Nincsen semmi, és nem is lesz semmi

Látod, barátom, egy egyszerű hétköznap délután van, és semmi érdeklődés. Magam vagyok a leghűségesebb olvasóimmal ezen a szájbavert honlapon…

Azért nehéz dolog ez, mert akit nem érdekel, vagy nem akarja megérteni, az például sosem fog úgy tekinteni egy Osmosis-novellára, mintha most éppen kapna valamit. Az Osmosis-novellát ugyanúgy le fogja szarni, mint eddig bármelyik blogbejegyzésemet. Például ezt is. De hát mit tudok csinálni?

Mi az a felület, mi az a módszer, mi az a közvetítő közeg, ahol el tudnám neki magyarázni, hogy egy Osmosis-novella ugyanúgy érdekelheti, mint a „nagy egész” történet? Merthogy ahhoz kapcsolódik? És sok mindent megtudhat az alaptörténetről? Nincs esélyem.

Innen szép nyerni. Négy, azaz négy olvasástól. Mint ma délután. Ennyi embert érdekelt tizenhat óráig a novella folytatása, illetve az új írásom. És az a százötven, aki csakis az Osmosis-fejezetekért jár ide, most nyilván a legcsekélyebb mértékben sem érti, hogy mától nincsen több Osmosis-fejezet. És azt sem érti, hogy ez pont őmiatta van. Vagyis őmiatta nincs.

Az elmúlt években több mérföldkőnél sokat gondolkodtam a hogyan továbbon, de az utóbbi két napban szinte csak ezen járt az agyam. És döntésre jutottam. Nincsen több fejezet ingyen. Tehát az Osmosis a korábbi formájában nem folytatódik.

Őszintén sajnálom azokat az olvasókat, akik már eddig is erőn felül teljesítve, minden elképzelhető módon hirdették ezt a regényfolyamot. És ez a köszönet nem egy ócska szófordulat. Ha lett volna legalább száz olyan olvasóm, mint Ők, akkor most nem itt tartanék. De egyszer eljön az a pillanat, amikor meg kell húzni a határt.

Nálam most eljött. Egyszerűen nincs több, amit még kitalálhatnék. Nem tudok neked ingyenebben írni, jóbarát. Három év alatt nyolc könyvet írtam neked ingyen, ennél többet nem tudok.

Egyrészt nincs az a rommá taposott önbecsülés, hogy továbbra is hagyjam magam még ennél is jobban kizsigerelni, megalázni, szarba se nézni, másrészt van jó pár tervem, amit még szeretnék megvalósítani. Remélem, Isten ad még egy kicsi erőt, hogy megírhassam, amit még meg akarok. De az már nem az Osmosis lesz. Vagy legalábbis nem most. És ismerem magam, ha én egyszer félbehagyok valamit, ott nagyon nehéz lesz felvenni a fonalat. A kettővel ezelőtti számítógépem a szekrény mélyén sokat tudna erről mesélni, tele van a winchestere félbehagyott tervekkel.

Nagyon, de nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki támogatott. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte. És higgyétek el, amikor ezeket a támogatásokat jó szívvel elfogadtam, és az utolsó fillérig az Osmosis-projektre költöttem, akkor még az én szemem előtt is az lebegett, hogy ebből a tervből még lesz valami. Sosem hittem volna, hogy ilyen szintű közönnyel és ellendrukkerséggel fogok találkozni.

Az Osmosis-projekt, ahogy én azt elképzeltem, ma véget ért.