Meluzina asszony – mivel így hívták, csak ezt az előző részben elfelejtettem megemlíteni – a harmincas évei elején járt, és a segge valami eszméletlen jó volt. (Ezt az előző részben nem felejtettem el megemlíteni.) Az első együttlétünk után az a kényszerképzete alakult ki, hogy én tényleg a csillagbabája vagyok. Ez leginkább abban nyilvánult meg, miszerint úgy volt vele, hogy én akkor hagyhatom el a kastély környékét, ha majd az összes csillag lehullott az égről.
A férje katona volt, és elment valami háborúba, ami engem egy kicsit sem érdekelt. Mármint nem az, hogy elment, hanem az éppen aktuális háború. Általában hidegen hagytak Osmosis Köztársaság külügyei. Ez a Dariosz kormányzó, meg más államférfiak is folyton hadat akartak viselni valakik ellen, de úgy vettem észre, a nép közül ez az egész purparlé csakis olyanokat tud lázba hozni, akiknek vagy a fia, vagy a bátyja, vagy valamilyen hímnemű rokona részt vett a csetepatékban.
Meluzina asszonyt is hátrahagyta a férje, aki valamilyen százados volt az akármilyen századnál, nagyon fontos beosztásban (gondolom, a haditanácsban a fejüket összedugva számították ki, hogy egy századnak pont egy százados álljon az élén), így hát ez a drága nő otthon maradt, és nem volt, aki gondozza.
Én szívesen vállaltam volna a feladatot olyan feltételek mellett, hogy amikor kedvem van Meluzina asszony különböző testrészeit csókolgatni, nyalogatni vagy nyesegetni, akkor készségesen megcsinálom, de egyebekben szabadidős tevékenységet biztosítanak nekem, csakhogy nem ez volt a helyzet. És ez ügyben Treor, a lakáj képe még ma is úgy merül fel a képzeletemben, mint valami különösen hátborzongató viaszfigura.
Treornak tésztaképe volt és hosszú, megnyúlt feje. A bőre sápatag volt, mintha gyerekkora óta pincében nevelték volna ki arra a feladatra, hogy majdan a kastély főembere legyen, bár nem értem, hogy ehhez minek kellett a sárgásfehér bőr, hiszen bármelyik másik színárnyalat ugyanúgy megtette volna. A szemei mélyen ültek, és akármikor is találkoztam vele, meggyőződésemmé vált, hogy azokat az ijesztő szemeket csakis arra képezték ki, hogy folyton engem figyeljen velük.
A szemöldökét bámulatosan tudta változtatni. Olyan mozgásokat művelt velük, hogy más, lustább emberek a karjaikat nem mozgatták olyan vehemensen egész életükben, mint Treor a szemöldökeit. És ennek a riadalmas figurának az élet minden egyes történéséhez megvolt a maga sajátságos szemöldök-beállítása. A külső szemlélőnek az volt az érzése, hogy az istenek a buta, bamba, kifejezéstelen szempár okán a lakájt a szerfölött mozgékony szemöldökeivel kárpótolták.
Meglepő dolog történt? Bal nagyon fel, a jobb közepesen. Valamit rosszallani kellett? A jobb vízszintesbe, a bal enyhén remegtetve kicsit magasabbra. Érdektelen látogató jött a kastélyba? Mindkét szemöldök középállásba, soha meg nem mozdítva. Badarságot mondott a kifutófiú? Jobb toronymagasan fel, boltívesen, mint a templomablak, bal viszont lefelé, kissé szögbe állítva.
Ha én lettem volna a város főterén a mutatványos ingyenélők bábjátékosa, térden állva könyörögtem volna Treornak, hogy írja le a különféle szemöldökállásokat az élet legváltozatosabb helyzeteihez, és hülyére kerestem volna magam a saját lakájbábummal. De mivel csupán Meluzina asszony fiatal szeretője voltam, Treor olthatatlan ellenszenvvel viseltetett irántam.
Főleg a szökési próbálkozásaim idején.
A hátsó bejáratnál próbálkoztam? Egyszer csak megjelent egy alabárdos, mögötte a viaszarcú lénnyel, akinek mindkét szemöldöke meredeken az orra irányába tartott. A szuterén ablakán akartam kimászni? Visszarángatott egy sodronyinges faszi, mögötte a sárgásfehér lakájjal, akinek a szemöldökei vitustáncot jártak. Egy kerti séta alkalmával próbáltam megszökni? Előkerült a bokrok mögül nyolc önkéntes parkőr, talpig páncélban, kivont karddal, és ki bujkált a lila orgonák takarásában? Hát a viaszarcú rém, leírhatatlan szemöldökökkel.
Egy alkalommal meg is kérdeztem drága Meluzinámat:
– Te, ez a lakáj mikor alszik?
– Mit foglalkozol vele, édesem? Tán mellé akarsz bújni? – csattant fel, és én már tudtam, hogy ő maga állította rám ezt a hullaképű tüneményt, nehogy meglépjek.
Pedig már nagyon égett a talaj a lábam alatt. Nem mondom, egy darabig kifejezetten szórakoztatott a kastély összes szolgáltatása, a temérdek étel-ital, a hűsítő fürdők, a gazdag könyvtár és a masszírozónők minden tudománya, de hát ez mégiscsak egy börtön volt, kérem! Hát ahonnan nem szabad eltávozni, az egy fogda!
