Lelle férje – 3. rész

Bókony lelkében kettős érzések munkáltak. Még csak két napja vendégeskedett Zsujta törzsfő falujában, de már nagyon indult volna nyugatra, hogy dicsőséget szerezzen magának a kalandozás során. Ám ha arra gondolt, hogy hosszabb időre itt kell hagynia az anagur pusztaságot, és nem lehet Lelle közelében, akkor valami különös, eleddig ismeretlen fájdalom szorította össze a szívét.

Voltaképpen egész nap a lány lépteit leste. Amikor a helyiekkel ismerkedett, amikor az asszonyok nagy tűzhelyei körül kíváncsiskodott, vagy egyéb, kisebb-nagyobb társaságokban forgolódott, mindig erősen figyelt, feltűnik-e valahol Lelle sudár alakja. És ha feltűnt, akkor úgy megdobbant a szíve, hogy attól tartott, még a bőrmellényén is átüt.

Egy alkalommal észrevette, hogy a lány két nagy korsóval a folyó felé indul vízért. Nyomban eloldalgott a tűzhely mellől, ahol az asszonyok egy nagy vasbográcsban levest főztek, és Lelle nyomába eredt. No persze, csak óvatosan és tisztes távolságból, nehogy feltűnjön valakinek a művelet, például Acsatag mesternek, a zord atyának. Ez a kimenetel egyébiránt nem volt túl valószínű, hiszen ilyenkor, a kalandozás előtti utolsó napokban a fegyverkovács éjt nappallá téve nyílhegyeket reszelt, fokosokat kalapált és kardokat fent.

Bókony tehát elindult a jurták között, mintha csak céltalanul bóklászna, de azért egy pillanatra sem vette le a szemét Lelléről. Már csak azért sem, mert a leány csípőjének ringása igencsak kellemetes látvány volt egy férfiember számára.

A faluból kiérvén aztán megszaporázta a lépteit, és amikor utolérte Lellét, incselkedve rápirított:
– Ejnye! Hát szabad ily veszélyes mezőkre egyedül elindulnia egy fiatal, védtelen hajadonnak?

Acsatag mester egyetlen leányának igencsak megdobbant a szíve, amikor meghallotta Bókony hangját. Hálát adott magában a Világügyelő Férfiúnak, hiszen éppen őhozzá fohászkodott, azt kívánva, bárcsak észrevenné a legény, hogy ő vízért megy, és a nyomába szegődne. Maga sem hitte volna, hogy imái ilyen gyors meghallgatásra találnak.

Természetesen minderről egy szót sem árult el a fiúnak, inkább csípős nyelvvel szólt vissza neki:
– Talán olyan gyönge virágszálnak tűnök, akit még vízért sem lehet elszalajtani a folyóhoz? Ha valaki rám támadna, hát jól kupán cserdíteném az egyik korsóval, és ott vagy a cserép törne, vagy a koponya!

A fiatal harcos elmosolyodott:
– Ismertem én olyan leányt is, aki ugyanilyen magabízónak mutatkozott, de aztán jött egy nagy fekete felleg az égen, szegény hajadonnál meg nem volt egy fia korsó sem, így nem is tudott senkit kupán cserdíteni. Ha nem jár arra egy jeles vitéz, akkor bizony a villám csapdosta volna meg a cserfes hajadon tomporát!

– Jeles vitéz? – folytatta az évődést Lelle. – Azt mondják a népek, inkább egy bávatag ifjú volt az, kinek a hajadon termetes apja láttán úgy inába szállt a bátorsága, hogy azóta se mert a leányhoz szólani.

Bókonyt kellően mulattatta a kedélyes incselkedés, de mivel időközben odaértek a folyó közelébe, és kiváló végszót is kapott, a fűzfák árnyékában elkapta a lány derekát, maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézve így szólt:
– Lehet, hogy az a legény azóta se mert szólani a leányhoz, de megcsókolni nagyon is meri.

Azzal a száját ellentmondást nem tűrően Lelle ajkaira tapasztotta.

Ellentmondást nem tűrően – írja a krónikás, de voltaképpen hamisan láttatja a történteket, hiszen nem volt ott semmiféle ellenállás. A lány kezéből kihullott mind a két korsó, és a következő pillanatban már úgy ölelte a fiú nyakát, mintha soha el sem akarná engedni. Ettől az akaratlan mozdulattól maga is meglepődött, de aztán egy szemvillanás alatt búcsút intett mindenféle bűntudatnak, és átadta magát a testét-lelkét betöltő vágynak, amely már a nevezetes vihar óta kínozta.

Miután kibontakoztak az ölelésből, jószerivel két tanácstalan fiatal állt egymással szemben, kíváncsian fürkészve a másik tekintetét. Bókony csupán egy vakmerő cselekedetre készült, és nem is sejtette, hogy a lány részéről ilyen odaadást fog tapasztalni. Lelle pedig éppen a letaglózottság állapotában leledzett, mert bár kicsiny gyermekkorától kezdve mélységesen tisztelte a Világügyelő Férfiút, azt még a legszebb álmaiban sem remélte, hogy minden fohásza maradéktalanul beteljesedik. Nem is értette, miféle cselekedeteivel érdemelte ki a Világügyelő eme jóságát.

