Ma hét éve, hogy meghalt az Apám. Az úgynevezett hagyatéka átvizsgálása során (amelyek legfőképp papírrégiségek voltak) számomra a legdöbbenetesebb, leginkább letaglózó élmény az volt, hogy a kezdetektől fogva gyűjtötte minden írásomat. A legelső újságcikkemtől kezdve a könyveimmel bezárólag mindent, de mindent, amin a nevem állt. Az újságkivágások pedáns rendben sorakoztak az erre rendszeresített dossziéban.
Amikor könnyben úszó szemmel átlapoztam a mappát, rájöttem, hogy Ő sokkal jobban akarta, várta és vágyta, hogy legyen belőlem valaki. Afféle közepesen híres írómuki. Vagy valami ilyesmi.
Szerintem tetszett volna neki az Osmosis. Talán majd egyszer elmondja. És ahogy ismerem, szóvá fogja tenni, hogy miért ígértem olyat, amit nem is tudok teljesíteni. A soha véget nem érő történet? Fiam, hát nem tudod, hogy az ember élete véges?
A halála óta az a legnagyobb vágyam és motivációm, hogy legalább Anyám érhesse meg, hogy néhány tucat embernél többet érdekel, amit írok.
Ahogy mostanság érzem magam, szerintem már én sem fogom megérni.
Részvétem. Nem tudtam, hogy régen is írtál.
Köszönöm.
Részvétem. 😌
Végre szomorú magyarázatot kaptam arra amire nem mertem reá kérdezni.
De a vonat újabb utasokkal robog tovább.
Köszönöm szépen, Pityubá!