Guzel észrevétlenül követte a kopasz kis fickót, és nem lepte meg, hogy lassacskán elhagyják Osmosis főváros területét. A megfigyelt személy nyugati irányban haladt, és pontosan afelé a szurdok felé menetelt nagy lelkesedéssel, ahol nem sokkal korábban a merénylet történt.
Egyébiránt valamiért rendkívül jókedvű és laza volt a kis kopasz. A városból kiérve néhol önfeledt fütyörészésbe kezdett. Erdős területre érve apró faágakat tépdesett le, a mezőkön meg virágokat, és kedvtelve szagolgatta őket. Néha páros lábbal ugrott bele kisebb gödrökbe, mint valami pajkos gyerek… egyszóval felszabadult volt.
Guzel nagyon is értékelte ezt a viselkedést, mert semmi nem utalt arra, miszerint a fickó tudatában lenne, hogy követik, így neki is könnyebb dolga volt. De a szurdokon túli vidékeken minden megváltozott. Egyrészt a kopasz férfi is elkezdett hátratekintgetni, másrészt pedig a terep jó darabon nyílt, lapos és kopár volt, tehát nem lehetett szoros követést alkalmazni.
Természetesen ez nem okozott komolyabb problémát Guzelnek, legfeljebb nagyobb odafigyelést és összetettebb tervezést igényelt. A széles, nyílt, belátható terepek szélén mindig megállt, és hagyta, hogy a kopasz áthaladjon ezeken a szakaszokon, és csak akkor eredt a nyomába, félelmetes sebességgel, amikor a delikvens már elhagyta a zónát. Ilyenkor hőtérkép, szagminta és még sok más jellemző alapján követte az útját, és sohasem hagyta, hogy a megfigyelt személy kiléphessen az ő érzékelésének hatótávjából.
Így érkezett meg Guzel egy sűrű erdőség közepébe, ahol a Monostor állt. Az az épületegyüttes, amelyik az osmosisi egyház legnagyobb vidéki fellegvára volt, és mint ilyen, egyszerre sérthetetlen, megközelíthetetlen és támadhatatlan. Még csak katonáknak vagy testőröknek sem kellett strázsálniuk a komplexum falai előtt, mert a cölöpkerítésre festett vallási jelképekből mindenki tudhatta, hogy ez az építmény tabu.
Guzel pozitívumként értékelte, hogy nincsenek jelen a Monostor területének cölöpfalánál őrszemek vagy más katonai személyek. Valamelyest ismerte már a környéket, hiszen az elmúlt években többször járt erre, de olyasmire még soha nem került sor, mint amire most készült. Felkapaszkodott a fatörzsekből ácsolt palánkon, és bemerészkedett a létesítmény belsejébe.
Amint odabenn leereszkedett, hirtelen két csaholó kutya rohant felé, de a vad ugatásnak Guzel egyetlen pillantással véget vetett. A jószágok meghunyászkodva kushadtak le a Tanító lábai elé, sőt a farkukat csóválva és lelkesen lihegve jelezték, hogy mostantól kezdve falkavezérnek tekintik.
Guzel immár nyugodtan pásztázta végig a környéket, és a sok apró barakk mellett azt a hatalmas hodályt részesítette előnyben, amelyikről úgy sejtette, hogy nem birkanyájaknak adhat otthont. Meg is indult az építmény felé, nyomában a két lihegő kutyával, és csakhamar a tetőszerkezeten találta magát, amelyen észrevett néhány szellőzőablakot. Az egyiket óvatosan kihajtotta, és lassan ledugta a fejét a nyíláson.
Ha ember lett volna, a szája is tátva marad a látványtól. Összesen 1478 embert számolt össze, a legvegyesebb összetételben. A seregletnek nagyjából a felét orzók alkották, a másik felét pedig fellázított rabszolgák, napszámosok és egyéb alacsony rendű emberek, akiknek a keze ügyében számtalan fegyver lapult, a kiegyenesített mezőgazdasági szerszámoktól kezdve az egészen professzionális lándzsákig és buzogányokig.
Mindannyian olyan padsorokban ültek, amelyek békeidőkben nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy a hívek az istenek magasztalásáról zengedező szónoklatokat hallgassanak, de most nem igazán effélék hangoztak el. A deszkából ácsolt színpad közepén nem más állt, mint Zsatar főpap, aki a legdíszesebb ünnepi ruházatban beszélt a hallgatóságához:
– Hűséges és elszánt mindnyájatokhoz szólok! Ha eddig volt is közöttetek olyasvalaki, aki nem hitt a győzelmünkben…, bár ezt nehezen tudom elképzelni…, az most bizonyságot nyerhet, hogy az istenek is megáldották küldetésünket! Uvon padre, gyere fel a pódiumra, és mondd el mindenkinek az örömhírt! – intett oldalra a főpap, mire a kis kopasz fickó lelkesen oda is lépdelt.
– Én vagyok Uvon padre – mutatkozott be lelkesen. – Most jövök a Déli Helyőrségből… illetve nem onnan, de akivel találkoztam, a hírhozóm, hát ő mindenképpen onnan jött. A Kormányzói Hivatal katonai megbízottja!… És ő az én barátom!… Elmondott nekem mindent ma, csupa jó hírt!… Neridea katonái nem tartanak Dariosszal, hanem utálják, mert megsértette őket!… És ezen a sorakozón bizonyságát is adták! Eldobálták lándzsáikat, meg… meg ilyenek! Lázadoztak, bár először csak pusmogtak egymás között, és amikor…
– Jól van, most már elég lesz – tolta félre Zsatar főpap a kis kopaszt, aztán elbődült:
– Amikor holnap reggel! Bevonulunk a leégett fővárosba! Drága barátaim! Akkor! Majd akkor látjátok meg! Hogy micsoda hatalom van a kezünkben! Amit az istenektől kaptunk! Hogy eltiporjuk ezt a gyalázatos rendszert! Ezt a nyomorult köztársaságot! Neridea harcosai nem fogják! Segíteni a kormányzót! És ti mind! A kitüntetett harcosai lesztek! Ennek a nemes küzdelemnek! Jutalmatok nem marad el! Éljen a királyság!
Guzel úgy érezte, eleget hallott, megindult lefelé. Tudta, hogy innentől kezdve nincs más dolga, mint elrohanni a Kormányzói Hivatalba, és megosztani az információit a földi emberekkel.
Ahogy landolt a földön, egy hatalmas termetű férfival találta szemben magát. Nyomban biztonsági rések után kezdett kutatni az elméjében, mert tudta, hogy ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie.
– Ki vagy te, és mit csináltál a tetőn? – kérdezte hörgő sztentori hangon az idegen, mire a Tanító a kutyákra mutatott:
– Majd a barátaim elmesélik.
Azzal felvette a kezdősebességet, és elnyargalt a cölöpkerítés felé, de néha azért hátrapillantott.
A két bozontos kutya olyan vadállati vehemenciával esett neki a hatalmas termetű fickónak, hogy csakhamar a földre gyűrték, onnantól kezdve pedig nem volt kérdéses a dominancia. Úgy szedték szét, hogy pillanatokon belül egyértelművé vált: ez a férfi soha nem lehet sem fültanú, sem szemtanú semmilyen ügyben.
