondolkozz egy kicsit. Engem úgy terveztek, hogy az ember legjobb tulajdonságai képezték az alapot, és arra jött a felépítmény. A kifogástalan fizikummal rendelkező és edzésben lévő emberek képesek 40 kilométer per órás sebességgel futni, de nyilván csak egészen rövid ideig. Mi jelent nekik gátat abban, hogy ezt a teljesítményt hosszabban is ki tudják fejteni?
– Például az, hogy kiköpnék a tüdejüket.
– Úgy van. Az emberi test nem arra van tervezve, hogy hosszasan fusson ilyen sebességgel. Nincs meg hozzá sem a megfelelő szívműködés, sem a tüdő, sem az energia, egyáltalán semmi. Csakhogy az én esetemben nem létezik ilyen gát. Nincs tüdőm és szívem, nincs vérkeringésem, nincs szükségem levegőre, és ha a környezetem biztosítja, akkor majdhogynem korlátlan energiamennyiség áll a rendelkezésemre. Az emberi formának megfelelő konstrukcióm lehetővé teszi, hogy bármennyi ideig fussak egy stabil 40 kilométer per órás sebességgel, amíg csak energiám van. Zord terepviszonyok között is, nappal és éjjel egyaránt. Mert olyan navigációs képességem van, amilyen az embernek sosem lesz, és éjjel is látok, amit az ember csak különféle eszközökkel képes megvalósítani. Tehát az, hogy én ma bejártam a kikötőtől kezdve az Orgil-birtokig az egész környéket, teljesen természetes dolog.
– Jó, hát ez egy kicsit ijesztő, de értem a technikai magyarázatát – sóhajtott Dariosz, és lerogyott a székére. Ekkor már rosszat sejtett.
– Most térjünk vissza a foglyomra – javasolta Guzel. – Kihallgattad?
– Nem volt rá módom. Éppen akkor halt meg, amikor odaértem.
– Meghalt? És milyen módon?
– Szerintem megmérgezték.
– És tudomásod szerint volt a közelében ekkor vagy ezt megelőzően bármilyen egyházi személy?
– Volt bizony, mégpedig egy írnok.
– Ennek az írnoknak volt valami keresnivalója a fogoly közelében?
Dariosz úgy érezte, épp ebben a pillanatban lett elege ebből az elátkozott és mérhetetlenül hosszúra nyúlt napból, de talán egész Evilágból is:
– Ne fussuk le ezeket a fölösleges köröket, mondd már el végre, hogy mi a bánat folyik itt!
