A helyiségben azonnal megfagyott a levegő, s ez néhány pillanatig hatékonyan rásegített a légkondicionáló működésére. A társaság tagjai döbbenten bámultak egymásra, még Rebecca is megérezte, hogy valami nagy baj lehet, pedig még életében nem hallott a római császár nevét viselő, pulinak álcázott tacskóról. Egyedül Rodrigó, a végtelenül szelíd „cirkuszi jószág” pislogott csupán halvány gyanúval a tekintetében, a leesett állú Smily oldalán.
– Semmi baj, srácok – törte meg a kínos csöndet Kowalski, és visszatette a telefont a helyére. – Egy óra múlva itt sem vagyunk, és tizenöt rongy fogja a zsebünket nyomni… Még kilenc ilyen ügyfél, és százötvenezrünk lesz… Van fogalmatok róla, mekkora pénzt tudok én csinálni százötvenezerből? Arról nem is szólva, hogy ha még kilencvenkilenc ilyen pasast tudunk felhajtani, ami ugyebár az Államokban nem olyan nagy dolog…
– Már százötvenezer is épp eléggé nagy pénz – zökkent vissza Smily is.
– Egyébként pedig nem bánnám, ha csak a saját részével rendelkezne – utasította rendre a szőke hölgy is, jelezve, hogy ő is hamar túltette magát az igazából fel sem fogott problémán.
Morgan egyelőre hallgatott, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy észrevétlenül végigsimítson a haján, majd a tenyerét fürkészte, hogy vajon megtapadtak-e rajta frissen kihullott hajszálak. Mivel egyetlen egyet sem talált, némileg megnyugodva dőlt hátra, de nem sok ideje maradt az ejtőzésre, mert Al-tarabulsi úr a negyed óra leteltével pontosan visszatért. Következhetett a harmadik kezelés, melynek végén az arab üzletember óvatosan puhatolózni kezdett a csodaszer eredete felől.
Kowalski megpróbálta tapintatosan leszerelni a tudakolózást valami kolumbiai javasasszonyra hivatkozva, akit elmondása szerint egyik latin-amerikai turnéjuk során ismertek meg. Tisztában volt vele ugyanis, hogy egy kémiailag elemezetlen kozmetikai cikk nem képvisel túlságosan nagy értéket a piacon, pláne akkor, ha az első páciens viszonylag rövid idő alatt el is hullatta tőle a szőrét. De nem igazán sikerült elterelni a milliomos állatkereskedő érdeklődését, mert az kijelentette, hogy hajlandó lenne megvásárolni a készítményt, illetve a vegyi képletet egy szép kerek összegért. A kis lengyel azonban tartotta magát a javasasszony-elmélethez, és egyébként teljesen őszintén kijelentette, hogy az összetételről nincs semmiféle ismeretük, azt remélve, hogy ezzel végre sikerül a beszélgetést más mederbe terelnie. Ez az óhaja meg is valósult, mert Al-tarabulsi úr, miután kedvtelve nézegette egyre inkább feketéllő fejbőrét a tükörben, témát váltott, és felajánlotta nekik, hogy ha már itt vannak, nézzenek szét a farmján, hiszen, mint mutatványosokat, bizonyára érdekelni fogja őket az egzotikus állatok kavalkádja.
Eközben pedig kitöltötte a csekket, amivel végképp eloszlatta Morganék gyanúját, akik a testőr nyomában elindultak a szemrevételező körútra.
– Mi a fenét variáltál azzal a vajkrémes dobozzal? – érdeklődött suttogva Kowalski Billtől, aki kezdettől fogva megpróbált diszkrét távolságra lemaradni a csoporttól.
– Ne háborogj, te adtad az ötletet a kocsiban – mentegetőzött a vétlen feltaláló, majd rögtön vissza is kérdezett: – Te Tadeusz, szerinted nem kellene eladni neki a kutyasampont? Végül is fizetne egy szép, kerek összeget, nekünk meg nem kellene dolgoznunk soha többé az életben.
– Nem ilyen egyszerű a dolog. Hallottad, hogy mi történt a szegény kis kedvenceddel Bostonban…
– Ugyan már! Nekem egy szál sem hullik ki, nézz csak ide! – válaszolta magabiztosan, miközben a hajába túrt.
– Látom – jegyezte meg csöndesen a kis lengyel –, de tudtommal valamivel később kezelted le magad, mint Cézárt…
Ezen Bill erősen elgondolkozott, majd rövid fejszámolást követően meg akarta tudakolni barátjától, pontosan mikor is mutatkoztak a kis tacskón a szóban forgó tünetek. Egyelőre azonban abba kellett hagyniuk a kozmetológiai értekezést, mert időközben egy nagy hodályba értek, ahol különböző méretű ketrecekben mindenféle majmok és egyéb vadállatok foglaltak helyet. A vendéglátónak kijáró udvarias ámuldozással nézegették az egzotikus állatseregletet, de azon már tényleg elcsodálkoztak, hogy a testőr miért éppen egy üres ketrec mellett áll meg. Nos, a rejtély hamarosan megoldódott, a napszemüveges fickó ugyanis pisztolyt rántott, és szerfölött ijesztő hangon utasította őket:
– Mozgás, befelé, de gyorsan!
Amikor rájuk kattant a zár, az arab üzletember megállt a rácsok előtt, hogy megtartsa rövid, de hatásos beszédét:
– Kedves barátaim! Lehet, hogy az emlékezetes parókajelenet hatására először nem viszonyultam önökhöz a vendéglátótól elvárható szívélyességgel, most azonban, midőn bemutatták nekem csodálatos hajregeneráló készítményüket, bepótolom a mulasztásomat, és az ilyen esetekben elvárható érdeklődéssel fordulok önök felé. Tisztában vagyok vele – szónokolta Morgannek címezve –, hogy ön csupán a megtévesztés eszközeként használta fel a bármely háztartásban előforduló kellékeket, és hogy az igazi titok a vajkrémes dobozban lapul… Vedd el tőle, Háfez!… Nos, önök most néhány napig nélkülözni kényszerülnek a társaságomat, mert a hétvégét általában a családomnak szoktam szentelni. De hétfőn reggel újból találkozni fogunk, s addig legalább lesz idejük gondolkozni azon, hogy hajlandóak-e az együttműködésre a vegyület képletének eladását illetően…
