Megbékélni Istennel

Egyre erősebben hiszem, miszerint az lehet ennek az egésznek a titka, hogy lassan ideje volna kibékülnöm Istennel. Nagyon ideje volna. Vagy inkább ideje van.

Ocsmány dolgokat mondtam rá. Haragudtam és kétségbeesett voltam. Átkoztam, szapultam, vagdalkoztam, a pokolba kívántam. Ami már önmagában hülyeség. És eljutottam oda, hogy azt akartam, hogy haljak meg. Hogy majd eléálljak, és akkor megkérdezzem, hogy mi a kurva anyád volt ez a vicc. Jót mulattál? Felruházol egyetlen tulajdonsággal, de arra ítélsz, hogy abban az egyben soha az életben ne lehessek sikeres?

Igen, így volt. A járvány idején kezdődött. Feküdtem az ágyamban, és átkoztam az Istent. És mivel azt éreztem, hogy úgyis mindjárt meghalok, hát nagyon, de nagyon találkozni akartam vele. Számonkérni. Lekapni a tíz körméről. Leordítani a fejét. Ami mind ellenkezett az addigi hitemmel, mert sosem gondoltam, hogy Istennek van tíz körme, meg egy feje.

Az én hitem sosem volt vallásokhoz, szertartásokhoz köthető. Mindig is hittem a magasabb rendű intelligenciában. Mindig is hittem, hogy a világ fölött őrködik a rend. De az nem a Világügyelő Férfiú, nem egy kaporszakállú vénember (bár sokszor nevezem és szólítom a különböző írásaimban Öregúrnak), nem néven nevezhető és ember formájú alak. Az Isten azért Isten, hogy ő legyen az Isten. Hiszem, hogy a lélek előbb volt, mint a test, hogy a teremtés előbb volt, mint az evolúció, de mind a kettő igaz.

(Bazmeg, kezdek spoilerezni az Osmosist illetően…)

Szóval, amikor öt évvel ezelőtt csak annyit tudtam tenni, hogy feküdtem az ágy tetején, és éreztem, ahogy száll ki belőlem az életerő, megbántottam Istent. Talán még a kurva anyjába is elküldtem. Vagy legalábbis felszólítottam rá. És már kicsit sem féltem tőle. Mivel úgy gondoltam, hogy hamarosan úgyis a színe előtt fogok állni, csakis azok a kérdések jártak a fejemben, amiket azonnal fel akartam tenni neki.

Ma már öt évvel okosabb vagyok. Mint mindenki más is. Már nem akarom bántani az Istent. Hiába is akarnám. Tudom, hogy úgysem érhetek fel hozzá.

Egészen hihetetlen, hogy amikor az ember elfogadja, hogy minden egyes nap öregedése közelebb visz az elmúláshoz, akkor milyen alapvetéseket bír belátni. Egyetlen szóra, fellebbezés nélkül. Azért a kilencvenes években ilyen még nem volt…

Már nem tagadom, nem vádolom, nem kérem számon az Istent. Hogy miért így csinálta, például velem, és nem másképp. Azt hiszem, nagyon sok okból nem érdemlem meg, hogy az Osmosis sikeres legyen. Nagyon sok bűnt követtem el életemben, amik az emberi törvényszékek előtt még csak kihágásnak sem számítottak volna, de az isteni törvényszék előtt súlyos hibáknak minősülnek. Túl sok embert bántottam meg, túl sok embernek okoztam fájdalmat. És mivel nem tudtam róla, hogy fájdalmat okoztam, nem is igyekeztem, hogy jóvá tegyem ezeket a ballépéseket. De Isten számon tartja mindet, és az életem végén nekem is el kell számolnom az összes hibámmal.

Hazudtam nektek és az összes olvasónak. A Holtverseny pont rólam fog szólni. Még nem tudom, magyar miliőbe helyezem-e vagy amerikaiba, de ebben az életem utolsó regényének szánt írásban mindent be kell vallanom, amit valaha elkövettem. Mert közeleg az elszámoltatás. Remélem, lesz még időm befejezni, és a végén megbocsátást kérni.

Hát ezért érdekel most már sokkal jobban, mint az Osmosis.