Brogin akárhogy is mesterkedett, nem sikerült lecsalogatnia az Orgil-birtok úrnőjét a pincelejáratból. Mint ekkor már minden, ez a momentum is a gyanúját erősítette. Nyilván ez a furfangos nő elkapta a pillantását, amikor az ajtó zárjából kikandikáló kulcsra nézett, és nyomban kikövetkeztette a szándékait, ezért nem hajlandó tágítani a lépcsőről.
A rusnya arcú testőr beszűkült tudatában ekkor már csak egyetlen dolog szerepelt. Meggyőződése volt, hogy hatalmas összeesküvésbe csöppent bele, és ő lehet az, aki leleplezi a köztársaság-ellenes ármánykodást, ráadásul egymaga!
Különös dolog ez a fajta tudati állapot, mert ilyenkor az ember hajlamos minden egyes történést a saját elmélete igazolására felhasználni, és egy idő után képtelen logikusan gondolkodni. Ha ebben a percben fölrebbent volna egy denevér a pince sarkában, vagy mennydörgés hallatszott volna be kintről, Brogin azt is a rögeszméje alátámasztásának vélte volna.
A testőr tehát ott állt a helyiség közepén, bal kezében a nagy fogóval, jobbját pedig a kardja markolatán nyugtatva, és közben áldotta az isteneket, amiért megengedték neki, hogy jókor legyen jó helyen. Az is átfutott az agyán, hogy talán nem is egyet lép majd előre a ranglétrán, amikor Dariosz kormányzó elé tárja a hőstettét, hanem mindjárt kettőt, vagy akár hármat is!
Lázasan jártak a gondolatai, hogy mi legyen a következő teendője, de ekkor megint bonyolódott a helyzet, mert új szereplő jelent meg a pince ajtónyílásában, mégpedig egy vékonydongájú legény, aki kardot viselt az oldalán. Brogin persze rögtön felismerte, hogy arról a nyikhajról van szó, aki tegnap még a kormányzó hintójában parádézott, de arra is jól emlékezett, hogy a fiatalember nem viselhetett kardot Dariosz közelében.
Az orzónak a pince falára történő felaggatása óta ez volt az első pillanat, hogy a testőr egy egészen kicsinykét elbizonytalanodott. Főleg akkor, amikor látta, hogy Emma felpattan, és oda akar szaladni a fiatalemberhez. Ezt persze nem óhajtotta megengedni, hiszen épp az volt a célja, hogy mindenkit lecsalogasson a lépcsőről, nem pedig az, hogy a pince belsejéből bárki is a kijárat felé menekülhessen. Útjába állt hát Emmának, és rövid úton visszazavarta a helyére.
Mindeközben azonban villámgyorsan cikáztak a gondolatai, hogy mielőbb fel tudja magában oldani a dilemmát. Ez az Emma nagyon szeretetreméltó, kedves kis teremtés, aki a légynek sem tudna ártani. Még egy ilyen rövid, egynapos ismeretség után is hasonló benyomás keletkezne bárkiben. Na de akkor mit keres az összeesküvők között?
Ó, mekkora barom vagy te, Brogin! Hát az ellenséges hatalmak ügynökei nem arról híresek, hogy mindenféle jelvényeket aggatnak magukra, hogy íme, én egy ellenséges ügynök vagyok! Pont az a céljuk, hogy egyáltalán ne legyenek gyanúsak! És ez a szép, szende kis virágszál tökéletesen megfelel eme kívánalomnak. Nem mellesleg ő volt az, aki talán a legharsányabban állt ki a nyomorult orzó mellett, és követelte tőle, hogy ne bántsa a foglyot.
Na jó, de mi van akkor, ha csak véletlenül csöppent bele az egészbe, mivel a vékony fickónak a nője? És tényleg csak emberbaráti szeretetből ellenzi az orzó megkínzását?
A rusnya arcú testőr belső vívódását ekkor egy szempillantás alatt eldöntötte a legújabb fejlemény. A vékonydongájú fiatalember ugyanis beszédbe elegyedett a lépcsőn mellette álló Sztavrilával, mégpedig olyan nyelven, amelyet Brogin egyáltalán nem ismert.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Mario.
– Ez a tulok testőr teljesen bekattant – tájékoztatta a birtok úrnője. – Szerintem meg van róla győződve, hogy beletenyerelt valami titkos összeesküvésbe.
– De mitől támadt ilyen gondolata? – hüledezett az olasz fiú. – És ki az a nyomorult a pincéd falán? Gondolom, nem egy állandó dísztárgy, meglehetősen frissnek tűnik, már csak a rendületlenül csöpögő vére miatt is.
– Egy orzó – felelte Sztavrila. – Annyit sikerült megtudnom, hogy az erdőben találták nemrég egy csapdában. Felteszem, hogy a merénylők egyike lehet. De többet nem tudok, mert jó ideje azzal vagyunk elfoglalva, hogy ezt a túlbuzgó agyatlan barmot valahogy leszereljük.
A túlbuzgó agyatlan barom ebben a pillanatban elbődült:
– Hát ti meg milyen nyelven beszélgettek, he? Már csak azért kérdem, mert én aztán kiválóan értem a meorit és a norlingot is, sőt még az anagurok nyelvén is beszélek valamicskét, de ahogy ti karattyoltok, az nekem teljesen ismeretlen. Mit titkoltok előlem, he? Mi okotok van rá, hogy ilyen rejtélyesen susmusoljatok egymás között?
Mario lassan előhúzta a kardját, és határozottan így szólt:
– Örülök, hogy beszéled a norling nyelvet, így hát a tudomásodra hozhatom, hogy ne merj még egyszer a kedvesem útjába állni, mert akkor…
– Mert akkor mi lesz? – vágott közbe Brogin, miközben ő is kardot rántott, és fenyegetően közelebb lépett.
Pillanatok alatt kibontakozott a fegyveres harc, de csupán két alkalommal hallatszott a kardok pengéinek fémes összecsendülése. Mario kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy semmi esélye sincs a daliás termetű testőr ellen, aki nyilvánvalóan klasszisokkal jobb kardforgató, mint ő. De hiszen nem is az volt a célja, hogy leterítse, hanem az, hogy kizökkentse és elkápráztassa. És ez szinte azonnal sikerült is.
Brogin belemártotta a fegyverét Mario testébe, aztán döbbenten hőkölt hátra. A legény csak mosolygott. A sebzés helyén vér nem serkent. Sem a csontok törése, sem a bőr és a hús felhasadásának semmi mással össze nem téveszthető hangja nem hallatszott.
A következő pillanatban pedig megjelent az ajtónyílásban egy ősz hajú öregember.