Sosem hittem volna, hogy amint felcseperedvén a férfierőt megéreztem magamban, és a távozás hímes mezejére léptem a szülői lakból, az úgynevezett szabadságom első állomása mindjárt egy luxustömlöc lesz.
Már Meluzina asszony testét sem élveztem annyira. Nem mondom, sok érdekes dologra megtanított, és én is igyekeztem mindenféle furfangokkal a kedvében járni, ám ez az egész pucér akrobatika két hónap után úgyszólván minden varázsát elveszíti. (De a segge az mindig csodálatos volt. Bárcsak megfoghatnám még egyszer az életben!)
Már azt hittem, innen soha nem szabadulok élve, amikor is különös látogatók tették tiszteletüket a kastélyban. Egy hivatásos csillagjós és két segédje.
Nagyon megörültem a dolognak, mert tudtam, hogy Meluzina rajong mindenféle jóslásért, így hát várható volt, hogy ezt a sötétkék süveges fószert meg a két mitugrászát nem fogja nyomban kibaszatni a kastélynak még a kertjéből is, mint a korábban felbukkanó tűznyelőt, a bambuszpálcikán tányérpörgetőket, meg a Folyótorkolati Árvízkárosultak Szegény Árváinak Egyesülete nevében pénzt kunyeráló két ostoba szélhámos asszonyt. (Ezen történések alkalmával Treor szemöldökének viselkedésére egyszerűen nincsenek szavak.)
Tutula volt a művészneve a kék süveges szemfényvesztőnek, aki egyébiránt mágusnak hívatta magát, de én mindjárt az első estén meggyőződtem róla, hogy ez a fószer nagyjából akkor látott utoljára csillagokat, amikor egy kocsmában jól orrtövön baszták. Legalábbis más magyarázatot nem tudtam találni egy olyan elfuserált orra, amilyen Tutula mágusnak volt. Hát még az istenek se olyan kegyetlenek, hogy így elbánjanak egy ártatlan emberi lénnyel, és ilyen kajla orrot adjanak neki alapból, amelyik úgy néz ki, mintha részeg napszámosok egy petrencés rúddal akarták volna beállítani a dőlésszögét!
Meluzina asszony mindenesetre el volt ragadtatva a kék süveges faszfejtől, meg a két hülye segédjétől, akik törpék voltak, és az volt az összes varázslatos tudományuk, hogy nem magasak.
– Jöjjön a szalónba, mágus! – búgta igéző hangján a drága háziasszonyom, és már attól felállt a szőr a karomon, hogy a szalont hosszú ó-val mondta. – Tartsa meg előadását, és aztán jósoljon nekem a személyes sorsom jövőjét illetően!
El nem tudtam képzelni, mi a faszomat lehet még jósolni a jövőbeli sorson kívül, főleg személyesen. Tán valaki másnak a múltbeli cselekedeteit? Olyan is van, az igaz, csak azt úgy hívják, hogy történetmesélés, nem pedig jóslás. De mindegy, túllendültem ezen is, mint ahogy Treor szemöldökének ideges rángatózásán, midőn a ház asszonya parancsba adta, hogy a szalonban (bocsánat: a szalónban) égjen minden gyertya, mire átöltözik, és bemegy.
Tutula mágus, dacára a kajla orrának, igazán kitett magáért. Olyan jóslással rukkolt elő, hogy a szám is tátva maradt. Komolyan mondom, ő volt minden idők legfurfangosabb szélhámosa, mert csupa olyan dolgot hozott elő, ami egyrészt ellenőrizhetetlen volt, másrészt meg simán valószínű.
Megjósolta például, hogy ha nem cserélik le a kastély tetején a zsindelyt, akkor a következő nagy esőzések alkalmával jelentősen be fog ázni az ingatlan. Ezt mondjuk egy egyszerű szemrevételezés után bármelyik építőmunkás meg tudta volna jósolni, kék süveg, ferde orr meg két hülye törpe misztikus hajladozása nélkül is, de hát oda se neki.
Aztán a következőt bocsátotta előre, egy olcsó üveggömböt pörgetve horgas ujjai között:
– Úrnőm lakáját, mivel keveset alszik és rosszul táplálkozik, hamarosan ágynak fogja dönteni a kórság.
Mondjuk ezt sem volt kurva nagy világszám megjövendölni, látván Treor betegesen fehér tésztaképét, ráadásul én még azt is tudtam, hogy a beesett szemű rohadék valóban keveset alszik, mert egyfolytában azt lesi, hogy én mikor akarok megpattanni az ingatlan területéről. (Hogy a lakáj szemöldöke milyen mozgásokat írt le a jóslat elhangzása közben, azt inkább nem részletezném. Nincs rá elég terjedelem.)
De ekkor következett el a legvérfagyasztóbb jövendölés. Kicsit meg is hökkentem rajta, hogy milyen merész és újszerű.
– A ház úrnőjét hamarosan új testi örömök kerítik majd hatalmukba, amelyek minden eddiginél kielégítőbbek lesznek.
És ez volt az a pillanat, amikor le se szartam Meluzina asszony reám mért buja pillantásait, továbbá Treor szemöldökének hihetetlen felszaladását, mert megszületett egy terv a fejemben, és szinte már magam előtt láttam a széles utakat, amelyeken fogságom véget érése után úgy fogok szökellni, mint egy őzike, aki egész életében szabad volt.