Így is lehetne

Sőt, régebben így volt. Megsasoltad? Egy nap sem telt el, kijött egy új fejezet. (Majd megmondom, hogy miért.) Nem olyan hosszú, nem annyira titkokat felfedő, de új.

Régebben így volt. Mindennap írtam egy fejezetet, az olvasóközönség mindennap megkapta a folytatást. Eleve így terveztem. Az Osmosisnak ez volt az alapüzemmódja. Most egy kicsit visszaálmodtam magam a folytatásos regény hőskorába.

És hogy ez mostanság miért nincs így?

Hát, nehéz ügy, jóbarát.

Én mindent megtettem, amit csak lehetett. Talán ezt te sem vitatod. Három év alatt lényegében írtam nyolc könyvet, de évente kettőt egész biztosan. Közben marketingeltem, honlapot hoztam létre, a létező összes felületen hirdettem az Osmosist, tehát a világon mindent, de mindent elkövettem azért, hogy te ingyen olvasgathasd a folytatásokat.

És mit tettél TE?

Megmondom. Odamentem a Facebook-oldalamra, és a legutóbbi promóciós videómnál megnéztem az adatokat. Tudod, hányan osztották meg azt a szerintem kibaszott jó promóciós videót, amibe én annak idején egy egész munkanapomat beleöltem?

EGY.

Egy ember osztotta meg. Egy megosztás, négy lájk. Tehát én vért izzadok, hogy te ingyen olvashasd a soron következő folytatást, te pedig baszol bármit megtenni érte. Szarsz a számba. Egy tizedmásodperces kattintásra sem vagy hajlandó, hogy segíts nekem abban, hogy ingyen írhassak neked történetet.

Szégyellsz? Ciki vagyok? Elpártolnának tőled az ismerőseid, ha egyszer ebben a kurva életben megosztanád a honlapom linkjét vagy bármilyen Osmosis-elérhetőséget?

Ez így nem fog működni. Ha nem segítesz, akkor ez a honlap hamarabb fog meghalni, mint én.

És a végén te leszel a legjobban megsértődve. Sőt, már most meg vagy.