A fiatalok aztán a tettek mezejére léptek, és megtöltötték mindkét korsót vízzel. De aztán letelepedtek a parton egy fűzfa alá, és nagy tanácskozásba kezdtek, miközben minden fontos dolgot tisztáztak egymással:

– A vihar óta minden gondolatom te vagy – jelentette ki Bókony.
– Én már a viharban is csak téged láttalak – válaszolta Lelle.
– Álmomban is mindig veled vagyok – szólt ábrándosan a fiú.
– Álmomban is mindig velem vagy – felelte szerelmesen a lány.

Csakhogy aztán említést nyertek a nehézségek is, például imigyen:

– Mondjál valamit apádról – kérte Bókony. – Minek örülne, ha mit hoznék neki zsákmányként a kalandozásból?

– Nem tudom, mire gondolsz – vallotta be Lelle. – Tán meg akarnál vásárolni engemet őtőle?

– Jaj, dehogyis! – tiltakozott azonnal a fiú. – De hát az mégsem járja, hogy ennyire ellenséges velem! Mit ártottam a családjának? Hát hiszen megmentettem a lányát!

– Ezt csak bízzátok rám.

Eme váratlan és igencsak furcsa kijelentés a fiatalok feje fölül hallatszott, és nem más volt a kinyilatkoztatója, mint Emő, Lelle anyja.

A két szerelmes úgy ugrott talpra, mintha most értesültek volna arról, hogy hangyabolyba ültek. Egymás szavába vágva mentegetőztek, de Emő egyetlen kézfelemeléssel lecsillapította a nagy felbuzdulást:
– Ti csak tegyétek azt, amit kérek tőletek, és akkor nem lesz baj…

* * *

A kalandozás végeztével Bókony dicsőségesen tért vissza az anagurok legnagyobb falujába. Miután a fogadási ünnepségek éktelen őrjöngése elcsendesedni látszott, estefelé nagy hordót gurított Acsatag fegyverkovács jurtája elé, és bekiáltott:
– Ajándékot hoztam, mester!

A fegyverkovács előjött:
– Ez meg mi?

– A legfinomabb nerideai fügebor – újságolta Bókony. – Ilyet nemigen kóstolt még mester uram.

Az ajándékot hozót nem volt illendő elzavarni, sőt! A Törzs régi szokásai szerint tanácsos volt meginvitálni, így hát Acsatag kénytelen-kelletlen beengedte a sátorába Bókony vitézt.

Aztán csak ültek, borozgattak. És a nerideai fügebor tényleg finom volt. De mind Emő, mind Lelle, és legfőképpen a merev és barátságtalan fegyverkovács csak ültek a helyükön, és kortyolgatták azt a nagyon ízletes nerideai fügebort, és nem szóltak semmit.

Lelle innentől kezdve még sűrűbben és még nagyobb átéléssel fohászkodott a Világügyelő Férfiúhoz. Mivel a szerelme, Bókony hazatért az övéihez, egyfolytában azt kérte az egek urától, az összes anagurok parancsolójától, hogy hamarosan legyen szükség újabb kalandozásra, és a fiú olyan gyorsan teremjen itt, mint a szél.

Talán egy hónap is beletelt, amikor azt hallotta az asszonyok nagy vasbográcsa mellett, hogy újra kénytelen lesz útra kelni a had, mert ezúttal a nádor hívja harcba őket, mivel egyedül nem bír az országára fenekedő ellenséggel.

Lelle másnap elindult a karámok felé, az öccséhez, a havi ellátmánnyal. És tudta, hogy ő onnan már nem jön haza addig, amíg nem találkozik a kedvesével. De már azt is égi jelnek látta, hogy a szülei éppen most indítják útnak Vászolyhoz. Egyáltalán, most már mindenben a Világügyelő Férfiú jeleit látta, hiszen azokért imádkozott minden áldott napon.

Az első éjszaka az akolban nem volt kedvére való. De másnap tényleg megérkezett Bókony, és valamiért ezek a pusztai emberek a legnagyobb természetességgel fogadták, hogy ők immár együvé tartoznak. Csobán bácsi, meg a többi pásztor, és még Vászoly is cinkos mosollyal hunytak szemet afölött, hogy Bókony és Lelle a nagy nyári melegben egy szalmakazal tövében keresett éjszakai pihenőt, nem a juhászok között.

– Immár mindenki elfogad minket, csak az apád nem – jegyezte meg Bókony, átölelve a szerelme vállát a kazal aljában fekve.

– Orrolsz rá? – érdeklődött aggodalmas hangon Lelle.

– Nem orrolnék én, csak nem valék tudatában a bizonyságnak, hogy vajon miért teszendi ezt.

– Jobban félt engemet, mit kellene…

– Egy atya féltse is a kisleányát, de hát mit tehetnék még, hogy a kedvében járandjak?

Bókony magához húzta a neki félig-meddig háttal fekvő, a beszélgetés közben csak néha-néha felé forduló lányt, és ezzel jelezte a tiszteletét, miszerint a tőle telhető legmagasabb szintű védelmet megadja a hajadonnak, de nem kíván mást tőle, mert megbecsüli Lelle szüzességét, mint legnagyobb értékét. Ez a testhelyzet viszont nem akadályozta meg abban, hogy finom csókokkal illesse a lány pihés nyakszirtjét, fülcimpáját és a védekezésül maga elé húzott karját.

– Meglátod, kicsi kincsem, a következő hadjárat után minden más lesz – ígérte suttogva a fiú.